káfé főnix

"kultúrpolip"

Oláh István: Zsebregény (5)

Úgy képzelem, az öngyilkosjelöltek nagyon muris népség. Elfog a kacagás, ha arra gondolok, ott állok a híd karfáján, nyakamban egy betontéglával, bármivel, hogy annál jobban sikerüljön. Vagy a kádban üldögélek (mint Szókratész), és egyszerre több, igen figyelemre méltó dologgal foglalkozom: a fogam zománcán próbálom ki, milyen a penge éle, amivel csuklómat nemsokára átvágom. Eközben elég ügyes vagyok, hogy egy érdekességeket sugárzó tévécsatornán látott módszerrel megcsapoljak egy kígyót, azaz méregtelenítsem, s a mérget rögtön össze is vegyítem a borral, amit a sarki vegyesüzletben vásároltam, és meglehet, csupán címkéje szerint bor. Hiába, már csak ilyen időket élünk: a víz (amibe kétszer nem csobbanhatunk bele) elfolyik alólam, a hídról is megvan a véleményem, a többi szintén mellékes, amelyik pillanatban az öngyilkosjelöltek eleve úgy állnak fel élet s halál pengeél vékonyságú választóvonalán, hogy tudják, ez a hely s a helyzet komikuma.

A lélekvándorlással vagy mivel eléggé nem magyarázhatóan a Költő belelapozhatott abba az 1948-as Összesbe, ami a Cserépfalvinál jelent meg. Mi több, jól ismerte a szárszói vonat gépészét, a mozdonyvezetőt, aki 1937 december harmadikán szolgálatban volt. Amikor valaki az ő két vagonja közé belépett. A gépész mindezt nem láthatta, mert éppen a fűtővel veszekedett, különben sincs szem a tarkóján, és az akkori mozdonyok olyanok voltak, mint egy-egy kokszosskatulya, nem olyan csupaüveg izé, mint ma. Amit a gépész százszázalékosan láthatott – az állomásfőnök irodájába becipelt, és a térképpel sebtében letakart testet. Azt láthatta, sőt egészen biztos, hogy látta, és reszketni kezdett a felindulástól.
Pedig nem szemfedő ez az ország, sem lakodalmi terítő, mint hol így, hol úgy mondják. Az Országnak nincs metaforája, az Országnak nincs szinonimája, az Ország magát mindig magával magyarázza.
Miközben a magas hajnali ég. Miközben seregek csillognak érceiben. A halott Hektorként a győző harciszekeréhez kötözött, s a kontinens frontjainak nyugati és keleti vonaltérképén összevissza vonszolt seregtestek, igen, azok csillognak az ércekben.
Olykor megisznak egy kisfröccsöt, dumálnak erről-arról. Hosszasan bámulnak a nők után. Űznél poloskát lámpával s a kéjjel? Természetesen, sőt, hogyne. Akár most is. Rajtam igazán nem múlik. Azzal a bronzvörössel, ott ni.
A mozdonyvezető barátján olykor kitör a mélabú. – Igyál meg még egy kisfröccsöt, az tán felhozza a kedved! A mozdonyvezető barátja Kis János. (Ez a név is irodalmi, emlékezzünk csak a Sarudi-lány nyögvenyelős lakodalmára.) Kis János belenézett a Cserépfalviba, ebbe az 1948-as évszámú Összesbe. Ő sem emlékszik már, hogy jutott hozzá.
Lehet, hogy örökölte valamelyik nagybácsijától.
Lehet, hogy a fölső lakó hagyta rá költözéskor.
Lehet, hogy Erzsi hozta magával, és aztán nem vitte el, a rádiót bezzeg igen.
Lehet, hogy az öreg Taubék adták neki, amikor kimentek Izraelbe.
Lehet, hogy Kósék, akik kimentek az Államokba.
Lehet, hogy Borosék, akik kimentek Ausztriába.
Lehet, hogy Fejérék, akik kimentek Ausztráliába.
Lehet, hogy Istókék, akik kimentek Angliába, lehet, hogy Pityuék, akik kimentek, hova mentek ki? Hát lehet azt tudni, hogy hova mentek ki, lehet azt tudni a nagy össze(és nem vissza-)futkosásban?
Most viszont azért mozgatta el otthonról a könyvet, mert az antikváriumban mégis jobban mutat, mint az összevissza hasadozott konyhakredencen.
Kis János két kortyintás között beleolvas az áruba: Csak egy pillanatra martak ki, csak, zúgj, erdő elvtárs. – Mi mindent ki nem találnak ezek a költők – mondja barátjának, a mozdonyvezetőnek – te érted ezt? Mert én nem. Ez olyan, mintha valaki arabul beszélne.
Csukjuk be a könyvet, és bumm, be vele az antikváriumba. Egy biztos: volt, ki bár költő volt, arabusul is tudott. Megérte vagy sem, hogy emez egzotikus nyelvet megtanulja, ezt most ne firtassuk.

