* Hagyatékok üzenete *

Mind a száz éve halott dr. Fejér Dávid, mind az ő sorsát írott példabeszédbe illesztő, hagyatékát felvállaló utód, dr. Kercsó Attila mélységesen transzszilván gondolkodás és állásfoglalás képviselői. Szellemi-szakmai örökségük üzenete tökéletesen beleillik abba a sokat idézett Reményik Sándor-féle állásfoglalásba, melyet a kisebbségi ügyeknek elkötelezett költő az Erdélyt a két háború között váratlanul, sokkolóan elhagyó Makkai Sándor püspöknek üzent; ez utóbbi azzal indokolta 1936-os áttelepülését az anyaországba, hogy szerinte „nem lehet” tovább vállalni a kisebbségi létet, mert a kényszerűségek eltorzítják mind a szellemet, mind az erkölcsöt, és szárnyaló, szabad ember helyett alázatos, szolgáló ember meghunyászkodását segítik elő. Kettejük vitája természetesen jóval bonyolultabb és szerteágazóbb volt, de lényegét tekintve nyugodtan leredukálhatjuk a kétfajta ember-képlet közötti, kibékíthetetlennek tűnő ellentétre. Mivel a vita, 1987-ben és utána történt felelevenítése dacára – sajnos – ma sem dőlt el, a kérdésben való állásfoglalás, árnyalás és véleménykifejtés jelenre alkalmazása továbbra is időszerű és üdvözlendő.
Kercsó doktor és szellemi elődje párhuzamos életsorsából a ma embere számára az szűrhető ki, hogy mindketten mélyen átélték a dilemma sorsszerű kettősségét; távolról sem elvakultan, egyoldalúan hozták meg döntéseiket, hanem annak permanens tudatában: a gyógyító embernek nincs joga a „szabad szárnyalás” fejében cserben hagynia embertársait. Ha valaki olyan pályát, életcélt választott, amely őt szakmai-erkölcsi esküje szerint is állandó szolgálatra ítéli, akkor számára nem lehet kétséges, hogy a „lehet mert kell” megoldását muszáj választania; még akkor is, ha belerokkan, felőrli egyéni életét, ha áldozattá válik.
Ezeket az erkölcsi dilemmákat dr. Kercsó Attila legmélyebben költői hagyatékában próbálta megfogalmazni, versei segítették őt túljutni a dilemma okozta válsághangulatokon, az utolsó években egészségi állapota által is fokozódó mély-depressziós állapotokon. Pár évvel a halála előtt, a gyergyószentmiklósi önképzőkör egyik vitája után elpanaszolta: alig-alig megy már az írás, súlyos beteg, nagy fájdalmai vannak, de mindenek fölött elvesztette az életkedvét… A hajdanán rendszerint oly életvidám, lelkes közösségi hangulatot teremtő ember ekkor már az elmúlással viaskodott. Ám költeményeinek hangvétele ekkor sem a kétségbeesést, hanem a tépelődő mérlegelést és az egyértelműen pozitív tanulság irányába való elmozdulást vagy annak sejtetését fejezi ki. Számomra ez azt sugallja, hogy a (nép)szolgálatra szegődött orvosok törvényszerűen és joggal feltettek maguknak időnként éles, önkínzó kérdéseket: érdemes-e egyedül, széllel szemben, körülmények rabjaként továbbra is vállalni a küzdelmet? A vívódás érthető és jogos, a kétkedés is mélyen emberi – a rájuk adott válasz az, ami döntő súlyú. Dr. Kercsó Attila súlyos, gyógyíthatatlan betegként is, emberfeletti fájdalmakat vállalva, élete végéig folytatta praxisát, embertársai szolgálatában maradt. Nem véletlen, hogy 2013-tól róla nevezték el a gyergyószentmiklósi irodalmi kört. Elődje, dr. Fejér Dávid is a helytállás és a vidék népe melletti elkötelezettség legendás példájaként maradt meg a gyergyóiak emlékezetében.
Azt lehetne mondani, hogy ez a közösségi érzületű erkölcsi hitvallás nevetségesen anakronisztikusan hat mai világunkban, amelyben az emberek többsége elsősorban saját és szűkebb családja boldogulását helyezi előtérbe, könnyen lemondva a globális társadalom érdek- és értékszférájának szempontjairól. Valljuk be: ez mindenek előtt az elbukott közösségi-materialista világnézeti kísérlet keserű, önkéntelen utóhatása, a népszolgálat eszméjének csúfos lejáratása miatt történt így. És miközben az emberiség megelégelte a szociális demagógiát, az egyet mondok és mást gondolok tudathasadásos gyakorlatát, ezzel óhatatlanul a kóros individualizmus csapdájába esett, amely az egyes ember személyes sorsában lehet, hogy akár „szerencsés” megoldást is hozhat – elvégre ahol tömeges a vesztesek száma, ott olykor nyerteseknek is kell lenniük –, de társadalmi méretekben pótolhatatlan tömegveszteségeket termel.

