Új tanár A gimnáziumba új tanár érkezett. Óriási volt az izgalom. Rémhírek keltek szárnyra a tanár szigorúságáról. Egyik szemfüles diák megtudta, hogy a kiszemelt biztos egyik lírai költő is. Minekelőtte a tanár elfoglalta volna állását, a fiúk feketébe vágták magukat, s egyik a másik után megjelent a lakásán, s névaláírást kért tőle

„Mit akarsz írni?” – kérdezi Kitti a Manhattan Pizza (amiről e sorozat megszokott rendezetlenségében írok majd) elegáns bútorok, ivó és evő alkalmatosságokkal ellátott pompájában, miközben tollat hoz és egy papírlapot. Mi választ adhatnék a lánynak? Eddigi életemben kevés kivétellel igazat mondtam. Most is. „ A halálaimról.” Kitti meghökkent. „Hogyhogy a halálaidról? Az ember csak egyszer […]

Az utolsó gomb A gépszekereken nagy a tülekedés, tele van a kocsi. Egy fiatalember kézzel-lábbal kapálózva igyekszik kijutni a bundás, télikabátos utasok tömegéből. Le akar szállni. Végre sikerül átvergődnie, s máris ugrik lefelé, rohan tovább. Egy úr fejcsóválva, rosszalló tekintettel néz utána, s korholón mondja: – Az utolsó gombot is letépte kabátomról… (Pesti Hírlap, 1932. […]

Két délceg… Két délceg csendőr lépeget a pesti utcán, feltűzött szuronnyal, kakastollasan, mint régi emlék a betyárvilágból vagy valami népszínműből. Mögöttük egy fiatalember ballag sötét tekintettel. Közvetlenül a hátuk mögött megy, ugyanabban az ütemben lépegetve, mint ők.

A fenevad árnyéka Szűcslegény óriás, fehér jegesmedve-bőrt cepel az utcán. Aki látja, megrezzen, s ijedten tér ki előle egy-egy lépésnyire. Tudják, hogy nem él a jegesmedve, tudják, hogy nem bánt, tudják, hogy nem valóság, de a rémtől való félelmet még az őserdőkből hozta magával az emberiség. Nem tehet ellene. Még a fenevad árnyékától is rémüldözik. […]

A portré Egyik neves festőművészünk gyermek-arcképet fest. A bájos, jól nevelt apróságot, szépen felöltöztetve, minden alkalommal mamája viszi a műterembe. Az apa névnapjára meglepetésnek készül a kép.

Jó hir Este van. A körúton nyüzsög a nép. Fiatal cigányasszony százráncú trka szoknyában, hátán batyuval imbolyog. A szoknya mintha táncot járna, minden lépésre nagyokat leng körülötte.

Falevelek A novemberi szél végigrohan az utcákon. Egybetereli a lehullott faleveleket. Az aranysárga, csörgő avar táncol, kereng az aszfalton. Két fiúcska – mindössze négy-ötévesek – megáll, nézi, mosolyog. Micsoda jó játék. Milyen mulatság ez. A kinai gyerekek kövekkel játszadoznak. A mieink falevelekkel. (Pesti Hírlap, 1931. november 21. szombat)

Kis emberek játékai Nagy térség közepén komor középület. Afféle újkori vár. Több udvara van, folyosói, lépcsőházai. Kívülről meglehetősen zárt, befelé élő. Ezt a várat egy csapat öt-tiz éves fiúgyerek birtokába vette. Titokzatos, apró csoportok sompolyognak elő egyik-másik lépcsőház menedéke alól, másutt zsibonganak, döngenek, mint a méhraj. Előőrsök bukdácsolnak. Indián ordítás hallik. Közelharc.

A könyvelő Előkelő férfiruha-boltban a fölszolgáló asztal mögött szemüveges fiatalember könyvel. Munkakabátja cafatokban lóg róla. Olyan rongyos, mintha kutyák szaggatták volna össze a ruháját. Szeretnénk leakasztani egy öltönyt a fogasról és ráadni. Az éhező szakácsra gondolunk. (Pesti Hirlap, 1931. szeptember 12, szombat.)

