Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatértünk, bárhonnan, bármennyit változott is Párizs, és bármilyen nehéz – vagy könnyű – volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs. (Hemingway)
Hadley és Ernest az akkor még szerény latin negyedben éltek, és a Szajna bal partján élő művészek köréhez tartoztak. Ezekben a körökben nem volt ritka a nyitott házasság, a szeretők sok esetben egy fedél alatt éltek a feleségekkel. A könnyed csevegés, a feneketlen whiskys poharak, az újabb és újabb palack borok elfogadottnak számítottak a pezsgő társasági életben.
Az alkalmazkodó és nem kifejezetten modern gondolkodású Hadley kezdetben jól kiegészítette a rapszodikus, tehetséges és egocentrikus Ernestet, akinek olyan nőre volt szüksége, aki töretlenül támogatja őt mindenben. Hadley pedig nagylelkű szeretőként minden személyes ambícióját feláldozta Ernest kedvéért, hiszen teljes szívéből szerette őt, kitartóan lelkesítette, és hitt abban, hogy a siker előbb-utóbb utoléri. Barátja, F. Scott Fitzgerald mondta egyszer: Hemingway akárhányszor alkot egy nagy művet, elfogyaszt egy feleséget. Mellé pedig jó néhány szeretőt. Hemingway feladta tudósítói posztját a Toronto Starnál, mert szabad, független író akart lenni. Szegények voltak, olykor előfordult, hogy ebédre galambot fogtak maguknak a Luxembourg-kertben, és kisfiuk babakocsijába rejtették. Bérkiegészítésként Hemingway profi bokszolók edzőpartnere lett, ha talpon kibírta, a menetekért 20 frankot kapott.

Akkoriban Párizsban gyülekezett az irodalmi és művészeti elit, ebbe csöppent bele Hemingway: barátja volt Fitzgerald, Ezra Pound, Gertrude Stein, James Joyce és Picasso. Hadley legtöbbször feleségekkel ült egy sarokban, míg a szoba másik felében szikráztak a művészelmék. Ő nem rendelkezett Zelda Fitzgerald különös, toxikus hatalmával – inkább Ernest jó barátja és szövetségese akart lenni. Hiányzott belőle az az éhség és ravaszság, amelyet az őt körülvevő lányokban látott. Gyakran arra gondolt, nem tud velük lépést tartani, és miután anya lett, aggodalma csak nőttön-nőtt, hogy elcsavarják Ernest fejét.
Házasságukon akkor esett az első repedés, amikor Hadley a vonaton felejtette azt a bőröndöt, amelyben Hemingway összes addigi írása volt. Nem szándékosan hagyta el, ahogyan azt néhány Hemingway-biográfus állítja, de az eset rámutatott egy jóvátehetetlen jellemvonásra. Ernest megingathatatlan hűséget és megbízhatóságot várt el, és ettől elbizonytalanodott. Honnan tudhatná ezek után, hogy Hadley megérti, mennyire fontos számára az írás. Hemingwaynek elsősorban arra volt szüksége, hogy a nők támogassák.
Ernestnek azonban idővel ennél többre volt szüksége, és ekkor tűnt fel Pauline Pfeiffer… fájdalmas helyzettel, de végül be kellett látnia, hogy nem harcolhat egy olyan szerelemért, amely már elmúlt.
“…bár pusztultam volna el, mielőtt rajta kívül másba beleszerettem.” – Ernest Hemingway szenvedélyes és drámai sorait első feleségéről, Hadley Richardsonról írta, aki visszahúzódó asszonyként őrizte az író emlékét élete végéig.

“Vannak férfiak, akik szeretik a magányt, de Ernest nem ilyen volt.” S ki tudná jobban, mint első felesége, Elizabeth Hadley Richardson, milyen volt Ernest Hemingway? Talán az őt követő asszonyok? A kalandvágyban résztvevő sors- és írótársak? Az örök társ: az alkohol? A féltékenységgel és önbizalomhiánnyal küszködő Hadley és az ígéretes karrier előtt álló, ambiciózus író viharos kapcsolatán keresztül bepillantást nyerhetünk a 20-as évekbeli Párizs szabados erkölcsű, csábítással teli világába.
“Ha egyedül volt, túl sokat ivott, az italtól nem tudott aludni, és ha nem aludt, megszólaltak benne a rossz hangok, és a mélyből előtörtek a rossz gondolatok, és még többet ivott, hogy megpróbálja elhallgattatni őket. Bár nem ismerte be, tudtam, szenved amiatt, hogy mély fájdalmat okozott nekem ezzel a viszonnyal Nekem pedig fájt a tudat, hogy ő szenved. Így kuszálja össze az embert a szerelem. Most is szerettem őt, és továbbra is úgy éreztem, gondoskodni akarok róla – ugyanakkor nem kellett sietnem. Én is szenvedtem, és senki nem sietett hozzám.”
Hadley halk szavú, huszonnyolc éves nő, aki már-már lemond arról, hogy valaha is szerelmes és boldog lehet, amikor 1920-ban Chicagóban megismerkedik Ernest Hemingwayjel. Rabul ejti a jóképű fiatal férfi lobbanékony természete és szenvedélyes vágya, hogy íróvá váljon. A rövid udvarlást és a gyors házasságkötést követően hajóra szállnak Párizs felé, és hamarosan az ott élő amerikaiak Ezra Pound, F. Scott és Zelda Fitzgerald – színes és szeszélyes társaságának ünnepelt párja lesz belőlük.
A kávéházak szabados erkölcsű világa azonban ellentétben áll a család és a monogámia hagyományos értékeivel. Hadley féltékenységgel és önbizalomhiánnyal viaskodik, Ernest pedig ígéretes írói karrierjének elindításán fáradozik. Párizs tele van csábítással, és a házaspárnak szembesülnie kell a veszéllyel: Hemingway árulása az irodalomtörténet egyik legszebb szerelmének végét jelentheti.
“Milyen hihetetlenül naivak voltunk mindketten azon az estén. Szorosan kapaszkodtunk egymásba, betarthatatlan ígéreteket tettünk, amelyeket nem lett volna szabad hangosan kimondanunk. Néha ilyen a szerelem. Már akkor jobban szerettem őt, mint addigi életem során bárkit vagy bármit. Tudtam, hogy feltétlen szüksége van rám, és azt akartam, hogy ez örökké így legyen.”(cultura.hu)
A Vándorünnep az író posztumusz kötete, melyben ifjúkora egyik nagy élményét, az „elveszett nemzedék” húszas évekbeli Párizsát idézi fel. A laza visszaemlékezés-füzér feleleveníti a feledhetetlen város hangulatát, a dohányfüstben pácolódó Café des Amateurs jellegzetes bűzét, a lovas tartálykocsik dübörgését, a hazafelé vezető út kis üzleteit, kereskedőit, újságárusait, a hotelt, ahol Verlaine meghalt, s amelynek legfelső emeletén maga az író lakott és dolgozott.

(Folytatjuk)

Előzmények: Idegen a síromban 1; Idegen a síromban 2; Idegen a síromban 3.; Idegen a síromban 4; Idegen a síromban 5; Idegen a síromban 6;