1987. június 4. (I)

Költők általában szegények; én is az vagyok. Egyes országokban viszont még szeretik a költészetet, mint a XIX. század Angliájában. Ilyenkor az olvasók érdeklődése és lelkesedése bőségesen kárpótolja a költőt az elmaradt anyagiakért.

1955-ben nagyon ritka volt a taxi Budapest utcáin. Feleségemmel a Városliget mögött laktunk, és egy alkalommal a Pasaréti úton vendégeskedtünk. Jóval éjfél után vágtunk neki a hetvenöt perces útnak. Mindketten gyengék voltunk még: Zsuzska pesti, én a recski éhezéstől, és az utána következő hónapok sovány kosztjától és fáradalmaitól. Néhány hónappal korábban, közvetlenül Andris születése előtt Zsuzskával, aki már érezte a szülési fájdalmakat, gyalog mentünk be a kórházba két kilométerre, mert nem volt pénzünk villamosra. Ekkor azonban pénzünk már volt, mert a Szépirodalmi Kiadónál börtönből szabadult barátom, Szász Béla került vezető pozícióba és adott mindkettőnknek fordítanivalót; de erőt még mindig nem sikerült gyűjtenünk.

A fogaskerekű állomásánál, legnagyobb csodálkozásunkra, üres taxi várakozott. Mégsem csodálkoztam, mikor a nyitott ablakhoz mentem és a vezető fejét rázta: „Nem látja, hogy el vagyok foglalva?” Könyvet olvasott. A könyv alakjáról rögtön láttam, mit olvas. „És legalább érdekes a könyv?” – tudakoltam. – „Elsőrangú” – felelte. – „Örömmel hallom”, – állapítottam meg. – „Minek örül?” – kérdezte kellemetlenkedő hangon. – „Mert ezt a könyvet én írtam” – feleltem szórakozottan. Nem akarta elhinni, úgyhogy elő kellett vennem a személyi igazolványomat. Erre hátranyúlt és kinyitotta a taxi ajtaját. Mikor kiszálltunk és fizetni akartam, nemet intett és gázt adott kocsijának.

Előzmények:  1. rész/ 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész /