Oláh István: Zsebregény (21)

Bűnözők. A két kiskorú ebben a pillanatban lépett be a boltocskába. Öt perc múlva a kassza üres volt, további három és fél perc múlva mindketten a földön feküdtek, kezüket ruhaszárító kötéllel kötözték össze. A két jópipa előző este bent járt a boltban, egy széparcú leányka állt a pult mögött. Barátságosan elbeszélgettek, hogy te milyen jó lennél nekem. Az én apum kinn van magyarba’, anyum spanyolba’, nővérem Izraelbe’, én meg a fenébe’. A leányka vette a lapot, valamivel nagyobb volt, mint a két egyébként jónövésű gyerek. Szinte sajnálták, hogy holnap ide vissza kell jönni és elvenni a pénzt, esetleg rászkoccsolni a székre, ha ellenkezik. Csakhogy másnap, amikor ismét beléptek a boltba, nem a leányka, hanem egy asszonyság árult. Ez sem zavarta őket különösebben. Az asszonyság szemüvege felfogta a sprayt, állítólag könnygáz volt, az orosz piacon vették. A nő nem esett pánikba, ők idegesebbek voltak, az egyik (nem amelyik a könnygázt kezelte) kitépte a kasszafiókot, mindenestől a műanyag zacskóba borította, azzal kirohantak. Az eladó utánuk, azt kiabálta, hogy fogják meg, rablók! A főtéren lebzselő cigánykölykök a két rabló nyomába eredtek, egy pillanat alatt utolérték őket, a többit tudjuk. A rendőrségen azt kérdezte az asszonyságtól a szolgálatos, be akar-e menni a rács mögé, hogy megpofozza a két fickót? Nem akarta, de addig mind unszolták, míg végül bement, lekevert egy-egy pofont a gyerekeknek. A pénz megvolt az utolsó vasig, a jegyzőkönyvet aláírta, azzal lelépett. A gyerekek pedig, miután szabadulnak, esetleg stukkerral nyomulnak be a kisboltba, nehogy még egyszer lebőgjenek.

Hatalmas platánok voltak az udvaron, és téglaégető kemencék. A platán nagyon érzékeny, a legkisebb szellőre is megsussan. Iszonyúan félelmetes volt éjszaka kilépni az ajtón, amikor a szellemek járnak, és az eltévedt gyerekekre vadásznak, akik valamiért ki kell hogy menjenek a házból. Végigmenni a hideg, zöldessárga fényben bágyadó törzsek között a fenyőszagú, tiszta új budiig, ahol ráadásul egy másik dimenzió, egy másik világ, tán a másvilág is hirtelen megnyílik alattad. A gyalult fába kapaszkodsz, nehogy belezuhanj. Félúton a ház és a budi között volt egy kecskeistálló. Manci, egy éjfekete nősténykecske lakott az istállóban, ahol a fal szinte teljes hosszában egy gyönyörű szép, bajuszos férfi arcképét tartották a téglagyári irodisták. A keretet köröskörül pirosra festett bádogcsillagok díszítették, s a derűs tekintetű, sólyomszárnyhajú férfit úgy hívták: Joszif Visszarionovics Sztálin, a népek atyja.

Ha van valahol egy hely, ahova mindig szeretett volna eljutni, hívja ezt a telefonszámot. Következett a szám, utána meg egy bődületes rock, és Bakóc egy hosszú percig a kezében tartotta a telefont, mert neki volt egy kedvenc helye, ahova mindig szeretett volna eljutni. Aztán szépen helyére tette a kagylót, nem foglalkoztatta többé az ajánlat. Akik kimentek eddig, szintén valami kedvenc hely ígéretében, ami vagy bejött vagy sem. S akik maradtak: a kedvenc helyen. És megkapták, amit? A kérdés értelmetlen. A kérdés nem értelmetlen, feltenni nincs miért. A válaszok. Igen. Nem. Ellenkezőleg. Sőt. Dehogyis. Dehogynem. Azám. Dehogy.

Domonkos Kaczér ott állt karbafont karjaival az ablaknál. Tombold ki, te özönvíz, tombold ki magadat – mondta pátosszal teli hangon, és az özönvíz minden felszólítástól függetlenül tombolt. Kaczor ama függöny- és kulisszahasogató színészek fajtájából való volt, akik oly kedvesek a népnek. Ezt egyébként ő is tudta, olykor vissza is élt vele. Félénk, de egyben-másban elszánt szülők vitték lábaihoz csemetéiket. Még mindig jobb, ha a nemzeti dörgedelmek klasszikusai mutatnak utat az új nemzedéknek, mint a Trei culori. Ez nem is a vészkijárat, hanem a fölötte pislákoló fény, lehet, hogy száz évben csupán egyszer kell tudni a járást, de akkor nagyon. Kaczér az özönvízről Jónás és a cethal történetére váltott. Jónás pedig ott kalimpált el az ablak előtt, a vízözön hol tarajára kapta, hol meg beforgatta a mocsokba. Mi sem példázza jobban az emberi sorsot – bölcselkedett Kaczér. Ez a Jónás már nem nagyon képes tartani a frontot. Lám, ilyenkor fogna jól a testté vált Ige, mert egyedül a cethal menthetné meg a pusztulástól, ám a cet – akárhogyan is nézem – nincs sehol.

