Tűzijáték a nyolcadikon, levegőbe ugró luxuskocsik, kitárt végtagokkal repülő szenes alakok –

(Tamási Áron emlékére) Ég és föld között feszül a pókháló lélek, megpendül a teremtett lét: Tejútról egy ének.

1985-ben Hitván Kupa Jánostól megkérdezte városon élő unokája: Kíván-e valamit, papó? Hitván Kupa János azt kívánta, hogy halála előtt még egyszer lakjék jól. Füstölt szalonnát, kolbászt lágykenyérrel, hagymával, paradicsommal, uborkával, paprikával. Emlékezett rá, gyermekkorában, nyár végén, kenderáztatáskor ez ízlett a legjobban. Aztán jó pohár küküllőmenti fehér bort.

A falu a hegy lábánál feküdt. A faluszéli házak északon a dombhajlat térdéig is fölkapaszkodtak, ahonnan már meredeken emelkedett a táj, egészen a Nagyhegy csúcsáig. Északról és keletről a Nagyhegy övezte a falut. Délen hatalmas fennsík terült el. Ott, a távolban kékes hegycsúcsok íve fénylett fel, s mert nyaranta, tiszta időben látni lehetett, hogy hó […]

Vörös, arany, fekete mintás pléhdobozban árulták a halvát. Rá volt írva bolgárul, hogy „TAHAN HALVA”. Mit jelenthet az, hogy „TAHAN HALVA”? — merült fel bennünk. — Biztosan azt jelenti — véltem gyermekfejjel –, hogy „asztali halva”. — Nincs annak értelme, hogy „asztali halva” — mondta édesanyám. Igaza volt. Budapest, 2017. V. 13.

Születésnapot ültünk ma. A nyolcvanadikat. Visszanézem a fotókat. Törékeny idős asszony, mellette a férje. Görbe vonalak, esetlen mozdulatok, a torta nem volt szokás errefelé az ő idejében. Mise is volt, templomba járó emberek. Közhelyes prédikáció, közhelyes pap, maga is elmúlt már hatvan, nemigen akar a múló idővel szembenézni. Isten embere nem siet találkozni a főnökével, […]

Az egész világot láthatom, nem vágyom bejárni a földet. A világűrt közelről szemrevételezhetem, nem vagyok kíváncsi a csillagokon túlira. Mind többet ismerek a föld, az ember történelméből, egyre kevesebb újdonságot mond, és már alig foglalkoztat, mire képes az ember.

Csak nem Kurdisztánba mentek ezúttal, s honnan: Magyarisztánból, Romanisztánból? Nem, a kurdoknak most van bajuk elég Törökország, Irak, Irán és Szíria lángoló, terrorral és polgárháborúval teli négyszögében. Megyünk hőballont nézni Kappadókiába! Ennyi? Igen, de inkább több.

színek színek színorgia bennem szól a szívorgona

Sakkoztunk. Egy idő óta majdnem minden éjszaka a sárga-fekete kockás tábla fölé hajoltunk s órákon át, alig néhány szóval rebbentve meg a tavaszi csöndet, tologattuk a türelmes bábokat… Rosszul aludtunk néhány hónapja már. Éjszakáink megvilágosodtak, nappalaink fáradtak lettek, mindkettőnket gyötört, rágott valami alattomos szú, amelyről nem beszéltünk, de amelyet túlságosan jól tudtunk. Engem egy rossz […]

Ágotával ugyanabban a városban éltünk. Én oda kerültem, ő ott született. Egyszer érintette sorsunk egymást, ami akkor bennem nem realizálódott. Verset mondott egy rendezvényen, aminek egyik konferálója voltam. Később olvashattam megjelent verseit a honi lapokban. Tehetséges volt. De éltük a magunk életét, nem tudva, nem igazán foglalkozva egymással. Aztán a sors érdekes és tekervényes útjai […]

Engem a mezők átölelnek. Vizek barátja vagyok én.

ahogy elnézem régebbi soraimban múzsák vibráltak

„Az élet minden területén csak szabadságban lehet élni, így van ez a festészetben is.” – írta önéletírásában Barcsay Jenő (1900-1988), a művészeti anatómia nemzetközi hírű mestere, ugyanakkor a konstruktivista festészet kimagasló jelentőségű festője. Rá hivatkoznunk azért fontos, mert ugyanakkor a fegyelmezettség személyisége volt. A festészet szabadsága tehát nem szabadosság , hanem tudatosan megélt/átélt alkotói magatartás, […]

Nem is hegy volt, ha koreaiként nézem, csak egy nevesincs dombocska. Ha magyar szemmel tekintek rá, akár még büszke is lehetnék. Amolyan Gellérthegy méretű, s annak is a vízeséses oldalával közel azonos meredekségű hegy tetejére küzdöttem fel magam.

”Te, ott benn!” – mondta újra Vadmalac. Kissé zavarban volt a megszólítással, hiszen önmagát szólította volna, vagy meg is tette? ”Mert mit látok? – fogalmazott magában. – Egy sörtét. Élénk, de kicsi szemet, közepesen fejlett agyart, ha a tükörbe nézek, de téged, soha!” Hiszen a tükör előtt állt.

Az Erdélyi Ma­gyar Közművelődési Egyesület május 18-án és 19-én Dsi­da Jenő Na­pok címmel iro­dal­mi est­tel, tanácskozással és ko­szorúzással egy­bekötött főhajtással tisz­te­leg a 110 éve Szatmárnéme­ti­ben szüle­tett költő emléke előtt. A kétna­pos ren­dezvény­nek Szatmárnémeti a fő helyszíne, de az iro­dal­mi tanácskozás és meg­emlékezés meghívot­tai május 19-én kora este a Dsi­da Jenő által ked­velt Szatmárhegy­re, a Kos­suth-díjas […]

Egyre közeledik az érthetetlen halandzsa – már benzinnel locsolják könyvtárainkat s a tehetetlen keresztfákat.