Egy valamivel fiatalabb férfi mint én, akivel már nem emlékszem, hogyan kerültem köszönőviszonyba, képtelen agyoncsapni egy legyet. Szinte csak annyit tudok róla, hogy kedveli a tibeti misztikumot. Lélekvándorlás, Buddha. Olykor, ha megrendelése van, kora éjszaka indul, és általában el is végzi munkáját. Az illető bérgyilkos, azt mondja: a légyről nem tudom, hogy ki volt s ki lesz, de akit végrehajtok, arról igen, hogy hívják, és mi juttatta oda, ahova került.

Csigabiga, gyere ki, énekli egy gyerek az ajtó előtt. Kimegyek, na mi van? A gyerek megszeppen, eddig még úgy adta elő a csigabigát, hogy nem volt semmilyen, a mostanihoz hasonló következménye. Ha azt akarod mondani, hogy ég a házam ideki, elkéstél, mert tudtam, még mielőtt megszólaltál. Azzal magamra húztam az ajtót.

Kazánház. A fűtőnek valami könyveket hoztak le az emeletről, tegyen velük belátása szerint. De mit tehet egy fűtő egy halom könyvvel? Marx Összes, Engels Válogatott. A kép olyan egyértelmű (minden belátható és beláthatatlan következményével együtt), hogy hülyeség lenne magyarázni.

Üveghintó, tán a magyar szecesszió emléke, az is lehet, magyar népmesekellék. A hintóban két összefolyt homokzsák. Ezek után se szabad rögtön a legrosszabbra gondolni: hogy éppen most lefitymáltam kettőt, ki szemre igen, nemre nem. Az üveghintóban tényleg két homokzsák folyt össze, s ha mindez a nagy magyar fővárosban történik, s a főváros az ország szíve, akkor szívünk csücskében látjuk mindezt. Ennyiben érzelmes csupán a történet, azt is mondhatom, egyéniségünk rejtett, de nem lényegtelen darabja, még ha történetesen nem üveghintóban, hanem üveghutában utaznak is a homokzsákok.

Az utolsó, tél előtti melegek. Ugyanaz, mint a lakásban. Kinyitod az ajtót, és a legtávolabbi zugban egyszerre fölforrósodik a levegő, odamenekül és reszket a beáramló hidegtől. Az utolsó tél előtti melegek, ugyanaz, mint. Kinyitod az ajtót. A legtávolabbi zugban. Egyszerre fölforrósodik, a levegő odamenekül. Az utolsó melegek tél előtt. Legtávolabbi zugában levegő, odamenekül.

Ez egy dodonai szöveg. Értsd, ahogy akarod, barátom. Oly apró nyomatékok – a nyelvi damilra szerelt ólomnehezékek – taszítják egyik vagy másik irányba az értelmezés lehetőségeit, mint egy vessző. Vagy mint egy pont. Vagy pontosvessző. Ettől függ, mit értesz meg a közlésből, illetve mit tartanál fontosnak megérteni holnap, feltéve, ha még eszedbe jutok holnap. Ha igen: miért? Ha nem: miért?

(Folytatjuk)

Korábbiak:

2010. szeptember 19.