Már megint találtak egy levágott fejet a városszéli szeméttelepen. Ilyenkor ha a televíziós hírműsorban (kora- vagy későeste) bejátsszák a szörnyű esetet, rendszerint a guberáló csövest kérdezik meg. Az is elég érdekes, hogy a románok például boszketárnak mondják a csövest, ebből tán felületesen, tán találóan arra lehet következtetni, hogy a román társadalom még mindig természetibb (ha nem is természetesebb), mint például a magyar, ahol a bokrot és egyéb zöldségeket kiszorították a vas-, bádog-, azbeszt és ki tudja még milyen csővezetékek. Az esti fő műsoridőben most nem a román bokorlakó, hanem a magyar, és ezen belül is székelymagyar csőlakó az átélt sokktól kiabálva meséli el, hogy tiszta véletlenül megturkálta az egyik gyanúsnak tűnő halmocskát, tulajdonképpen nem ez a dolga, de ha már ott volt, akkor ő és csakis ő dönti el, hogy mi a gyanús és mi nem. Amint botjával megkaparászta a háztartási hulladékot és valami fűrészport, hirtelen az az érzése támadt, hogy nézik. Megérzése igaznak bizonyult: egy félig csukott vagy inkább félig nyitott szempár bámult rá fénytelenül. A csőlakó azt is elmondta, hogy ő ehhez hasonlót egyszer már látott a tengerparton, amikor még fiatal volt. Egy pasas beásta magát a homokba, fejnek tettette magát, s a szakszervezeti hangulatú nyaralásokban még az sem volt feltűnő, ha az illető fej hol itt, hol ott jelent meg a plázson, rendszerint a tébolyítóan jó nők közvetlen közelében. Mindazonáltal ez a fej nem az a fej, mert ez, ahogy a csöves botjával hozzáért, egyből a fülére esett, és a vágott nyaki részen látni lehetett a keresztbe metszett nagy verőeret, a lilásra szikkadt izomkötegeket, amik a fejet tartják, végül pedig az enyhén horzsolt felületű csigolyát. Mit csinál ilyenkor a székelymagyar csőlakó? Természetesen megdöbben (mint mindenki, akár fajtánkbeli, akár pedig stockholmi vagy szófiai). A székelymagyar óvatosan körülnéz: na, ha nem látott senki, akkor én most elhúzok, mert a zsaruk még kiverik belőlem, hogy én vágtam hidegre, ez pedig életfogytiglant jelent, de legjobb esetben is húsz évet. A második verzió is az olajra lépés mellett szól: ha a pasi valamelyik maffia tagjaként működött földi életében, akkor a bandája kinyír, mert ugyanaz a véleményük az ügyben, mint a zsaruknak Végül ha a rivális csoport szerinti harmadik verziót vizsgálom meg, az sem különb az előző kettőnél: én vagyok az egyetlen szemtanú, akit pont azért kell kinyírni, mert látta, mi történt. A csőlakónak még az is eszébe jutott, hogy a levágott fejet bedobja a folyóba, amivel esetleg a felismerhetetlenségig összezilálja a körülményeket, és hiába venné kezébe akár a nyomozó, akár a gyilkos vagy az áldozat családja a most még csak nem is sejtett történet szálát, visszagombolyítani nincs hogyan, hogy hozzá eljussanak. Ha valahol tíz vagy húsz kilométerre a víz partra sodor egy koponyát egy hónap vagy egy év múlva, abból nem sok mindenre lehet következtetni. Mégsem dobta be a vízbe a levágott férfifejet, ahelyett leszaladt a szemétdombról, ami itt-ott még füstölgött, végigfutott a töltésen, szedte lábát a házak felé, közben meg ezt kiabálta: egy emberfej van a szemétben, ember feje a szemétben!
A nyomozók H.-val, a törvényszéki orvostan főorvosával érkeztek a helyszínre. Azt mondja H., mint egy amerikai krimiben marhamód kedélyeskedő kollégája, akit ő titokban irigyel: hát ebből a pasasból több megmaradt, mint a legutóbbiból, akit a nagy hegy oldalában égettek el egy erdei tisztáson. A tűzben már csak három vagy négy csigolya parázslott, meg egy lábfej. Lefogadom, DNS-próbának.
A pontosság kedvéért el kell mondanunk, nem ez az első eset, amikor levágott emberi fejet találnak. A történelem rendszerint megismétlődik, mondja a történelemtanár, akivel a könyvtár olvasótermében néha egymás mellé kerül az ember. E betegesen leegyszerűsítő kijelentésnek nem kell tapsolni, mert akkor a mechanika is éppígy, ilyen rendszeresen megismétlődik, mondaná a mechanikatanár, sőt a kézimunka, de még az állampolgári ismeretek tanára is. A tudományos szocializmusról, a kettős állampolgárság elszalasztott üdvtanáról, továbbá Jóbotú Arnold és Nagyreményű Fruzsina szexuálpszichológusok közös, nem ritkán csoportos felvilágosító óráiról („a megvilágosodás hosszú perceiről”) nem is beszélve, utóbbiak rendszerint szombat délutánra maradtak. A történelem néha, máskor meg az unalomig ismétli magát. Ez így tán közhelyesen, de nem rosszul megfogott igazság.
A fejet H. főorvos sajátkezűleg tette be egy dobozba, ami úgy nézett ki, mint egy társasutazó vénkisasszony hűtőszatyra.
– Ezt a szatyrot még az afganisztáni kalamajkában használták az amerikaiak – mondja a doki. Ott biza kiújultak a lefejezések, a foglyokkal ilyen középkoriasan végeztek.
A francia forradalom az ész századának és gondolkodásának jegyében fosztotta meg fejétől saját magát. Ezzel az erővel a konvent akár önlefejező is lehetett volna. Semmi értelme nem volt, hogy megvárják, míg egyik frakció végez a másikkal. Amelyik pillanatban kinyírják a régi nemességet, az Ancient Régime bádoggallérosait és rozsdaflittereseit, a polgári gondolkodók önként és jószántukból nyaktiló alá fekszenek, a színen pedig semmi más, a világ eddigi legellenállóbb társadalma marad. A polgároké, akik, lám, máris megszabadultak perverz forradalmáraiktól. Utóbbiak csinálták meg nekik az utat. Két évvel ezelőtt egy Goldberg nevű csendes amerikait az arabusok fejeztek le, s utána még vagy húszat. Az arab terroristák, fejükön csuklya, s közben olvassák a halálos ítéletet. Borzalmas volt, az ítéletvégrehajtó egy nagy konyhakéssel, csöppet sem idegeskedve módszeresen körbevágta a nyakalji részt. Ez lenne az arab, az iszlám másság, s az európaitól lényegében különböző magatartás- és ízlésvilág? Lehet, hogy ők, lehet, hogy más ide, Délkelet-Európába is eljutott, és most már így lesz ezentúl: hogy egy-egy levágott fejet talál az ember olykor a legváratlanabb helyeken. Például az esketőteremben, pontosabban abban a vasszekrényben, ahol az anyakönyvvezető a nagykönyvet meg a trikolórt tartja. Vagy az önkiszolgálóban a hűtőpolcon, a tizenöt-, netán harmincféle tejföl meg joghurt társaságában. Vagy egy autómosó szerszámoskamrájában a sok szivacs meg illatlemosó közé elrejtve. Aki fölfedezi e halmazban az egyetlen, szempontjainkból figyelemre méltó dolgot, ezt a véres kakukktojást, bónuszt kap. A fejet pedig hűtőkamrába teszik és mindaddig ott marad, míg nem kerül ismét testközelbe. Vagy míg hivatalosan ki nem mondják, hogy többé nincs miért várni, mert a testtel bármi megtörténhetett, miközben a fej csodával határos módon megmaradt. A rendőröket pedig, akik lázasan kutatnak azóta is a tettes vagy tettesek után, szerencsére mindez hidegen hagyja, őket nem a feltételezett gyilkosság elméleti közelítései érdeklik, és a bűntényhez, illetve a bűntényt elkövető személyhez így vagy úgy kapcsolt asszociációk. Sem az a fekete kultúrtörténet, amiben a bűnözés szubkultúrája megjelenik. A rendőrséget egyetlen dolog érdekli csupán: hogyan kaphatnák el a lehető leghamarabb a gyilkost. Szempontjainkból viszont épp ez a legkevésbé fontos. Kit érdekel, ha történetesen Drakula Erdélybe szakadt dédunokája az illető rém. Ennyi idő, a fél történelem épp elég volt e finom famíliának, hogy teljesen átvegye szokásainkat, nyelvünket, egyszóval annyira azonosuljon velünk, hogy nemzeti ünnepeinken immár ékes és büszke népviseletben jelenjenek meg a főtéren. De hátha a nagy Bin Laden a fejlemetsző, vagy alvezére, aki megtelepedett Erdélyben? S ha mégsem anarchisták, terroristák, válogatott pszichopaták követik el e rémséges gyilkosságokat, hanem például a kakasos néni vagy a fagylaltos, netán az autóbuszjegyeket árusító asszonyság? Ott az a deli szépség, akinek bódéjában a molyirtótól a cucliig minden kapható, még ő maga is. Az eddigi sajnálatos tragédiák pedig körülbelül így történhettek: a bódéban, az ablakocska mögött, ott ahol nem láthatja senki, egy guillotin van. Az illető bedugja fejét a lyukon, erre általában rájátszik a fagyis vagy kakasos, a deli szépség, mondván, amikor valamit kér a kuncsaft: már elnézést, de nem értem, tessék hangosabban mondani! Immár üvölt a kuncsaft, a nagy igyekezetben egyre bennebb tolja fejét a kalickába. És amikor bent vagy már jócskán, egy pedállal működésbe hozza a szerkezetet, ami cakk, le is hull. Lehet, hogy ideológiai, vallási vagy politikai felhangjai sincsenek a kivégzésnek. Az illető nem tagja sem egyik, sem másik, netán harmadik pártnak vagy szövetségnek. Nem indult, nem indított sem az etnikai egység, sem a polgári sokszínűség jegyében a legutóbbi helyhatósági vagy parlamenti választásokon. Ezért is több mint rejtélyesek a most még megoldatlan kisvárosi gyilkosságok.

