8.

A Szovjetunió nagy gazdasági-társadalmi problémákkal küszködött; szó sem lehetett arról, hogy irodalma a klasszikus, „egyszerű” realizmus eszközeivel ábrázolja a valóságot. Sztálin tehát kitalálta, hogy az irodalomnak (és általában a művészetnek) csakis az újat, az előremutatót kell kiragadnia az egész életmozgásból, és felmutatnia, mint a csillogó aranyat. (Ma már tudjuk, hogy ennek a hazug elméletnek a második világháború után a csatlósországokban is érvényesülnie kellett, de hatott Nyugaton is – ahol a nyomai ma is kimutathatók.) A szovjet Írószövetség – természetesen – azokat az írókat hívta meg külföldről Moszkvába, akikről tudta – vagy feltételezte -, hogy rokonszenveznek a Szovjetunióval, vagy legalább is érdeklődnek iránta; így akarta elejét venni annak, hogy a világsajtóban negatív tartalmú beszámolók jelenjenek meg. S célját jórészt el is érte… Sohasem derült ki, hogy Magyarországon miért választotta Illyés Gyulát és Nagy Lajost, miféle „referátumok” alapján. Tény, hogy jól döntött. Illyés Gyula Oroszország című könyve, melyet útjáról írt, olvasmányos beszámoló a szovjet valóság felszínéről, amolyan együttérző felfogásban, emberközelből, jól palástolva, hogy az írónak nem volt szándékában a mélyben kotorászni – ami nem is lett volna elegáns dolog! Csak szeretni lehet azt az orosz népet, amelyet ott megismert; szeretni és sajnálni is – igen, ezt is kiérezni Illyés mesteri filmfelvételeiből, amelyeknek a kommentálását az olvasóra bízta. Nagy Lajos beszámolóját is olvastam annak idején, de annyira szürke és jelentéktelen volt az Illyéséhez képest, hogy szinte nem is emlékszem rá.
József Attila (esetleg) kényelmetlen vendég lett volna. Ez az indulatos fiatalember… Ha közbe szól, megjegyzéseket tesz, vitatkozik; s a nagy kérdés az, hogy hazatérése után mit fog írni a látottakról-hallottakról? Igen, nagy kérdés számunkra is, hogy mit írt volna a Szovjetunióról, ha meghívják a kongresszusra? Nyitott szemmel-füllel járt volna Moszkvában? Őszintén reagált volna a tapasztalataira? S ha voltak illuziói, ezeket fenntartotta volna? Vagy lett volna bátorsága ahhoz, hogy megírja a maga Retour-ját az „elveszett paradicsomról”, mint később André Gide vagy Stefan Zweig? (Gide könyvét meg lehetett vásárolni a kolozsvári Lepage-könyvesboltban, franciául olvastam.) Tudom, fölösleges kérdések, felelet nincs reájuk. De reálisabb kérdés az, hogy a hatóságok adtak-e volna útlevelet a Szovjetunióba készülő költőnek? Illyés Gyula bevallotta, hogy útlevél-ügye „magas szinten” zajlott le, bizonyos feltételek leszögezése mellett: hogy nem fog találkozni ezzel vagy azzal az emigránssal – amivel ő aztán nem törődött. Ami a moszkvaiakat és magyar „tanácsosaikat” illeti: bizony ostobák és rövidlátóak voltak, amikor meghozták negatív döntésüket; nem számított nekik, hogy az a fiatalember megújította a magyar költészetet, hogy forradalmasította a rimtechnikáját, hogy ezrek mormolták már sorait; hogy társadalmi tényezővé nőtt a költészete… Ők csak ideologizáltak, de féltek ingatag természetétől is.
Ebben volt valami igazság. Gondoljunk csak arra a minősíthetetlenül durva és otromba támadásra, amelyet néhány évvel előbb Babits Mihály ellen intézett. A bírálat jogát senki sem vonhatja kétségbe az irodalmi életben, de József Attila hangja „sértő” volt még az 1963-as Magyar Irodalmi Lexikon szerint is, ami azt jelenti, hogy az „irodalmi bal” hosszú távon ítélte el kirohanását. Ám két év múlva József Attila fordult egyet, és (mivel nem akart teljesen elszigetelődni a Nyugattól és a Baumgarten-díj egyik kurátorától), levéllel és versküldeménnyel kereste meg Babitsot… „Igen tisztelt Uram! – írta levelében. – Kérem, vegye barátságos cselekedetnek, hogy verseimmel felkeresem.” Érdekes és nagyon józsefattilás megfogalmzása ez annak, hogy lemond a további ellenségeskedésről; egy későbbi versében a „sajnálatát” is kifejezi, amiért megbántotta a szikár „öreget” – akitől tulajdonképpen sokat tanult. Ne kételkedjünk abban, hogy gesztusa őszinte volt! Abban se, hogy Babits túltette magát az afféron. De azt sem tudom elhinni, hogy a tüskét tövestől kitépte volna szívéből – s valóban, baráti jobbot sohasem nyújtott József Attilának.
A kommunista rendszer művelődési illetékeseinek (és tollforgatóinak) eszük ágában sem volt tisztázni „nagy költőjük” viszonyát a kommunista párthoz, amely törvényen kívül működött ugyan, de József Attila egy Csehszlovákiába küldött levelében nyugodtan emlegette; s hogy egyáltalán, kik képviselték a pártot, amely felvette a soraiba, illetve – megunva hőzöngését – „lehagyta” a költőt, vagy meg is vonta a tagságát? Lehet, kiderülhettek volna a párt „hibái”… Egy-két élő személy felelőssége is szóba jöhetett volna. S mire jutottak a – ma már csaknem bizarrnak tetsző – józsefattilai javaslattal a marxizmus és a freudizmus „uniójáról”? Vagy ez már a „reformizmus” veszélyével járt volna a kérdés felvetőire nézve is? Akármilyen divat volt Budapesten a harmincas években a freudizmus, kicsoda tanácsolhatta József Attilának, hogy analíziseknek vesse alá magát (a „diványon fekve” híres pózában) a párt beleegyezése nélkül? Hiszen „az őszinteségre való törekvés jegyében” ki tudja, miféle titkokat fecseghet ki a kérdésekkel ostromolt páciens! Ez a kérdés „politikai” oldala. S a magánélete szempontjából? A magánélet lelki vetülete, az „érzelmek iskolája”, ahogy azt Flaubert pontosan megfogalmazta, analízisek nélkül. Ezt az iskolát minden férfinek és nőnek ki kell járnia… A költő esetében a kérdés az, hogy ez miként tükröződik a költészetében, milyen formában, milyen intenzitással, milyen sugárzással? József Attila hányt-vetett élete, szerelmeinek a csődös kimenetelével együtt (de ez nem „freudizálás”, csak megállapítás) egy nagy, gyönyörködtető, elszomorító, felkavaró, szívet dobogtató vagy szorító, színekkel-árnyakkal csodálatosan teleszőtt költészettel ajándékozta meg a magyar irodalmat.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész /