mint a lovak – olyanok vagyunk ellenzőket viselünk, ránk rakták de azután mi hordjuk, magunk megszokásból húzzuk az igát mit sem törődve kinek a terhe van a szekérben, örülünk ha néha lecsutakolnak

Olofsson Placid (Rákosszentmihály, 1916. december 23. – Budapest, 2017. január 15.) atya emlékére. Nincs több nyár ebben az évketrecben, a poharak téged néznek, Zörgeted a hőség félretett kottáit, valakik figyelnek. Várj, ne menj még, ősszel a rád mért ítélettel ki foglalkozik, Téli albérlőid a letöltendő hétköznapok, sakkozik

mintha kijöttem volna a próza nyelvezetéből hexameterben jönnek a kósza gondolatok és veretesség matt patinája szépia színe hatja itatja át a modernség álmait is

(fejezetek a Sárgaház folyosója című naplójegyzékből) Elbújnék olykor kövek alá, giliszták, százlábúak, pókok közé, bekenném arcom iszappal, míg hull még rám, ragad a szutyok, a sár, talpam alatt a tocsogó, gusztustalan lucskos ár, akár a szégyen, lelkiismeretesen bűzlök mint a mocsár,

A Hold fennakadt a szomszéd kert fenyőhegyén s kifakadt. Vére lüktetve tócsává dagadt körülötte. A lassú cseppekben aranyvért csorgatott a szemembe.

jött a cinóber hajnali tűzgömb és kamaszon még fel-felocsúdtam lesni a napfény kezdeteit messzi a földtől nyolc minutára ég a világ még és ha kilobban szűk retinánk még tartja tovább Budapest, 2019. IX. 3.

Gyarmathy János szobrára Az ember megy, csak tapossa a létet, és lépteiből soha nem elég, beintene ennek a nem elégnek, ha nem forogna mindig a kerék,

Mint a nap, a szívem elsüllyed a horizont mögött

Már csak a belső történések bogoznak rajtam tartós bogokat. Már csak a jövő szürkében-feketében. És kinyílik a késő őszi tökvirág.

(Marosvásárhelyi tavaszi könyvnapok élménye) ha belenézek – és belenézek az életembe nem látok csak nekifutásokat, töréseket

modernség előtt harci köpenyből volt a zakóm még kis elemistán jó fiatal twist akkoron érett ám a divat nem települt még meg a családban túl nagy a csend még majd a vagányság vágya megérik s lesz huligán Budapest, 2019. IX. 1.

Ne sírj, neked csak álmodban meséltem, a forradalom, Ne mondd, én mindig megértem, tetten ér a gondolatom. Csatát vívok a kegyetlen végzettel, nézz szembe velem, Hadd vesszek el, szívem igazát vérzi testem és lelkem.

az egész gyönyörű világ mögöttem

aggkori gyászkérdezés tétova hangon kérdezi sokszor él-e az anyja száztizenegy éves csodalényként lenne velünk megmagyarázzuk nem vegetálhat ily’ öreg asszony kezdi elölről él-e anyám még semmi remény Budapest, 2019. VIII. 31.

Emlékeim Egyszer kaptam apámtól pofont is, halkan mondta utána, ne sírj, pedig arról volt zó, hogy beírták a füzetembe: „Röhög, és megbontja osztálya fegyelmét.”

A huszadik század elején a Nyugat folyóirat hozta Téophil Gautier francia költő A művészet című versének magyar fordítását (Tóth Árpád e nem mindennapi teljesítményét a jó barátnak, Babits Mihálynak dedikálta). A költemény akkor már jó ideje a tiszta művészet, a l’art pour l’art költői kiáltványának számított, s magán hordozza mindazokat a stíluseszményeket, melyeket az ennek […]

Egy programvers két magyar fordítása 1. Babits Mihálynak Úgy! szebb a mű, ha büszke Formából kél elő, Küzdve: Vers, márvány, drágakő!

Mondom, szűk ez a város, alig férek benne, kevés a ház, az utca, hová is menekülnék, ha baj van, bezzeg, Dubajban –

Szeretem a szemed mibe sohse néztem. Szeretem az ajkad mitől sohse kértem csókot.

Kinyitom a szemem és látlak behunyom a szemem és még látlak

lambada hangja volt az idő tájt HÉV-utasoknak pest-buda szerte térzeneként nagy ízfokozó ám a szobában nézte a tévét apraja-nagyja lőtt a paraszti agg drakulára harci üteg

Az éjszaka képeiből sötétség mellbimbóin fényes kullancs, a hold telik épp… * * * gyémántpaták horzsolják az eget – Isten szabadon engedi csillagménesét

minekutána minden nap csak addig tart ameddig a tegnapok tévedések /vagy nem ismerjük/ nincsenek holnapok vagy késnek

Íjjá feszült bennem az idő s a pengő húr nyomán nyílvesszők szállanak tova. Tizennyolc parabolikus pályán keringenek körülöttem…

az írónak a legjobb ha fáj ha örül ha ütik ha ölelik