Rossz példa Reggelente a Vérmezőn urak, dámák lovagolnak, lovászok futtatják gazdáik nemes járású paripáit. Egyik lovász fényes szőrű pej hátán poroszkál le mindennap a Várból. Haza azonban többnyire gyalogszerrel baktat, mert a makrancos csikó – hogy, hogy nem – mindig megszökik, s a pej, a környékbeli gyerekek vidám visongása közepette egymaga nyargal föl a várbeli […]

Csapóasztalka Az utcán tologatott gyermekkocsikra újabban elmés szerkezettel kis csapóasztalkát szereltek föl a bébik számára. Most már csak azt várjuk, hogy íróasztalt, könyvtárat, telefont, rádiót és kártyaasztalt is szereljenek a bölcsőkbe… (Pesti Hírlap, 1931. június 7.)

Éppen tizenöt és félszer hallgattam meg John Cage 4’33” című darabját, amikor dörömböltek az ajtón. Kinyitottam. Egy közeli ismerősöm belém kapaszkodva, a magas küszöböt káromolva lépett be. Kezet fogtunk. „Mit csinálsz?” „Magnót hallgatok.”

Alkonyat felé Bankpalota bejáró küszöbén alkonyat felé, a hivatalos órák végeztével öreg, toprongyos koldus ül. Olyan szurtos, borostás, kopott, vedlett, gyűrött az egész emberke, mintha valamely szemétládából került volna ki, ahol hosszabb időt töltött, mint elhasznált, már zsibvásárra sem alkalmas szomorú holmi.

Elorzott stafétabot Kosztolányi hírlapi jegyzetei, krokii a harmincas évek budapesti sajtójából (Pesti utca gyűjtőcím alatt) valósággal elbűvölnek, ugyanakkor lefegyvereznek; mennyivel elegánsabban és rámenősebben firkálgat ő az életről, mint ahogy azt én megkíséreltem az elmúlt hónapokban!

Egy járványként terjedő ebola-dalra Ha valaki egy ilyen horror-leheletű, vérzéses világjárványra még dalt is komponál, azt azonnal alkalmaznám hivatásos gyászhuszárnak és másodállású sírásónak. /Az ének itt meghallgatható a youtube-on/

A száz-szemű bérház-óriás hallgat. Éjszaka van. A nagyszobában csend. Nesztelen léptek közelednek. Halkan nyikkan az ajtó. Alszom. Fejemen párna. Puffanásra riadok. Sodrófa először a fejemre, a hasamra is több, a párna felszakad, vérem csordul.

Zoli, mi és a véletlen kivételével, nem hiszem, hogy sokan ismerték a Vallon vendégeit. Kivéve egyet: Domány Lászlót, akit elvileg az egész ország megismerhetett. Előadóművésznek definiálja magát. Nincs időm megrajzolni karakterét, de megtette ő a Csillag Születik, a Megasztár, az X-Faktor szereplőjeként. Önök is élvezhetik akár néhány produkcióját, akár interjúit, ha gépükön a nevére kattintanak. […]

Tegnapvolt hat szál gyufám, egy zongora a bárban meg egy költő, aki valahogy alákerült. A zongorán állt egy gyertya, a négykézláb-költő kezében egy flaska bor, s mint mondtam volt, a gyufa az én kezemben.

Tokaj az Tokaj Olvasom és nem hiszek a szememnek: „Székely író bántalmazta Kukorelly Endrét a Tokaji Írótáborban” (maszol.ro). Nem megy a fejembe továbbá: miért nem azt írták, hogy Székely író bántalmazta magyar írót stb.?

Sajtcédula kerül elő a múltból, pontosabban 1978. március 9-éről, Bukarestből. Rajta egy akkor versnek gondolt följegyzésem:

Körömkefém sörtéi közül kicsírázott egy zsenge fűszál két levélkével. Gondolom, valami kétszikű dolog. Úgy látszik, rég nem keféltem. Budapest, 2014. VIII. 8.

Pancserek napja Azt mondják, augusztus 18-át a pancser költészet napjává nevezték ki. Hurrá! Akkor aztán bátran, szabadon és minden lelkifurdalás nélkül, büntetlenül megírhatjuk legrosszabb verseinket. Akkor mindenki egy-egy Petőfinek érezheti magát. De sajna, másnap, ahogy Petőfi tette Segesváron, nekünk is el kell tűnnünk a színről…

Blokád Még mindig – hónapok óta – olvasom a leningrádi blokádról írt riportkönyvet. És nem érek a végére, mert minduntalan megállok… Miként a könyvbeli, elfáradt, éhező leningrádiak. Akik naplót írtak arról, hogy mennyire nem tudtak ellenállni gyomruk kínzó parancsának. Meglopták egymást, sötét gondolataik támadtak…

Attól fél, megbüntetik az ukránok, amiért orosz-szimpatizáns, attól tart, visszajönnek az oroszok.