Ágoston Hugó: Kórházi képeslapok
Gyomorvérzés. – Így végzed hát te is, – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. Fekszem hát nyugodtan a bukaresti sürgősségi klinikán, s azon töprengek, nem kellene-e az újságírók szigorlati igazoló vizsgáján kötelezővé tenni a gyomorfekélyt. Rendszertelen életmód, összevissza étkezés, cigaretta, kávé, alkohol. Meg nyilván az öröklődő hajlam.
Ha meggondolom, van valami végzetszerű abban, hogy gyomorfekéllyel (pontosabban nyombélfekéllyel) a kórházban kötöttem ki. Lásd a fenti „okmezőt”. Nagyjából az én mostani életkoromban műtötték anyámat gyomorfekéllyel. Valahogy nálam ez a dolog különben is a nők körül forog. A sürgősségre is az én drága Hétbeli kolléganőim hoztak be s rendezték megható gondoskodással itteni sorsomat. Körülvettenek aztán az ápolónők, és szinte mindent ők csináltak velem, a vérvételtől a beöntésig. (Még rakosgattak is, ahogy a népdal előrelátóan megfogalmazta: „Engem tesz a, vesz a szóra”.) Mit tehet az ember? Megadja magát.
Fa. Fának hívják az állófogasra emlékeztető vasállványt, amelyre az itt perfúziónak nevezett művelethez a fiziológiás oldatot, gyógyszereket, tápoldatot, netán vért tartalmazó műanyagzacskókat aggatják. Príma ügy, az ember csak fekszik, s magától csepeg a vénájába az élet. Húsz évvel ezelőtt hallottam, hogy a nagy földrengésben a betegek felkeltek az ágyukból, s a „fával” a kezükben, a karjukba szúrt perfúziós tűvel szaladgáltak ijedten a folyosókon. – Így volt? – kérdezem Zsenitől, a legidősebb nővértől. Bólint: – Nagy volt a pánik, falak omlottak le, a zajtól és a portól semmit sem lehetett hallani, látni. Könnyes szemmel teszi hozzá: – Négyhónapos magzatot vetéltem el, azóta nem maradtam többé terhes.
A fák – mintha tornaszerek – körül a lányok gyakran végeznek mindenféle kötelező szabadgyakorlatokat. Fel-felágaskodnak meg le-lehajolnak. Az ápolónők, kedvesek, türelmesek, csinosak, ápoltak. Halványzöld egyenruha simul a testükre. Kétnaponként tizenkét órát vannak szolgálatban, felváltva nappal és éjszaka. A legfiatalabb és a legszebb Maria. Elragadó természetességgel nyomja le orromon és nyelőcsövemen, a gyomorig a szondát. Amikor vért vesz, kézfejem kemény combján nyugszik. Olvastam egy francia szexuális felvilágosító lapban, hogy az ápolónőknek gyakran fűződnek nemi fantáziaképei betegekhez. Persze a legmerészebb álmomban sem tudom magam elképzelni Maria legelnézőbb álmában sem, de azért: – Olvasta az Akiért a harang szólt Hemingwaytől? – kérdezem tőle. Felrezzen: – Igen, mintha, még iskolás koromban. – Akkor tudja, hogy a regény hősnője szintén Maria és szintén egészségügyi nővér. És szintén nagyon szép – teszem hozzá halkan. Mariám szomorúan elmosolyodik: – Ez azt jelentené, hogy a regényünk végén én is meghalok?
Jóemberek, jóemberek, jóemberek… Százszor elismétli a szót segélykérően. Súlyos műtét után hozták vissza a kórterembe. Állandóan hívja a nővért, fájdalomcsillapítóért. Azt mondja, párttitkár volt valamelyik nagyvállalatnál, ezrek félték a szavát. Most meg nem látogatja meg senki. Két megállapodott nagy fia van – ezt még büszkén mondja, de aztán eszébe juthat valami, mert megint kiabálni kezd: rossz emberek, rossz emberek, rossz emberek…
Nővéremet a bánat elragadta. – Miért búsulsz, Maria? – Mert meg fogsz halni – suttogja visszhangosan, s a szembogara nőni kezd, mélyébe vonz – hangtalan sikló zuhanás -, mint egy fekete lyuk. (Első éjszakai lázas álom.)
Ide a súlyos betegek kerülnek. A halál árnyékában minden ember egyforma. Ez a közhely akkor jut eszembe, amikor a hüvelyujjnyi vastagságú csövet belém gyúrva az asszisztensnő letegez. Különben itt az orvosok is, az ápolónők is minden beteget tegeznek, az öregeket is. Engem nem. Csak ez a hölgy, aki nem tudja, hogy magyar vagyok. Azon veszem észre magam, hogy jólesik. Amit velem, pontosabban az endoszkóppal és velem művel, az már kevésbé.
