”Hát bizony, gondolta Vadmalac, enni megfeledkeztem. Nem is emlékszem, mikor ebédeltem utoljára.” Végignézett magán: lestrapált szandál, kitérdelt nadrág, az ing rajta tetvesedett. Na nem, ezt csak így mondják. De borostás volt a pofája, ezt érezte maga, ha jobb csülke rászaladt. Így borostásan még soványabbnak tűnt, ezt ő nem látta, de belülről az éhség marta.

Vadmalac Komája egy távcsövet szerzett be, s elfoglalt egy alkalmas pozíciót a községháza közelében. Az volt ugyanis a gyanúja, hogy a potentátok degeszre tömik a zsebüket a manival, ami a község lakóinak jár. Osztálytársa volt a főpotentát, ismeri hát jól a természetét, azt leste. Megveregeti a vállát ekkor Vadmalac: – A haverod vitte ki a […]

Amikor megszólalt, a Koma arról kérdezte, hogy amikor Vadmalac rátalált az élettelenül csüngõ társára, az kihűlt-e már. -Igen is, meg nem is. Élet már csak ennyi volt benne. Félig testmeleg, félig. Akkor pedig feltette neki a nehéz kérdést: -Önkezével, szerinted, vagy felakasztották?

Rávetették magukat a gépre, Vadmalac bekapcsolta a motrot, a Koma a környéket pásztázta a nyitott lappantyún keresztül. -Ne fordulj hátra! – szólt rá Vadmalac, amikor a döntés még meg sem született.

Vadmalac valami különöset látott: egy fiatal pár a vízben, testük összefonódva, még az ajkaik is. Nehezen tudja megfejteni a vizes rébuszt, kérdi hát a komáját: ”Ezek most úsznak vagy csókolóznak?” ”Nem tudtad? – kérdi tőle a komája – a csók napja van.”

Tanára azt mondja, tele van a Makkos aknákkal. Vigyázzanak, nehogy elvigye az akna a jókedvüket… – Majd óvatosan lépegetek – ígéri Vadmalac -, a lábam alá nézek. – A legfontosabb – okítja tanára -, ne nézz hátra. A múlt robban!

Vadmalac komájának volt három kérdése. Az első: „Melyik birodalom volt nagyobb – az oszmán, vagy a móroké?” Vadmalac nem tudta, mert nem mérte. ”Benne sincs egyik sem a Bibliában.” A második: ”Miért nem írják tovább a Bibliát?”

Ezúttal is a Koma szolgáltatta a híreket. Hogy fellőttek Amerikában egy űrhajót… – Aztán ha fellőtték, lelövik-e? – tréfálkozott Vadmalac, de hogy az elképedt komáján segítsen, kijavította a mondatot: – Lehozzák-e őket? A Koma nem válaszolt, nem ocsúdott még fel.

A LEGJOBB OTTHON Ábel mesélte: A kórházi kezelőorvosom ezt mondta: Sokat javult az állapota, nem panaszkodhat, mindent elkövettünk, hogy az egészségét visszanyerje. Most örömhírt mondok, holnap elhagyhatja a kórházat. Köszönöm, doktor úr, válaszoltam, nem panaszkodom, sőt, a régi öregek mondását idézem: Mindenütt jó, de a legjobb otthon.

A minap régi jóbarátom állít meg az úton: – Ugye, mi már nagyon régtől ismerjük egymást. Mindig megbízhattál bennem, őszinte igazmondó barátnőd voltam…. – Nyögd már ki, miről van szó, mert nagyon sietek!

Malacka elhűlve figyelte, mit művel a társa. Az négykézlábra ereszkedve hátrált a térben, szemét behunyva. A térben, vagyis kicsinyke lakásukban.

Látta a tévében, hogy a láma rokonainak, a guanakok csordáit az Andokban évente egyszer befogják, hogy lenyírják a szőrüket. Úgy történik a dolog, hogy kerítéseket állítanak fel, az emberi láncolatot alkotva zárt helyre szorítják a csordát, azután egyenként elkapják, a földre fektetik, majd ott megnyírják az állatokat.

