– Megvan! – rikkantotta alig néhány perc múltán. – Vízen megyünk tovább, hogy a nyomainkat ne fedezhesse fel senki.
– Aztán mivel? Úszásról ne is álmodozz. Zavaros a víz. Sokfele iszaptenger van. Nem szeretnék abban elsüllyedni. Olyan lennék, mint azok a megkövesedett csigák és kagylók, meg azok a hatalmas állkapcsok és más csontok, melyeket egyszer a Kerek Mezőn túli Hasadt Hegy oldalában láttam, amikor egy tikkasztó, meleg nyári nap végén előbukkantak a sápadt csillagfényben.
– Semmi bajunk nem lesz. Megígérem. Tutajt építünk. Felcsomagolunk, aztán vízre vele.
– Hű’ a bodzabokrát neki! Ez már döfi… Hogy nem jutott eszembe nekem ez eddig? – csapott homlokára Tücsök. – Erre vágytam mindig. Kalandra fel, barátom! Ezt az alkalmat valóban nem szabad kihagyni. Elvégre is, mi veszítenivalóm van? Távol az otthonomtól, idegenben. Manó barátom, csakis terád vagyok utalva.
– Munkára!
Azzal térült egyet, s fordult kettőt a kis manó, varázsszavakat mormogott, majd valahonnét jó erős zsineget vett elő, a batyuba elemózsiát csomagolt, és mire azt mondta volna valaki, hogy ukmukfukk, munkához is láttak. Csak úgy, mindet egy szuszra.
Rettentően sütött már a nap. Amíg nádat vágtak, alaposan megizzadtak. Csorgott a verejték róluk, de megérte. Pihenőt egyet sem tartottak, mert attól tartottak, hamarabb elromlik az idő. Úgy gondolták, ha nem, később sokkal nagyobb lesz majd a hőség.
Arasznyira vágták a nádat, összekötözték jó szorosan, puha sásleveleket erősítettek a tetejére, fűzfahánccsal összekötözték, faragtak két evezőlapátot és egy kormányrudat. Miután ezzel mind megvoltak, leültek egy jókora martilapu alá és megebédeltek.
– Mikor indulunk? – érdeklődött Tücsök a pihenő alatt. Mehetnéke volt, és ez látszott is rajta rendesen.
– Szedjünk valami ennivalófélét ahajt a bokrok között, aztán indulhatunk. Nem tudhatjuk, hogy meddig tart az út, illetve meddig kell a tutajon legyünk. Ehető gyökereket, bogyókat keressünk.
Nem kellett sokáig keresgélni. A patakpart menti bokrokban megtaláltak mindent, amire szükségük volt.
– Indulhatunk! Arra… – mondta ki végre a varázsszót a kis manó, mutatóujját egy távoli szikla fele bökve. – Lefele a vízen. Mindig lefele, aztán kell valahol lennie egy mocsárnak. Azon majd átvágunk.
– Érdekes vagy… – Tücsök a fejét csóválta, miközben hátára jobban odaszíjazta a hegedűjét. -Mintha úgy emlékeznék, hogy te sem jártál el innen. Honnét tudod akkor, hogy erre meg arra mi van?
– Valóban nem jártam messzi a kunyhómtól… Talán egyszer vagy kétszer… ám jó párszor kihallgattam a madarakat. Ha tudnád, mennyit fecsegnek egyesek! – nevette el magát Zöld Manó.
– Aha. Mehetünk.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész