E. Vilmos, alias Bélyeg Vili, csíkszerdai túratársunk, avagy egy túranapló 1980 aug. 20 – 31. között)

Augusztus 26, hetedik nap

Kot ..kot … kot vagyis: Ébresztőőő! Gyerekeeek! – hallatszott az éber Túramama hangja, és sóhajtozva fecihelődtünk. Aninára viszonylag gyorsan begyalogoltunk. Újból kiegészítettük készleteinket, és még aznap megjelent a városban az első hiánycikk, nevezetesen a paszulykonzerv.
Több derék aninai lakostól megérdeklődtük az utat a Néra völgye felé. Sűrű „ja, ja ” irányítgatás közepette a Steierdorfiak (Anina egyik része) útbaigaztottak a cseh kolónia felé. Itt egy gyűlésező lakóbizottság húsz dolgozója elmagyarázta azt a 100 ösvényt, ami a Bég (Bej) románul Beu völgyén keresztül a Nérához vezet. Megköszöntük az „információs iroda” lelkes magyarázatát, és nekiindultunk a 30 kilométeres útnak, de akkor még nem tudtuk, hogy annyi lesz! Margitástól idáig már megettünk vagy 10-et. (A kettő együtt ugye 40 km?) Útközben egy csobánnal találkoztunk, akit társaságunk annyira lenyűgözött, hogy lelkesedésében lebontotta a közbirtokosság 20 hektárt bekerítő kerítését, hogy áthaladhassunk. Ezért hálából a Túragörlök strip tease műsort mutattak be neki, a közeli bokrokban, sűrű kutyaugatás kíséretében. (magyarul: meleg volt és rövid nadrágra vetkőztek.)
A dombok között ide-oda kanyargó úton, késóbb egy épülő hőerőmű mellett haladtunk el, az ott dolgozó kiskatonák sorfala között, akik vigyorogva üdvözöltek, és nem éppen szalonképes megjegyzésekkel invitálták a Túragörlöket egy kis ismerkedésre. Közben a hölgyek sorát záró Zsenikő, néhány tájékozatlan katonának rögtönzött előadást tartott a szocialista erkölcs és etikáról. (Megszidtam őket a trágárságért.)
Tovább egy három órás erdei út következett a Răcăjdia (vajon mi lehetett az eredeti neve?) patak mentén. Ez egy mesebeli, hófehér, száraz karszt völgy, ahol a patak hirtelen eltűnt egy víznyelőben, és a vádiban nem látszott egyéb, csak a csontszerű, fehér mészkövek A Siliştea patak, a Răcăjdia jobb oldali mellékága, rövid távon pótolni igyekezett a hiányzó vizet, de mindhiába. Egy másik tölcséren minden eltűnt, és titokzatos, mély folyosókon haladt tovább, elbújva a napfény és az ember szeme elől. Ezt az újabb száraz patakot, ahol a mészkő fehérsége már nem vetélkedett a hóéval, Bég (Bej) pataknak nevezik. Itt a kalcium karbonát kicsapódás annyira intenzív, hogy mindent, ami a patak medrében található, beleértve a fadarabokat is, vékony, krémszínű travertin bevonat takar.
Annyi látnivaló volt, hogy a természet műalkotásait csodálók és megörökítők, valamint a mindezek mellett elrohanók között 2 órás időkülönbség alakult ki. Közben gombásztunk is, teleszedtünk egy nejlon tasakot kövér, óriás rókagombával. Este finom paprikás lett belőle rizs körettel.
A szeder és szilvafa ligeteken kívül, nagy meglepetésnek számított a lomberdőben egy pár fából álló, szerecsendió folt. Igen, szerecsendió, ami egy elvadult uradalmi kert része volt. Onnan ismertük fel, hogy megmagyarázhatatlan citromillat terjengett az erdőben. Citromfát viszont sehol sem láttunk. Azaz, a földön szétszórva, citrom formájú, sárgászöld golyók hevertek. Kisebbek voltak, mint a citrom, de az illat innen származott. Némelyikük felrepedt, amint a földre pottyant a jó, magas fákról. A széthasadt héj rovátkás, kemény magot tartalmazott. Felismertük, szerecsendió volt. Mind felszedtük, amit a földön találtunk. Elosztottuk egymás között. Jutott fejenként 5 darab mindenkinek. A kerthez tartozó kastélyt erdészházként használták, nagyon lelakott állapotban volt.