– Vertek? – kérdezte Vadmalac. – Nem, nem vertek. – Hanem? – Azzal vádoltak, hogy hamis híreket terjesztek.

mikor megláttam az első embert…micsoda megfogalmazás mintha nem lettek volna azelőtt is elegen…micsodás fejtetőn álló leírása az ecce homo helyzetnek…naszal mit ad isten azaz hogy hogy nem elvtársak mikor megláttam az első embert a totálisnak kikiáltott parciálisan alkalmazott lockdown első napján

Házi kórust alkottak – vírusos időkben ez divat. Malacka volt az első szólam: – Béke van! Béke van!

ez a régi, kicsi mérleg, elfér a markomban. Meg lehet mérni véle egy mázsás disznót. Még soha nem mértem véle semmit, csak nézegettem, s csodáltam, milyen jól meg van csinálva.

A koma állt elő a javaslatával, hogy ő tankokat küldene a fő csomópontokra. A helyzet megköveteli. Vadmalac megrökönyödve hallgatta, majd így viszonyult a helyzethez:

Vadmalac azt álmodta, hogy Tölgyes sorsáért ő a felelős. Hogy ne hibázzon, s mert más alkalmatlan a feladatra, mindent maga intézett. Felállt az ágyra álmában, mint egy holdkóros és egy, a sarokban talált pálcával dirigált.

A koma már hetek óta transzban élt, Vadmalac hagyta, hogy beszélje ki magából a feszültséget. – Mert ha szétszakadt a nemzet, s mindkét fél ”nem”-et mond a másikra, akkor az nem nemzet. Még ha a neve azt is mutatja.

A koma különös pozícióban találta mentorát. Egészen pontosan: fekve. Karja kinyújtva ugyan, mint egy repülő szárnya, másként szorozva a dolgokat: a legkisebb felületet célozta meg. Kérdezi tőle: – Mit csinálsz, komám?

Ellejt a Sátán egy újabb gyilkos táncot Európa felett, a világ felett. Kínában kezdte. Kezdték. A Költőt magához szorítva még lélegezni is alig engedte, szegény, a semmiben kalimpált reszketeg lábával. A halál közelében volt, tudott róla, ám a remény még ott sem hagyta el.

Vitatkoztak, hogy amit a Koma mondott, vers-e? ”Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!” Vadmalac szerint, ha ez egyáltalán vers, akkor az emlékkönyvbe való. „Hiszen rímmel.” Így mondta: ”rímmel”, de értették mindketten, miről van szó.

Saját lelkiállapotát Vadmalac színekben képzelte el. Talán mert éppen virrasztott, s nem akart zavarni a lámpagyújtással, vagy mert benne egy festő veszett el. Szóval az alapot, tónust, gondolatot előbb vörösnek képzelte el. Balról indult, és a felület kétharmadát betöltötte, hiába próbálta Vadmalac visszaszorítani, nem ment.

Vadmalac azon vette észre magát, hogy dúdol. Annál is inkábbmeglepte az alkalmi dal, melyrõl tudomása nem volt: „az asztal lapja megdõl”. Valahogy így: „zasztallap, itt megtörte a sort, majd: jamegdõl”. Nem ismerte eredetét, nem értette a mondanivalóját, nem rímelt semmire, nem tartott sehová. De ha már az agya kilökte, dúdolta tovább.

Álmomban nem tudok naplót vezetni; a félig írt lapok másik fele is teli van írással; nem tudom ruháim keltezését, így nem tudom rögzíteni, hogy mi volt rajtam; nem tudom bevenni a gyógyszereimet, nem is tudom, melyek a gyógyszereim és hol vannak; nem tudok lefeküdni, bár több napja nem aludtam, mert nincs fekvőhelyem vagy más fekszik […]