Ezt úgy hívták annak idején, hogy gyűjtőtábor. Nincs mit mondanom róla, mert nevében minden benne van. A kortól s főleg hatalomtól függően hol ezt, hol meg azt gyűjtötték, egyszer a komcsikat, máskor a nyilasokat, a vasgárdát, a királyság végén pedig a monarchistákat, a kizsákmányolókat, és (mondjuk az akkor használt kifejezéssel) az osztályellenséget. Itt állt a központi barakk, sajnos csak a helyét tudom megmutatni. Nem robbantották fel, nem égették le, nem kapott találatot a háború utolsó napjaiban. Látványtalanul, de annál hatásosabban széthordták a kisváros lakói. Mi nem dúskálunk az épületanyagban, a kő, a fa drága dolog. Úgyhogy amikor a tábort bezárták, a falusiak előbb a szögesdrótot göngyölítették le a kerítésről, éjszakánként egy-egy kört. Aztán a cölöpöket ásták ki, és amikor ezzel is meglettek, bontani kezdték a tetőt, a falakat. Ami új ház van a környéken, kicsiben vagy nagyban, innen került ki anyaga. Itt közbeszólt egy turista, úgyhogy az idegenvezető megállt: mondja, maguk hogy képesek ott élni, ahol mások meghaltak? – Nézze – válaszolta erre az idegenvezető -, mi nem nosztalgiázunk. Önnek természetesen igaza van, amikor ezt mondja. Mi viszont nem engedhetjük meg magunknak a fényűzést, hogy veszni hagyjuk a sok drága anyagot. Majd, ha olyan gazdagok leszünk, mint maguk, akkor változik a kép. Tulajdonképpen egyetlen falubeli sem volt a tábor lakója. Igazság szerint mi nem voltunk se jobb-, sem pedig baloldaliak, mi parasztok voltunk. Ezt a tábort is úgy telepítették a nyakunkra, anélkül, hogy különösebben akartuk volna. Ez a rajtunk kívüliség minden közömbösség oka. Nem azt mondom, hogy nem indít meg az emberi nyomorúság, a tragédia, de az élő rendszerint így vehet csak elégtételt mindazért, ami vele vagy mással megtörtént. Szórakozóhelyet csinál fájdalmai helyszínéből, szállást a kínzókamra köveiből. Csak így képes belátni, ezek az anyagok és helyek elsődlegesen nem arra valók, amire a hóhérok használták. Tudom, ez nem a legjobb filozófia, de pillanatnyilag nincs elfogadhatóbb.

