Oláh István: Zsebregény (3)
Én igazából az alvó történeteket szeretem. A kifejezést éppen most találtam ki. Hogy mi az alvó történet? Hát például, hogy baktat az úton egy ácsmester, és bőrtáskájából kisuttyan egy szeg. Két évig, ötig ott ül elkeveredve az út porában, mintha nem is volna. És akkor arra kocsizik a világ most már egyetlen nagyhatalmának elnöke, aki hivatalos látogatáson tartózkodik hazánkban, és az utcát, ahol a szeg kallódik, a vendéglátók kötelezően belerajzolták a trasszéba. Az is lehet, megkerülhetetlen, mint Ferenc Ferdinándnak Szarajevó vagy J. F. Kennedynek Dallas. A történet akkor kezd ébredezni, amikor az elnök és kísérete, a zászlócskákkal össze-visszatűzdelt gépkocsisor bevágtat az utcába. Amikor pedig a szeget felkapja a firstmobil, és megpördül tengelye körül, akkor már azt is tudni lehet: felrobbant a történet! Még jó, ha csak az, mert az elnöki kocsi – a legmaibb biztonsági technikák tesztpéldánya – továbbhajt, sem sofőre (aki tábornok a különleges egységnél), sem pedig utasa nem vett észre semmit.
*
Mindmáig nem tudom egy több mint rejtélyes egyidejűség magyarázatát. Amikor a pap a cinteremben kimondja az utolsó szót, és megjelennek a gyászhuszárok, helyére csavarozzák a fedelet, majd megindul a menet, abban a pillanatban megkondul a vártemplom öregharangja. Az egyidejűség rejtélye azért izgat, mert a toronyból nem látni a cintermet, hallani főleg nincs hogyan a papot, a harangozó mégis csaknem mindig abban a pillanatban kondít, amikor már mindent elmondtak, amit ilyenkor el szokás mondani. Már gyerekként is foglalkoztatott ez a megmagyarázhatatlan dolog. Sokáig azt hittem, hogy a pap a szószéktől a templom tornyáig egy vékony, szinte láthatatlan cérnát feszített ki, és amikor befejezte, diszkéten, de érezhetően jót rántott a fonalon. Mire a toronyban ülő, még ha el is szundított (ha nyár volt éppen), fölrezzent, tette a dolgát. A találmány (mint minden, ami nincs túlbonyolítva) megbízhatóan működik azóta is. Ezt onnan sejtem, hogy úgy még nem vittek ki senkit arra az utolsó útra, hogy ne kondult volna meg a harang.
*
Csak egyszer téveszd össze a Viagrát a Niagarával, és meglásd, mi lesz belőle. Tényleg meglátod, hogy mi lett belőle?
*
A nyugati rendszámtáblájú mentőkocsi megérkezett a hegy oldalában megbúvó faluba. Hogy megbúvik a falu a hegy oldalában, egyebütt, csak a megszokás mondatja velem. Errefelé nem bujkálnak sem a falvak, sem az emberek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csupa Toldi Miklós meg Kinizsi Pál lakik vidékünkön, inkább csak hogy hágyászkodnak, s e tájszó a kivagyiság és az indulatoskodás állapotát fejezi ki. Szóval bedöccent a mentő, mindenki ott állt a lefüggönyözött ablak mögött, mert a főutca néptelen volt. Most hozták haza Mihók Pétert, akinek, úgy látszik, Amerikában sikerült leélnie életét, mert haza csak meghalni jött. Mihókék, az itthoniak, már előtte való nap megfőzték a finom tyúkhúslevest, káposztalapira tett házikenyérrel várták a hazatérőt, „az majd jót tesz neki, vagy ha nem, hát egyék még egyszer a hazaiból, amit annyira szeretett”.
– Áj dont vánt – mondta a tisztaszobában felpárnázott beteg, majd, mint aki rájön, hol van, magyarra váltott. – Mit mond? – kérdezték az ajtóban álló távolibb rokonok, mert a szoba tele volt a közeliekkel. – Valamit nem akar, és angolul mondta – szólalt meg a legifjabb unokahúg. De vajon mit nem akar? –Inkább azt kérdeznétek meg tőle, hogy mit akar – reccsent e pillanatban Gyula, aki a hazahozott édestestvére volt. – Mit akar, mit akar – kárpált a felesége –, hát ő már csak meghalni akar itthon, hát nem ezért jött haza?
A nagybeteg e pillanatban kinyitotta szemét, és mintha szemernyi gúny lett volna pillantásában: mi lesz, ha történetesen mást akarok? – Megváltoztatja a végakaratot – kommentáltak az ajtókörnyékiek, akikhez így, torzulva jutott el a bejelentés. Úgy is lett, Mihók Péter egészen mást akart, mint amiért hazahozatta magát a mentővel. Harmadik nap az ágy szélén ült, összefente lábát: hol van a dzsínszem, akarom mondani, gúnyám, mert ki akarok menni a Nagyoldalba. A menés nehezen ment, de ment. Lesz ez még jobb is holnap-holnapután. Elég az hozzá, hogy két hét múlva már fütyörészve járt reggeltől estig az amerikás Mihók, este pedig a bodega maró füstjében és pálinkabűzében politizált. A falubeliek rendszerint így indítottak: Te, aki olyan sokat éltél az amerikaiak között… – És most hazajöttél meghalni – kottyant közbe a félrészeg határpásztor, amit Mihók nemcsak hogy rangon alulinak, egyenesen sértőnek érzett. – Én nem fogok meghalni sem itthon, sem máshol – tromfolta le jól látható dühvel a közbeszólót.
Úgy is történt. Az utcát már az időközben felnőtt harmadik generáció kapta kézhez, aztán a negyedik, s Mihók pont úgy járja a Nagyoldalt, mint megérkezésének harmadik napján. Dehogy, sokkal jobb kondiban. Háta mögött – ezt ugyan nem hallja – összesúgnak a fiatalok, a legújabb népi-nemzeti óvoda: ő az, aki hazajött meghalni, de ehelyett a tiszta forrásból, csak abból ivott. Hát nem csodálatos a szülőföld megtartó ereje? Mi is felnövünk, megöregszünk, és amikor ideje jön, meghalunk, ő pedig szépen eltemet bennünket. S e megnyugtató érzéstől űzve hazarohant a társaság.
(Folytatjuk)
Korábbiak:
Pusztai Péter rajza
2010. szeptember 17. 09:52
István,
szeretem az írásodat !
Ölel : Frici.
2010. szeptember 18. 09:43
[…] Zsebregény / 3 […]
2010. szeptember 21. 05:45
[…] Zsebregény / 3 […]
2010. szeptember 26. 06:11
[…] Zsebregény / 3 […]
2010. október 27. 13:45
[…] Zsebregény / 3 […]