Cigány három van a tizenkét ágyas kórteremben, mindegyik súlyos állapotban. Ők a legengedelmesebb, legcsendesebb betegek. Nem mernek sem panaszkodni, sem követelőzni. Minden bizonnyal meg vannak illetődve. Az egyiknek az asszonya egész nap nedves törülközővel törli a homlokát és az ajkát; éjszaka melléfekszik, úgy alszik lopva egy keveset.
Az idő. Ahogy a kórházban telik (Thomas Mann: Varázshegy). De méginkább: az idő mint a betegségnek a közege. A stresszhatásra kialakuló betegség úgy fogható fel, mint a szervezet reakciózavara. Információelméleti, kaológiai (káoszkutatási) megközelítésben az idődimenziónak döntő a szerepe. Ilya Prigogine az irreverzibilis termodinamikai folyamatok vizsgálatában bevezette az entropikus idő fogalmát. Kimutatta, hogy az endogén idő (az élőlények belső ideje, „sajátideje”) nem a kronológiai idővel, hanem annak logaritmusával arányos, magyarán a betegség és az öregedés „megbontja” az idő lineáris, egyenletes folyását. Ilyesmiken gondolkodom, meg limerickeket írok, mert nem tudok aludni. Persze csak a sürgősségin: mert nem oltják el a villanyt éjszaka sem, mert állandó a sürgés-forgás, valaki mindig hörög, jajgat vagy – ami a legrosszabb – horkol. (Wodehouse szellemes megállapításával: az ember úgy érzi magát, mint egy fűrésztelepen,)
A betegség mint metafora? Itt inkább mint száraz technika. Nem betegek, lelkes emberek vannak, hanem – meghibásodott – erek, csontok, szövetek, működések. Éjszaka behoznak egy tüdősérült beteget. Az ügyeletes orvos először megjavítja, mint egy gáz- és vízszerelő, a falból kiálló csapot, aztán energikus mozdulatokkal rácsavar egy tömlőt, annak másik végét pedig ütemes le-fel mozdulatokkal a szegény ördög időközben megnyitott mellkasába mártogatja. Oxigén, igen. Metafora – nem.
A betegség mint védekezés… A betegségnek nemcsak oka, célja is van. Freud felfedezése után gyorsan megállapították, hogy nem csak a hisztériás betegek tudnak magukon betegségtüneteket produkálni, hanem a „normálisak” is. Ma már úgy hívjuk: menekülés a betegségbe – veszély, túlzott felelősség, kellemetlen kötelezettségek elől. Persze (valószínűleg) mindez a tudattalanban történik, ám az eredmény nagyon is valós. Például gyomorvérzés. Vajon mi elől menekültem?
A fentieknek ellentmond – s állítólag mind több orvosnak, kutatónak meggyőződése -, hogy a gyomor- és nyombélfekélynek egy baktérium a kórokozója, egy heliko- azaz hélixes, spirális alakú vagy valamijű baktérium. Ami azt is jelenti, hogy rövidesen nagyon egyszerű lesz gyógyítani ezt a belső sebet.
Meg kell tanulnunk együtt élni a frusztrációval.
Nekem a Troppauer Hümérem is nő. Meglátogatott kedvesen. Hamar túlestünk a „Hogy vagy?” formaságán, és ágyamra ülve rajtaütésszerűen olvasni kezdte esedékes rádiójegyzetét. A betegek kezdének kifelé szállingózni, s amikor volt kolléganőm hangja balladai magasságokba/mélységekbe hatolt, a bélcsavarodással aznap műtött öregúron kívül mind a folyosón vitatkoztak már, izgatott csoportokba verődve, az Arany János nyelvén megtartott műsorról/műsortól. De alig két nap múlva megenyhültek irányomban. Biztosan a magyar nyelvű újságírást is egyfajta (krónikus) betegségnek tekintették már (heveny kitörésekkel).
A mellettem haldokló öreg a hirtelen mindenünnen özönlő fényben kisimult arccal feláll, megropogtatja tagjait, aztán a csőágy támláján méltóságteljesen kézállásba megy át. A lábával bicikliző mozdulatokat tesz, a fejére ereszkedik, és a kezével is körözni kezd. Néz maga elé üdvözülten. (Persze ez is csak álom. Reggelre az öreget elvitték valahová.)
Immár gyógyulófélben. A szomszéd kórteremben tévé is van, a betegek egyikéé. Este a hírek után megnézzük Alina Mungiu interjúját a Budapestről visszatérő Victor Ciorbeával, akit a röptérről vittek a stúdióba. Felvillanyoz. Ezután még jobban drukkolok a nyugodt beszédű mócnak. Ami engem illet, jó hatással volt fekélységemre. Bárha súlyosabb sebeket is gyógyítani tudna!
Végül, végre ismét szabadon! Sápadtan, legyengülten – de itthon. Szóval élek. Kezdődhet a tervezés. Még nem tudom, hogy két nap múlva az EuroNight nemzetközi vonaton szinte elvérzek befelé, s újabb egy hétig tartó életmentés következik. De ez már egy másik történet, nem is bukaresti. (1997. május 29. / A Hét)
Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001
Az eddigi fejezetek:
Pusztai Péter rajza