Végül miért nincs esélye Trombitásnak, akinek apja dobos volt, nagyapja Czimbalmos, egyik dédapja Furulyás? Dehogy, a másik dédapjának a felesége volt a furulyás, a Klánétás lány, akit úgy ismerünk azóta is. Nem olyan belevalók mint mi vagyunk, ezt is el kell ismernünk, de azért. Mert a belevalók mi vagyunk, s mert ő és általában a felmenők teljes népi zenekara nem, mindamellett kétezerben, sőt azon túl is rászolgáltak jóindulatunkra. Mi magunkat tisztának látjuk, ami persze távolról (sőt, közelről) sem jelenti azt, hogy tiszták is vagyunk.
Trombitás – akinek legtávolabbi, de a leghalványabban még látható felmenőjét az iskolában tanítják, két fülhúzás között a nagy kérdés, kit emleget Anonymus, ha ezt se tudod, akkor mit tudsz te egyáltalán, hát a csacska hegedőst, dehogy, a hegedősöket, mert annyian vannak, mint a legyőzhetetlen armada, ebből a fajtából egész csordákat szabadított a Duna völgyébe az Úristen – a kis kackiás trombitás meglehet, azért nem sikeres, mert a gyöngéd virágénekek hegedűjét czimbalomra, furulyára, dobra, klánétára, sőt csöngettyűre cserélték az ősök. Akkor sikeres, ha e bűbájos hangszereket puskaporra, karabélyra, szakállas ágyúra, tarackra, legkorábban pedig íjra-lándzsára-buzogányra cserélik. (A gyilokfolyosón kacagva balra el.) Trombitásnak nincsenek jó fordulatai. Szinte csak rossz és rosszabb fordulatai vannak. Ettől és mindentől függetlenül gyúrjunk hőst belőle úgy, ahogyan harminc vagy negyven éve hangsúlyosan és szokványosan nyom a latban: kreáljunk típust Trombitásból. Prokopiusz vagy a Nagy Döblingi csendestársát az őrületben?
Ha nem lesz öngyilkos és meglesz a Hitel, akkor most Alfa Rómeóm karambolozik Alfa Júliával, a dianetika, a természetes gyógymódok és a fehér mágia felkent papnőjével. Így csak szerény, de mutatós Trabantommal megyek a falnak, a villogó osztályharcos öntudat foszforeszkáival a katonai arisztokrácia civilizált civilárnyékában. Mindegy, ami most megtörténik, történhetett volna akkor is. A történelmet értük vagy ellenük! Egy ország a tét. Másnap már jöhet az új nemzedék, a jövő építője, a holnap hitével. Kenyéren és vízen. Vagy azon se, mert megvonják legalább egy, legfönnebb három napra tanítómestereink, a nevelők. Noi suntem mândria ţãrii – ezt az öndicséretnek, tehát gyalázatnak is beillő dallamot a felsőloki javítóintézet muzsikuskedvű lakóiból összevissza gyúrt, egyébként trombitásból, dobosból, czimbalmosból, furulyásból, klánétásból, végül pedig nem csacska, csak éppen naiv és eltájolódott hegedősökből álló zenekara adta elő. Kisváros nagy ünnepein. Május elsején, augusztus huszonharmadikán, a fejedelemségek egyesülésének kerek, az ország villamosításának gömbölyded, és a baráti csernobili atomemlékmű keletkezésének szögletes és durva valahányadik évfordulóján. A tamburmajor egy falloszalakú botot tartott az ünneplő fejek felett, a falloszon krétaporral korábban ragyogóra sikált virgácsok és olajosan csillogó lufik lógtak kétoldalt. És vonult a sok kicsi, ámde icipici kipirult pofácskájú és csillogó szemű kistrombitás, kisczimbalmos, kisdobos és nyilván kisfurulyás, akik kisfurulyáztak minden záróra előtt. Noi suntem mândria ţãrii! A gyengébbek s azok kedvéért, akik fejében meg se fordult akkoriban, hogy lesz még egyszer nyelvvizsga a világon. Majd ha elmúlik a vész haragja, s a kisebbségi indítványok sorra elvérzenek a parlamenti csatákon. Akkor meghúzzák újra lelkesedve, s a kisvárosi tömeg derűsen hujjogtatva tapsol a markecolók, piti szélhámosok, Hermészből és Afroditéból összegyúrt csodafajzat, valami legújabb kori és sajátosan keleti mitológia monstrumainak zenés felvonulásán.
Szóval így Trombitás, aki éppen most lépett be a turiba, ahogyan a turkálót jasszosan-népiesen mondják, és lázas igyekezettel belefúrta magát egy naftalin- meg öblítőszagú, nadrágokkal, kimonókkal és természetesen bemonókkal teli fehér bálába. A bálában olyan sötét volt, mint a cet gyomrában. Meleg, fehér sötétség, s egy-egy vállfa: mint a korábban megzabált halak szinte teljes bordázata, amit a gyomorsav képes csak szétmarni. Idővel.
A nagy hal mindig bekapja a kisebbet, így van ez most is ezzel a nagy, fehér bálával. Hopp, egy matróznadrág, matrózsipka, bojtos. Itt spártaiak haltak meg, lovas tengerészek, ó, lord Elgin. Matrózlépés: egy rend rum, stampedli málnaszörppel, jól felszódázva. Öt-hat ilyen lépés a Titanic, ami épp most imbolyogva süllyed alá. Az utolsó, igen, az utolsó pillanatban a fedélzeten sapkádhoz emeled a kezed, mint a filmeken. Köröskörül Erdély vízzé és hullámokká változó hegyei, és minden gránit-, kása-, üveg- meg vízhegyen túl Szerbia, Albánia, északon meg az írek. A nagy belfasztok, a katalektikusok, prosztatánsok, és közöttük, most már a senki földjén három, lobogó lánggal égő gyerek, illatos viaszfáklyája a keresztényi türelemnek, irgalomnak, oda- meg visszaadásnak. Ennek az egész, középkorból a huszonegyedik századba átvaduló vallásháborúnak. Uram, visszaadták őket neked, holott te kellett volna visszavegyed majd, ha jő valamikor a jó halál.
Az övék volt ez elfojtott sóhajtás.