Késő délután érkeztünk a Bég (Bej) szeméhez. Ebben a vízkeletben bukkan a felszínre a földalatti alagutakban végig tapogatózó patak. Ilyen szép izbuk ejsze, nem is létezik a földön! Kerek, feneketlennek tűnik, hiszen Hádész birodalmából jön! Nem nagy, legfentebb 50 négyzetméter. Egyszerre türkiz és azúrkék színű, aszerint, hogy mennyi fény hatol belé, vagy mennyire süti a nap, fedi árnyék. Foszforeszkáló vizében lusta pisztrángok kelletik magukat, mintha vízi revüt játszanának.
A tó mellett forrás is van. Kristálytiszta, jéghideg vizével nem tudtunk betelni. Úgy éreztük, fáradságunk már a végkimerüléshez hasonlít, s mégis negyedórai pihenés után mintha elfújta volna a szél punnyadtságunkat. És győzött a kíváncsiság. A balról beömlő Kis Bég (Beuşniţa) völgyét akartuk látni. Ez nem valami hosszú, csupán 3 km, és a Bég szeme alatt ömlik a Bégbe, melynek számos mellékága közül, ez a leghíresebb. Méltán nevezik mesebelinek, mert amikor megláttuk a vízesések fűzéréből alkotott csipkezuhatagokat, az volt az érzésünk, káprázat játszik velünk. Ez, nem igaz – néztünk egymásra csodálkozva, s féltünk, ha megmozdulunk, elillan! Pedig, nem volt varázslat, csak a természet mutatta meg nekünk kimeríthetetlen gazdagságú formakincsét, arányosan ötvözve a fantasztikust a valószerűvel. A kis patak egész hosszában 1-4 méteres vízesések sorozata, ahol a víz helyenként csupasz, fehér mészkővályúban zuhan alá, máshol mésztufa (travertin) gátakon átbukva sűrű függönyt képez, szemérmesen eltakarva mögötte rejtőzködő barlangbejáratot.
A legszebb vízesés, a Felső-vízesés. Óriási mohapárnákon szökdécsel alá. Olyan, mintha egy zöld bársonnyal bevont pagoda tetejéről ugrálna lépcsőről, lépcsőre, miközben millió gyémántszemcsére omlik szét. A fehéren tajtékozó vízsugaraknak a mohazöld háttér festői keretet kölcsönöz. A vízcseppeken megtörő napfény, vibráló szivárvány-glóriát feszít a vízesés fölé, betetőzve a Nagy Mester csodálatos alkotását. Lehet vagy 15 m magas.
Éjszakára a túra legszebb táborhelyén bivakoltunk, egy minden oldalról védett, magas mészkőszirtek övezte, ovális tisztáson. Hatalmas beszakadt dolina, vagy barlang lehetett, melynek bal félköríve mentén a Beuşniţa rohant a Bég felé. A tisztáson selyemfüvű rét volt, bükk és cserefa erdő körítette.
Amikor tüzet akartunk gyújtani egy régi tűzhely maradványain, a hamuból rémült béka slattyogott elő, s menedéket keresve, óriási ugrásokkal eltűnt Svejk fóliasátrában. Lehet, hogy egy béka-királykisasszony volt? És Svejkbe vetette minden reményét, hogy majd megszabadítja a gonosz varázslattól? Vacsora után sokáig ültünk a tábortűz mellett. „Tűzbenézés” volt, akár Rejtő Jenő Csontbrigád c. regényében. Nem énekeltünk. A hangulat inkább meghitt, csendes és békés volt. Mindannyian, mintegy belső sugallatnak engedelmeskedve, így fejeztük ki hódolatunkat bőkezű vendéglátónk, a természet iránt. Ma este még énekszó sem zavarta nyugalmát. Most mi tanultunk tőle: harmóniát, gyöngédséget, szeretetet, megértést. A langyos estében a tücskök koncertje és a Beuşniţa csobogása kísért el improvizált sátrainkba. Ébrenlétünk utolsó, pislákoló szikrái már a holnapi utat vetítették elénk. Sejtettük, hogy a csodák még nem értek véget, lesz, amin álmélkodni.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész , 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész,