A könyv szereplői mondják…

1.

A cigány származású Nyisztor Piroska, sorsa vargabetűiről beszámolva, elmondja: azt hitte, hogy Attila nevezetű magyar fiú iránti szerelme – az első átélt és őszintén átérzett érzelmi kapcsolata – átsegíti az életkezdés nehézségein. De nem volt mit kezdeniük se magukkal, se egymással: hányódtak munka és lakhatóság után nézve, majd Piroska „megterhesedett” s ment ki-ki a maga útján. Piroskát a kórházba vezette a természet kényszere: gyönyörű fiúcskát szült. A fájó kérdés: hová menjen és mit kezdjen vele?
Egyszer váratlan látogatók érkeztek: a gyámhatóság. Még „vevőt” is hoztak a gyermekemre. Elkezdtem kiabálni, hogy takarodjanak ki a szobából, ez a gyerek nem eladó. A fiam, Hunor, gyönyörű szőke kisfiú volt, kapós volt a külföldiek körében. Két nap múlva megint felkerestek a gyámhatóságtól, hogy adjam nevelőszülőkhöz a gyereket, de megint elzavartam őket. Aztán felhívtam a tisztit, hogy jöjjön be a szülészetre, mert szeretnék vele beszélni öt percet… Akkor már három hónapja voltam a kórházban, egy hónapig a szülés előtt, és két hónapig a gyermekemmel, mert nem volt hová mennünk. A tiszti még aznap felkeresett. Megkértem, segítsen a lakhatásban, mert nincs hová mennünk, de nem akarom, hogy emiatt elvegyék tőlem a fiamat. Ez volt 1994. május 29-én, és június 8-án hagytam el a kórházat. A tiszti segítségével Somlyóra, egy nénihez költöztem albérletbe, melyet a tiszti fizetett. Másnap megkereszteltük a gyereket. Ez a néni eléggé furfangos volt, mert a tisztinek mindig azt mondta, hogy minden rendben van, de valójában azt akarta, hogy a tiszti kifizesse neki a gázbekötést. Amikor ez meglett, nyíltan piszkálni kezdett, nem volt nyugtom.
Elpanaszoltam a tisztinek a sorsomat, és akkor beköltözhettem a csobotfalvi paplak mellett lévő kántorlakba. Amikor tudtam, napszámba jártam. A Csibész Alapítvány varrodájában nem tudtam dolgozni, mert az egyik szemem teljesen rossz, a másikkal is elég gyengén látok. A tiszti is segített egy ideig anyagilag, de tőle sem várhattam el, hogy eltartson.
Később a Csibész Alapítvány Fenyő utcai lakásába kerültem, ott több lánnyal laktam együtt. A közös költséget fizetni kellett, és ez nem volt kevés. Az alkalmi munkákból nyáron meg ősszel még tudtam is fizetni, de télen nem. Aztán egyik nap megkeresett a nővérem, hogy pár napra engedjem oda, mert elvált a férjétől, és itt nem talál rá a férfi. Megsajnáltam, és beköltözött ő is a szobába, de az egy-két napból egy-két hónap lett. Emiatt folyamatos balhék voltak köztem és a lányok között, mert minden nap eltűnt valamijük, és a nővéremet gyanúsították a lopásokkal. Én foggal-körömmel védtem őt, soha nem gondoltam róla, hogy lop, de a lányok besokalltak, és beárultak a tisztinél. Így kiraktak az utcára a gyerekkel és a nővéremmel együtt. Jogos volt: ők befogadtak engem, én befogadtam valaki mást, aki meglopta őket. Utólag gondoltam végig, milyen lehetőséget szalasztottam el, de már nem volt visszaút. Az apácák mindent kivittek az alapítvány udvarára, és lerakták a bútorokra a ruháimat, még a gyerekem albumát is. Soha többé nem kaptam vissza semmit.
Maradt az utca. A fiam akkor három éves és nyolc hónapos volt, december 15-én kerültünk utcára. Hideg volt és havazás. Estig az ölemben volt a fiam, melengettem, de rádöbbentem, hogy ebben a hidegben nem maradhatunk az utcán. A közelben volt a Centru Minor gyerekközpont, és ott leadtam a gyereket, legalább ő legyen meleg helyen, én meg elmentem a tízemeletes blokk tetejére, és ott meghúzódtam, hogy ne lásson senki. Reggel korán elindultam az utcákon. Nyolc óra után elmentem megnézni a gyerekemet. Először nem akarták kihozni, de összekiabáltam a nővel, és mondtam neki, hogy megbolondulok, ha nem láthatom a gyereket. Aztán kihozták Hunort, sírva, zokogva megpuszilgattam, és mondtam neki, hogy anyuka majd jön, ő meg azt mondta: „ne sírjál, anyuka”. Ez így ment pár napig, együtt sírtunk a gyerekemmel, de nem volt hová menni, csak az utca meg a vasútállomás, de ott aludni sem mertem, mert ha igazoltatnak, kiderül, hogy még lakcímem sincs. Aztán elmentem a gyámhatósághoz, ahol már megint örökbe akarták fogadni a gyerekemet, de nem adtam. Így a sors megismételte önmagát: a fiam a Centru Minorból a csíksomlyói gyerekotthonba került. Ideiglenesen helyezték el ott, mert olyan papírt írtam alá, hogy ha lesz lakhatásom bárhol a világban, magamhoz veszem, mert én tudtam, milyen gyerekotthonban felnőni.
A történetben emlegetett „tiszti” több további életváltozatban is meghatározó szerepet játszik. Az egykori csobotfalvi plébános – polgári nevén Gergely István – amolyan legendás alak mind a falu, mind az árvaházi fiatalok körében. Azt mondják, a legvadabb Ceausescu-időkben építtetett templomot úgy, hogy temetői ravatalozóra kért engedélyt, aminek aztán valahogy templom formája s mérete keletkezett… Az ő nevéhez fűződik a Csibész Alapítvány létrehozása, amely mára nemcsak az állami gondozott fiatalokat segíti, hanem a szegény családokban élő moldvai csángó gyermekek nevelését, taníttatását is. (Ezt azért nagyon fontos leszögezni, mert a továbbiakból is kiderül, hogy a civil társadalom támogatása sokat jelenthet ugyan az árva sorsú fiatalok életének egyengetésében, de nem oldhat meg mindent, s adott ponton azok sem fogadják egyértelmű elismeréssel, akik érdekében mindez történik.)

(Folytatjuk)

Előzmények: Árvákról – nem csak árváknak 1; Árvákról – nem csak árváknak 2., Árvákról – nem csak árváknak 3., Árvákról – nem csak árváknak 4., Árvákról – nem csak árváknak 5., Árvákról – nem csak árváknak 6.