Trombitás kézzel-lábbal turizik. A fehér bálából kifelé tolatva propellerébe akad egy hatvannyolcas nadrág. Prágai divat. Lerúgja, még mielőtt valami jóvátehetetlen történne, még mielőtt megtörtént volna. Például az, de nem biztos. Ott áll egy szál alsóban, s hogy jobban odanéz, uramisten, mit lát? Az egyik kimonónak lakója van! A negyvenöt kilósra préselt bála tulajdonképpen kétszer-negyvenöt kiló. Hogy nem tűnt fel ez a mai határok és a nemzeti kereskedelem pártatlan védőinek? Másként kérdezve, muszáj az agráriánusok, neoliberálisok, kereszténydemokraták, parasztpártiak, a társadalmi igazság, a polgári szövetség, a nemzeti egység, az alternatívok pártja vagy akár az RMDSZ, a romák pártja, a nagy kisebbségek meg a kicsi nagyságok, sőt kisnagysámok, bármi páholy vagy társaság tagjának lenni, hogy feltűnjön?
A kérdésre egyszerűen nincs mit válaszolni. A nagy fehér bálát körülbelül Hollandiában préselték a negyvenöt kilós szabványnak megfelelően, s hogy kilencvenkilósra sikeredett, ez is érthető, ha megpróbálunk visszaosonni a keletkezés vagy inkább a gyűjtés körülményeihez. Ezek szerint a rotterdami protestánsok nem kolduló, inkább csak önérzetesen és hangyamód gyűjtögető rendje abban az utcában is szedegetett, ahol a nők úgy üldögélnek a házak kirakatnak átrendezett ablakaiban, mint kik tudják, nincs férfi, akit hidegen hagyna a látvány.
Trombitás ideges, még ha nem is feltűnően. Soha nem járt Hollandiában, és a nyelvi logika, ez a játékos démon megint megvicceli. Ha engem hidegen hagy, akkor majd jót röhög a markába Priaposz, akinek örökké áll. Ha pedig melegen hagy, akkor a többit tudjuk, s ha nem, hát sejtjük. Dehogy, dehogy. A turizó nem fekete zokni a fehérek között, és nem fehér fuszekli a sok kicsi fekete között. A turizó (hogy is mondjuk) lerobbant értelmiségi a Balkán és Európa választóvonalán. Csak annyit mind ajrópázunk mostanában, hogy nem szívesen írom le ezt a geopolitikai betájolást. Az ösztöneivel és ingerkészségével nincs baja, s ami Baja, az már szinte Mohács, arasznyira a nemrég elzúgott új-balkáni háborúktól. Tudomásul veszi és magáévá teszi mindazt, ami tudomásul vehető és magáévá tehető. Azt hiszem, ez a lehető legprogresszívebb beállás a neopolgári kor hajnalán. De az is igaz, hogy Cromwell, ha most is úgy élne, mint háromszázötven évvel ezelőtt, a klasszikus kapitalizmus első napján, csak az egyik szemével figyelné az angol-ír vallásháborúnak álcázott szecessziós háborút. A másikkal tán a kelet-európai szecessziókat kukkolná, a szükségszerűnek (tehát nem véletlennek!) mondott szakadásokat és szakításokat a keresztény és iszlám világ törésvonalán.
Lovat, lovat, városállamom, faluállamom, utcaállamom egy lóért! Jellasity (pontosabban Jellasić), aki Trombitásékhoz volt hivatalos (ördögöt vacsorára, egy pofa sörre, s közben megy a tévé), Jellasić az egykori jugoszláv néphadsereg karrierkatonája, aki káplárként visszamaradt a seregben, és 1992-ben, amikor átigazolt a horvát nemzeti gárdába, már dandártábornok volt. A neves stratégát, akit történetesen és lehet, hogy véletlenül, az is lehet, készakarva úgy hívták, mint az 1848-as horvát bánt, aki Petőfink szerint Bécs felé megfutott, gondolhatod, örömmel átvették, mert valóban nem mindennapi szakértelemről (és tizenkilencedik századi tényleges vagy névrokonától eltérően) romantikátlan hazafiságról tett tanúbizonyságot hol a szerbek, hol pedig a bosnyákok ellenében, s mindkét esetben az új horvát állam védelmében. Beszélgettek erről-arról, tulajdonképpen a vendég beszélt és ők hallgatták. Mint ki Ilionból érkezik, apja emlékével vállán. Köpönyege hamu s csak félig holt szikra. Tömegsírok. Bosnyák halottak. Szerb halottak. A horvátok szerencsére viszonylag hamar kiugrottak. Nekik sikerült, megúszták tömegsírok nélkül.
Még mielőtt a történelem, vagy a kontemplatív időérzékelés egyéb fikciója nevében hangosan gratulálna valaki, Trombitásnak meg kell fejtenie a nagy, fehér bála rejtélyét. Hát igen, az úgy történt, hogy a hollandok, amint ott gyűjtögettek, felmarkolták az egyik ház elé kikészített, szemre gyűrött fehérneműt, amelyben ott volt a kimonó is. A kimonóban pedig egy, a rizsre és a távol-keleti ölelkezéstechnikákra szakosodott leányzó utazott előbb a segélyszolgálat gyűjtőraktárába, majd az autótrén áthozta Kelet-Európába, történetesen Romániába, mert arra a hétre Románia volt bejegyezve az irgalmasnaptárba. Kész csoda, hogy a leányzó hogyan tudott átmenni a háromemeletes raktárház pincesorában berendezett bolhátlanítón, a mosodán, a fehérítőn, a keményítőn, végül pedig a bálázón olyan közönyös csendben, ami több mint gyanús például, ha egy mozdulatlanul heverő ember fölé hajlunk a Duna, Maros vagy Szamos partján. Nem szisszent, nem pisszent, nem jajgatott, amikor a két és fél mázsás prés az összegyűjtögetett, majd szépen rendbetett ruhákra ereszkedett, és mértanná változtatta azt, ami színes és szívesen adott fölösleg volt az egyik helyen, a másikon meg ínség álcája. Ez az, amiről Trombitást leszámítva az égvilágán senki nem tudott, és ez, sejtjük, ugye, kész csoda. De vannak még csodák ezen a földön! Elmaradásuk ebben a helyzetben, nos, az lenne a csoda, úgyhogy lényegét és felbukkanását tekintve ez a csoda a legtermészetesebb valami.