* Orvosok, egészségügyiek kiáramlása *

Mind dr. Fejér Dávid, mind dr. Kercsó Attila orvosi karrierje olyan időszakokra esik, melyekben a nyilvánvaló társadalmi nehézségek és ellentmondások dacára egy bármennyire is lassú ütemű, de felívelő tendenciára volt kilátás. Mindkét gyógyító ember ugyanabban a szociális erkölcsi kötelezettségben igyekezett a maximumot adni, sőt valamivel többet – nem egy emberre szabott munkabírással pótolni a hiányokat, áthidalni a közösségi nehézségeket, akadályokat. Mindkettőjük esetében reménykedni lehetett abban, hogy nyomukban valami jobb, valami emberibb születik akár egy népcsoport számára is.
Kicsike alakok voltak ők mindennapi valójukban, de elkötelezettségük révén naggyá is tudtak válni. Mert kellett.
A mai közép-európai helyzet, a rendszerváltások után negyed évszázaddal, mintha a fenti fejlődésgörbe ellentétébe, hanyatlóba fordulna: valamiféle visszafejlődést célozva meg. Elég két adatra hivatkoznunk ahhoz, hogy valóságos drámára világítsunk rá.
Az egyik romániai vonatkozású és 2013-ból származik: eszerint a 2007 óta eltelt hat esztendőben (Románia EU-csatlakozásának éve) az egészségügyi rendszer mintegy 20 ezer romániai orvost veszített azáltal, hogy a sorsukkal elégedetlen gyógyító emberek nyugat(abb)ra mentek dolgozni. Mellettük még több középkáder is búcsút mondott az országnak, s ez alól nem vonták ki magukat a magyar nemzetiségű egészségügyiek sem. Becslések szerint kb. 100 falunak-községnek egyáltalán nincsen orvosa, a statisztika pedig azt mutatja, hogy alig 2 orvos jut 1000 lakosra, miközben az uniós átlag 3 orvos…
De Magyarország, ahol pedig nem kevés romániai egészségügyi próbált már szerencsét, ugyanabban a cipőben jár. a magyar orvosok szövetsége szerint – és ez már 2015 eleji adat – hat éve minden nap három orvos és két ápolónő fordított hátat az országnak. Nem kell nagy matematikusnak lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk, mit jelent ez abszolút mennyiségben.
Az adatok – adatok, a tények – tények. Ha pedig reálisak, vitatkozni nem igen van miért velük. Ha ez a tendencia, akkor tévedhetetlenül azt írják le nekünk. Nevezetesen, hogy az orvosi hivatás, legalábbis a kelet-európaiak elvándorlási hajlandóságait tekintve, mára mintegy menekülésszerűen mellékvágányra tolta a gyógyító ember közösségi morális felelősségét, a személyes érdekeket és szempontokat helyezve előtérbe. Az e fajta értelmezés szerint orvosnak lenni ma már nem annyira küldetés, mint inkább egyszerű mesterség, mint bármelyik más, amivel elsősorban egzisztenciát teremt és tart fenn az ember – hogy milyen közegben, milyen erkölcsi-közösségi kötődéssel, milyen fokú hivatástudattal, arról inkább már csak az irodalmi példák és az orvoslegendák beszélnek – rendszerint múlt időben.

* Egy Kercsó-vers holdudvara *

Kockázatos és illetlen dolog túlmagyarázni egy verset – bármely verset! –, hiszen egy irodalmi mű mindig csak annyit mond, amennyi eleve benne foglaltatik. Azt viszont nem vitathatjuk el senkitől, hogy ne helyezze magában bármikor sajátos összefüggésbe az olvasottakat, még akkor is, ha költészetről van szó. Az, hogy egy mű milyen érzéseket-gondolatokat ébreszt olvasójában, félig-meddig magánügy és nem föltétlenül írandó az illető mű számlájára. De az is bizonyos, hogy az alkotás katalizátorként játszott alkalmi szerepe nélkül gondolati holdudvar sem támad az olvasóban, aminek a végkövetkeztetése az alábbi, 2005-ben keletkezett Kercsó-versből átsugároz: semmilyen elhivatottan végzett küldetés nem képzelhető el magányos, elszigetelt tevékenységként.

KERCSÓ ATTILA
Az öröm

Ha örömödben nincs kivel osztoznod,
Üröm csepeg koccintó pohárba,
A mosoly hervad felderült arcodról
S reád omlik a négy fal zord magánya.

Az örömet csak más szemében látod,
Mint egy kóborló szikráját a létnek,
Mely kialszik, ha kiszikkadt taplódra
Szeges talpú, sáros csizmák lépnek.

Az öröm nem él eltitkolt fiókban,
Nem egyszemélyes, mint a gondolat,
Akkor derű, ha kezet fognak véle
S az együttérzés ünneppé fakad.

Most sem mondhatok mást: nekem a Kercsó Attila Öröm-e (akárcsak Hagyaték-a) immár óhatatlanul azt sugallja, hogy opcióként a gyógyító társadalom örömére gondoljak. S talán nem is maradok ebben egyedül…

(Folytatjuk)

Orvossorsok 1; Orvossorsok 2; Orvossorsok 3; Orvossorsok 4. Orvossorsok 5. Orvossorsok 6. Orvossors 7., Orvossorsok 8., Orvossorsok 9.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