káfé főnix

"kultúrpolip"

Oláh István: Zsebregény (9)

Szerettem kicsi mindentudó lenni. Utólag belátom, egy mai, meglehetősen felületes kvízműsor szerkesztője vizsgáztatja a gyorstalpalón felkészült, harmincezer forinttal kezdő, s tán háromszázezerig eljutó játékost azzal a módszerességgel, amivel én készültem a mindentudásra. Hát azt tudod-e, hogy ki volt Kaproncai Sámuel, és mi köze volt Toldalagi Ferenchez, meg feleségéhez, Bánffy Katához? – tettem fel például társaságban az égvilágán senkit nem érdeklő kérdést, és e háromszereplős rejtvény természetes egyszerűséggel megutáltatott mindenkivel, ahová csak meghívtak. A zsúrban lehetett süteményt enni, teázni, csillagot számlálni, énekelni a Marinát meg Csaó bambinót. Ezt az undok szokásomat azóta se állítottam le. – Emlékszel-e Zénón nyíl-paradoxonára? – kérdeztem a múltkor egy északisark-utazót és vadászt. Hát persze, nincs hogyan emlékeznie szárnyas golyóinak piramisán. A múltkor lebuktam, és azt hiszem, örökre. A skolasztika nagy kérdéseiről beszélgettünk, hogy tényleg, teremthet olyan nagy követ a Teremtő, amit ő maga se képes fölemelni? Meg hogy alusznak-e az angyalok egyáltalán? Látják a magasságos ég szféráit a vakok? No meg a nagy kérdés, ami engem mindig izgatott, nem véletlenül: ha az utolsó ítélet annyiban egyezik a teremtéstörténettel, hogy minden visszaáll-visszaszáll legkorábbi formájába, akkor hopp, az asszony mintha nem is lett volna. Ádám oldalbordája, az ébredés előtt. Ez ellen lázadtam fel, és kivetettek az égből.

Az angyal leghamarabb a kisállomás környékén mutatta magát, itt fedezte fel néhány vásárhelyi. Lebegett, csak lebegett a fagyos levegőben, aztán hirtelen aláereszkedett. Ez, néhány esztendő tapasztalatai alapján, kora este, hat óra negyvennyolc perckor történt, amikor az utcai lámpák már égtek, és csak néhány, a világ és önmaga ellen lázadó, ordas természetű férfiember járkált az utcán. A kisállomás környékén nem időzött hosszasan, tán mert tudta, annál több a dolga a főtéren.
Lakott annak idején három fényképész a főtéren. Herczeg volt az egyik, Kari a másik, és ha jól emlékszem, Kántor a harmadik. Egyikük, már nem tudom, melyik, minduntalan le akarta fényképezni az érkezés pillanatát. Lefotózta vagy sem, ki tudja annyi év után?
Volt továbbá egy Kökönyec nevű pasas is, aki a világnézeti dolgokat igazította a városháza hatvanhármas szobájából. Amikor meg szobán, sőt, házon kívül volt, egy tejeskávé színű Pobedával furikázott erre-arra, sőt, amarra, de mindig hatóságilag láttamozott irányban. Ez csak azért jut eszembe, mert Kökönyec egyszerűen nem akart hinni a szemének, amikor kissé előrehajolva kinézett a Pobeda szélvédőjén! Különben ez volt a baja mindig: sok mindent látott, csak éppen nem hitte. Amit pedig hajlandó volt elhinni, azt soha nem látta. Elhajtott Kökönyec a városháza előtt, s még mielőtt ráfordult a Sándor János utcára, a nagy ámulatban, hogy élőben látta az angyalt, szerencsésen bele is szaladt a közlekedést irányító milicista csupa üveg, csupa bádog kalitkájába, ahonnan nevezett hatósági közeg a szemafor piros meg zöld jelfényeinek ütemes váltogatásával dirigálta a forgalmat. Az angyal pedig, akár alápillantott a homlokát tapogató Kökönyecre és horpadt Pobedájára, akár nem, már a Szántó utca földszintes házacskái fölött szállt. Addigra már állandósult a sötét, noha még csak hét óra ötvenkét percet mutatott a toronyóra. A Szántó utcában őszöreg gazdálkodó népség lakott. Giligáék, Gyéresiék, Barabásék a hóolvadástól késő őszig a Poklos-patakig tartó kisebb vagy nagyobb kertjeikben múlatták az időt. Ott guggoltak murkaik, hagymájuk, karalábéjuk ágyásainál, ők voltak a városban a falu. Gyerek ha volt is, már kinőtt ezekből az öreg családokból, sőt el is esett negyvennégyben a keleti fronton. Úgyhogy az angyalnak itt a mestergerendás, földszagú házakban nem volt sok dolga. Egy-egy januártól decemberig gyűjtögetett pontokra vásárolt gumicsizmát, babos fejkendőt csak úgy ráakasztott a kilincsre, azzal ment tovább. Sirokiéknál csak egy fiú és egy bűbájos kamaszlány volt, kész téli vakáció; egy házzal arrébb viszont alaposan megizzadt, ha az angyalok izzadnak egy s más rendhagyó helyzetben. De az is lehet, a cseppekben alászánkózó verejték, s az izzadság szaga emberi tökéletlenségünk műszerpontos kijelzése csupán. Szóval, a szomszédban, Szászéknál annyi volt a gyermek, amennyi csak belefér egy jótorkú kéményseprő romladozó sarokházába!
Namármost itt következik a feszültség.
A legkisebb, akit éppúgy hívhatnak Éliásnak is, mint Tóbiásnak, beöltözött aprócska, piros-fekete krampusznak, és a kéményseprő kéménye mögül figyelte a fagytól hol kifehéredő, máskor a sötét nagy táblái mögé vesző eget. Rendesen nyolc óra tizennyolckor pillantotta meg az angyalt, és valószínű, az angyal is látta őt, de szárnyának egyetlen rezdülésével sem árulta el, hogy felfedezte karneváli ellenségét a feketére égett kémény árnyékában. Ha nem tudnák, ez a világ két pólusa, nem feltétlenül a politikában vagy a hadászatban, a társadalmak egyidejűségében, hanem mindenekelőtt az emberi erkölcsben és viselt dolgainkban. Ha angyal van, akkor ördögnek is lennie kell, a jót szükségképpen ellenpontozza a rossz, akár az egyszemélyű létezésben, akár a létezésen túl.
Mindmáig rejtély viszont, miért ez a legfiatalabb gyerkőc vállalkozott arra, hogy a világ (vagy csak a város, vagy csak az utca) tengelyében bukkanjon fel jószántából, és pontosan az angyallal szemközt. Akkor persze nem ez volt a legfontosabb, most sem. A gyerekkrampuszból igazi felnőtt krampusz lett, és ez a következetesség épp elég bonyodalmat okozott neki későbbi életében. Az angyal is következetes – nem dinamikus hős, mint akkoriban mondták, nem fejlődő jellem, csupán csak tökéletes. A tökéletesnél pedig sem fogalmilag, sem stilárisan nincs tökéletesebb.

Bizonyos púderok, hajsamponok abszolút idegenek attól, aki reklámozza. Láttam már gyöngyvirágsampont csalánnő kezében, trópusi krémet Antarktisz-asszonyon, a szeretkezés illatait utánzó dezodort liliomos lánynál.

Hé, még bent vagy? A csukott ajtón dörömbölnek, a fürdőszobában, ahol ablak sincsen. E tökéletesen zárt helyiség előtt ostobának tűnik a kérdés. Innen legfönnebb, mint Faustot az ördög, úgy tudna elvinni. A mennyezet piszkosra ázott beton.