Jellasityt elkapták valamelyik egzotikus szigeten, Hágába vitték. Ebből arra következtet, nagyon helyesen az ember, hogy nemzeti hős ide vagy oda, a horvátok sem úszták meg. Tömegsír van, csak épp nem horvátok, hanem történetesen krajnai szerbek fekszenek a gödörben. A horvát még véletlenül se áldozat, hanem véletlenül hóhér, nemzeti hős. Meglátom, milyen lesz az éjszakám, reggel majd eldöntöm, hogy Hágába megyek (Nemzetközi Törvényszék 1899-től), vagy Rotterdamba (kurvák). Minden van Hollandiában, és minden úgy van jól, ahogy van. A királynő biciklijét néhányszor már egészen biztos megpróbálták ellopni, persze, sikertelenül. Az öreg nemzeti hölgy, minden kollektív és polgári önérzet mércéje rendkívül megfontolt volt az idők folyamán, ami azért súlytalan érv egy kerékpár ellopásakor. De olyan szeme volt, mint a sasnak, és ez bizony sokat jelent mindenkor.
Ha úgy vesszük, még e nagynevű, és növésre se kicsi tábornok a legbecsületesebb az egész bagázsiból. Ő nem harcol Nagy-Horvátországért, a horvátok különben sem vitáznak a szomszédsággal, számukra egyértelmű és zárt a geopolitikai tér.

Azt álmodtam, hogy a kert végében állok, nővérem már elindult az erdő felé, én a felső kerítésdeszkát fogom, utánakiáltok. Nem felejtettél itt valamit? Felemelt kézzel inti, hogy nem. Átjött hozzánk a vénasszony a szomszédból, soha nem voltunk valami jól. Most is zsémbelt, kipakoltam. Az öregasszony megsértődött, szó nélkül kifordult a kapun. Egy pillanattal később néztem csak utána, hogy ne kelljen látnom, hát ömlött be a kapun a víz. A kapu a következő pillanatban kiszakadt sarkaiból, a sasfák meg a deszkák már a murkok meg hagymák fölött úsztak. Megtelt a pince, ott álltunk derékig vízben, és nagyon nyugodtak voltunk. Te emelted a szoknyád a derekadig, vagy a víz, szép gyöngéden, látod, erre nem emlékszem. Ott sétáltunk az uborkás üvegek, kompótok meg az üresen sodródó hordók között, én csak annyit kérdeztem, ki az úristen engedte ránk a vizet. A vízözön túlsó partjáról nem válaszolt senki, a telefon megsüketült, abban a pillanatban hátán fekve Bokor Rózsika fordult be a ház sarkánál, a gyér szövésű szemfedő alatt. Ez pontosan tíz évvel a háború után volt, életem első halottja lehetett. S utána a többi: a fél utca, majd az egész, a fél város, majd az egész – ha én voltam a legfiatalabb, illetve mindenki más tisztességben megöregedett, csak én nem. Jól emlékszem, és nincs miért rosszul emlékeznem, mert olyan vagyok, mint a családi biblia hátsó oldala. Akármennyire is eseménytelen legyen ez az élet, azért csak felkerül az utolsó lapra az a kevés, ami megtörtént a várossal meg velünk. Hogy például teljesen leégett ekkor vagy akkor. Vagy ellenség dúlta, máskor meg szövetséges, mert erre is volt példa. Vagy hogy beporoszkált Kolera Úr, másnap már ötvenen fetrengtek magas lázban, a rá következő éjszaka ismét meghaltak harmincan. Az árvizek alamusziak voltak ahhoz képest, hogy mit rongált a tűz, akár a folyó tört be, akár a hegyi patakok vagy az égi áradat, ahogyan a legutóbb is történt. Ez egy nem jó hely, szólalt meg valaki tétován, egy hét alatt négyszer öntött el a mocsok. Menjünk el netán? Mi, kérem, ezerszáz éve itt vagyunk. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el, míg a gazda, házigazda bunkósbottal ki nem ver. Az ezerszáz évre jön a román csattanó: ők kétezerszáz vagy kétezerkétszáz éve itt vannak. Az albánok még ráhúznak szinte háromszáz esztendőt, mert az illírek lakta Dyrrachium, a mai Durres, ez a főleg cigarettájáról és nem az albán nemzeti tudattól elhíresült város már a Nagy Sándor-i időkben megvolt. Itt ezer években mérjük a katasztrófa e műfajának hiányát, nincs is ezzel semmi baj, mert kézügyben vannak egyéb típusú katasztrófák. Ebben a pillanatban megcsörrent a mobiltelefon, megint van jel, térerő vagy hogy az ördögbe mondják. Egy hang, érezhetően idegen akcentussal: ha a víz annyira növekszik, másszanak ki a tetőre, az időközben felszálló helikopterek majd észreveszik, főleg ha valami ronggyal, ruhadarabbal integetnek… Szerencsére nem kellett kimászni a tetőre, mert az áradat, amilyen gyorsan csak jött, éppúgy el is vonult a vasúti töltést áttörve a folyó felé. Az utolsó elvonuló egy öreg férfi volt a Mező utcából, napokig keresték tetemét, míg megtalálták.