A vízkereső ember kétszer próbálkozott, először a V alakú nyírfavesszővel, amit aztán ugyanolyan vasvesszőre cserélt. Mindkét eredmény ugyanaz volt: alattunk több ér tart a folyónak, pont a mi udvarunk alatt! Ezek keresztezik az északról délre húzódó ereket. Furcsa terepen élünk, mindenfelé fű, fa, virág, s közben fogalmunk sincs, mi van a talpunk alatt. A vízkereső, az más. Ő tudja, hogy tízméternyire alattunk van egy sós palaréteg, úgy mondja, tömzs, de még ő se képes kispekulálni, milyen vastag. Két méter, esetleg két kilométer. Hajdanában az ilyen helyeken, mint a miénk, egyetlen éjszaka leforgása alatt lettek a feneketlen, fekete tavak. Vizük vastag és átláthatatlan, még erős szélben sem vetett fodrot az egykedvű felszín. Ezeket az ereket, amiket megtalált a vízkereső, békén kell hagyni. Az ágyat nem szabad föléje tenni, mert álmatlan éjszakái lesznek az embernek azontúl.
A mester odaintett, mi pedig mentünk. A vasvesszővel lyukat ütött a földbe, majd csöndesen utasított: hasaljunk le, és úgy nézzünk át a lyukon, mint a kerítés hasadékán. Egy nagyjából ugyanannyi fényből és kékből álló helyet láttunk, mint a miénk. – Az ott az Atlanti-óceán – suttogta a vízkereső ember –, de nem vagyok biztos benne. Elég gyengén engedtek el az iskolából, és én se akartam tudományos ismeretterjesztő lenni a falusi brigádban. Ott, ni, a Gibraltári-szoros, abból sejtem, hogy ez az óceán. Amott pedig, a jótékony és távlattalan ködfüggöny mögött az amerikai kontinens. Ha olyan jó a szemük, amilyen gyenge az enyém, a brooklyni hidat is megláthatják, telezsúfolva a levéltetveknél nem nagyobb autókkal.

Ismerkedjünk! Ahol csak lehet – és ismerkedni mindenütt lehet. Miközben épp betörnek a sarki fűszereshez, vagy a gépfűrész levágja a fütyörésző cirkulás három ujját, vagy a szomszéd pitbull-tenyészete kiszabadul az utcára, ahol egy óvoda közlekedik éppen, ők is úgy indultak, hogy ismerkedni mennek a Zsazsa bohóccal, a városunkban turnézó vándorcirkusz sztárjával. Ismerkedjünk, bár ez olykor teljesen fölöslegesnek tűnik, mert mi rég ismerjük egymást. A szalámisorból, a milíciáról, a pártgyűlésről, strandról, szülészetről, kabaréból, viccből. Ez itt egy kicsit mellébeszélés, mert tulajdonképpen nem azokat kell megismerni újból és újból, akiket így vagy úgy, de ismerünk. Az is lehet, hogy akiket nem volt alkalmunk eddig megismerni, ezentúl nem lesz miért. Világunk így teljes, és nem hiszek e teljes világ fokozhatóságában. Valakik szerint ez a világ így is a lehető legtökéletesebb.

Ott térdepelt minden madarak, borjak és disznók templomában, hamut szórt fejére: bocsássatok meg, többé nem foglak megenni benneteket.

A holt szúnyogot ráejtettem a pókhálóra. Látni kellett azt a felizgulást! A pók fontoskodott, úgy tett, mintha még élne áldozata, és keményen szembeszállva megpróbálja kivédeni az elkerülhetetlent. Az az igazság, hogy a háló tízszer akkora rántásra se szakad el a szúnyog körül, a pók sunyisága is eddig még mindig bejött, ezért sem értem, miért futkorászik oly beteges izgalommal a szúnyogtetem körül. Befűzi, körbenyálazza, olykor ráver, mintha áldozata nyugtalankodna, és így tovább. Ez egy olyan állatmese, aminek semmi, de semmi tanulsága nincsen.

A Teremtő leghamarabb az eget választotta el a földtől. Nem azt mondom, hogy a lényegtelen földet az ég lényegétől, mert akkor istentagadó vagyok.

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 8

2010. szeptember 26.