Stíröxelnek eszébe jutott, hogy át kellene úszni Albániába. A reggel szépnek ígérkezett, s a parttól északra égigérő hegylánc kéklett. A bóják jól látszottak a felkelő nap fényében, s a vizen nagy volt a forgalom. Elhúzott két halászhajó, kissé távolabb suhogó hálóikkal működni kezdtek. Megjelent két bizalmatlan őrnaszád is, a kormányos két keze a kormányon, a rádiósé a rádión, a kapitányé a könnyű fedélzeti géppuskán, ha még nem ment ki a divatból. Stíröxel azt mondja, a szárazföldtől a sziget csücskéig legfönnebb ötven percnyi az út. Ha felmegy az északi végébe, ami egyesek szerint hatvan, mások szerint nyolcvan kilométer, onnan karcsapásnyira Albánia. Lehet, hogy ruhástól ugrom be a vízbe, mert nevetségessé teszem magam, ha fürdőnadrágosan kikapaszkodom a térre, ahol most is, mint mindig, egy politikai tömegrendezvény zajlik. Stíröxelt jókedvre derítette a tömegek kitartó és következetes bűvölete, de vigyázat, ő sem léphette át saját árnyékát, ő csupán egy volt a tömegből, éppen ezért a tömeg volt, amennyiben a rész az egész jellemzőinek és meghatározóinak hordozója. Ő is képes volt lelkesedni, hát nem? Felindulni a szenvedélyes szavakra, amelyek mindig a dísztribünről hullnak alá az emberekre, rózsasziromként, ha a jövő ígéretét mondja az első és egyetlen, tonnás kövekként, ha el nem végzett, de ránk szabott feladatainkat veszi számba. Vagy az imperialistákra dörgi átkait. Vagy a szovjetekre. Vagy mindkettőre. A különutasság a két világrendszer között lavírozva nem lehetetlen, csakhogy e harmadik lehetőségként nálunk a legvadabb és legprimitívebb személyi diktatúra honosodott meg. Stíröxel e régi reflexektől hajtva húzza magára farmerét és ocsmányul kifakult fekete pólóját, beleugrik sarujába, amit jól felbogoz bokájára. Karóráját leteszi, nem vízálló. S másodszor is leteszi, mert szeret nyavalyogni: hátha nem érek át a másik partra, mert elragadnak a hullámok, vagy rosszul leszek, az én koromban már akármi megtörténhet. Vagy a parti őrség emberei nem hiszik el, hogy van még egy ember, aki minden kényszer nélkül beúszik az örökös tapstól csattogó térre és nem mozdul, csak amikor vége lesz a tömegeseménynek. Megnézi, mit követtek el a tömeggel, egyáltalán mit lehet még a tömeggel elkövetni, és ezen elgondolkodik. Tömeg holnap is lesz, a hipnózis tárgya, mert a tömeget bűvölni lehet pont olyan hatásosan és egészségtelenül, mint az elmúlt huszadik században. Stíröxel leghamarabb a borbélyhoz megy, levágatja ezt az undok, és a mocsok moralisták állán (de inkább pofáján) akár méteresre is megnövő, lecsüngő kecskeszakállt, a kecskeszakáll levágása egy rítus vége: ezentúl nincs mekegés a cinkosság kollektív megjelenési formáiról. S hogy ez bűnrészesség volt vagy valami más? Kész, vége, és nincs szükség utólagos magyarázatokra. Ha akkor egyetlen szóval se ellenezted, miért elleneznéd most, főleg, hogy elmúlt?
Pontban délután ötkor (miután megivott két sört) beugrott a sziget legészakibb partján, és tudta, hogy legalább egy Európa-bajnok tempójában kell úsznia, hogy még sötétedés előtt odaérjen, őt pedig senki és semmi nem tanította meg úszni abban az időben és rendszerben, ahol rendszerint mindenkit mindenre megtanítanak.

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 20

Zsebregény / 19

Zsebregény / 18

Zsebregény / 17

Zsebregény / 16

Zsebregény / 15

Zsebregény / 14

Zsebregény / 13

Zsebregény / 12

Zsebregény / 11