(Kisregény)

János meglepetten nézte a falusi kisfiút, aki biztosan előre megsejtette, hogy mit akar tőle kérdezni:
– El akarok oda menni. Már sok könyvet elolvastam – dicsekedett.
– Jártál már ott? – hallotta meg János ismét a Láthatatlan kissé gunyoros hangját. – Te is mindig oda kívánkoztál.
– Nem mindig, de sokszor.
– Maga járt már ott? – kérdezte Jánostól a kisfiú.

János megrázta a fejét, kissé szomorúan, de a szemében bizakodás, reménykedés lobogott.
– De én elmegyek!
– Sokfelé fogsz járni – simogatta meg a kisfiú fejét. – De azt, hogy mikor jutsz el Indiába, nem tudhatom.

A kis falusi patak a kisfiúval együtt eltűnt. A Láthatatlan sem szólt sokáig, hiába szólongatta János. Majd ő maga is elindult. Nem tudta, hogy hová megy. Nem tudta, hogy ki várja.

Kis tornácos ház, az egyik oldalán a fészerek mellett az udvar hátsó részébe nyílt egy ajtó. A másik oldalon, az utca felől bokrok nyújtogatták az ágaikat a földszinti szobába az ablakon át. A konyhában egy idős, hajlott hátú öregasszony főzött. Két kislány játszott mellette. Egy férfi, a gyerekek apja, a tornácon ült. Olvasott. Mellette egy alacsony, sovány, vele egyidős férfi állt.

János az egyik oszlopnak támaszkodott. Szótlanul nézte a szomszéd udvart, ahol pulykák, kacsák, tyúkok hangoskodtak. Egy feketébe öltözött fiatalasszony kötött.
– Jó napot – kiáltott át. – Már megjött?

Az olvasó fiatalember felpillantott a könyvből és hol a mellette álló férfire, hol a szomszéd fiatalasszonyra nézett. Az előbbi nehézkesen megszólalt:
– Tegnap érkeztem az országba.

A nő megérezte, hogy a vendégnek nehezére esik beszélni, ezért többet nem is szólt, beletemetkezett a munkájába.

János továbbra is csak nézelődött. A gyerekek ki-kiszaladtak az apjukhoz. A kisebbik, majd a nagyobbik fürkészően nézett a fiatalemberre, de egyiküknek sem volt mersze egész közel lépni az idegenhez.

Csikordult a kapu. Egy magas férfi jött be, a kezében hatalmas görögdinnyével.
– Látom, megjött a messzi vendég! – nyújtotta a kezét. János is nyújtotta a kezét, de az idősebb férfi kézfogását nem érezte.
“Megint álmodom?” – kérdezte János önmagától, azonban amikor a fiatalabbra nézett, zavarba jött, elpirult.
– Emlékszel? – szólalt meg. – Már régen voltam itt, de mindenre emlékszem.
– A házat rendbetettük. A kertet is, csak a fák állnak a helyükön, ahogy ismerted.

Kocsi halad el az úton. A bakon ülő férfi belesett a kerítés fölött. Ő is meglepetten kérdezte:
– Már megjött?

János hallotta a szavakat, látta az embereket, de most sem értette, hogy hogyan került ide. Semmire sem emlékezett. Meglepte, hogy bármikor is csak kinyitja a szemét, mindig valahol máshol van, és mégis ugyanott, ahol már volt, vagy ahová készült.

Berepült egy nagy lepke a konyhába. A kisebbik kislány odaszaladt hozzá:
– Bácsi, fogd meg a lepkét!

János gyorsan felugrott, két kezét összecsapta, de a lepke nem volt sehol. Váratlanul meg­jelent mellette egy fiatalember, aki átnyújtotta a gyereknek a pillangót.
– Jaj de szép! – örvendezett a kislány és a nagyanyjának mutatta: – Lepke, pillangó, a bácsi hozta…
– Én nem hoztam – jegyezte meg a fiatalember. – Itt repkedett.

János zavarban volt. A saját hangját hallotta. Saját magát látta, mintha egy fényképről lépett volna le.

Nyújtózkodott. Ujjhegye elérte a plafont.
– Alacsony! – jegyezte meg mintegy magában, nem akarva megsérteni a háziakat.
– Megint elment. Itthon semmit sem akar csinálni – hallotta János egy nő sopánkodását. Felismerte benne az anyja hangját, akit már hónapok óta nem látott. Csak vállat vont.

Kakas kukorékolt, tyúkok kodácsoltak, és elbődült egy tehén. A kislány ismét a lepkéket haj­ku­rászta. A két fiatalember egymás mellett állt, szótlanul nézték az utcát, ahol egy szamaras kordé haladt el nyikorgó kerekekkel.
– Holnap elutazom – jegyezte meg a házigazda. – A lányomat is viszem.
– És én, itt maradok egyedül? – kérdezte ijedten a vendég.
– Utána mész te is – mondta János, habár tudta, hogy senki sem hallja meg.
– Mindig csak kóborol a nagyvilágban – hangzott fel ismét a nő hangja.
– Hagyd abba a siránkozást! – kiáltott fel János dühösen, és kirohant az utcára.

Nem messze megpillantotta a szüleinek a házát, ahol már idegenek laknak.
– Eladtad! Eladtátok – mondta a láthatatlan nő szemrehányóan. – Ezért kellett nekem állandóan rendben tartanom? – kérdezte siránkozó hangon, de senki sem felelt neki. Talán senki sem hallotta, csak János. Lehet, hogy a házat is csak ő maga látta.

Az égen nagy dörejjel elhaladt egy lökhajtásos repülőgép.

Kiszaladt a kapuba az előbb még lepkéket hajkurászó kislány.
– Apu, azzal fogunk menni? – mutatott fel az égre.
– Nem. Vonattal – mondta az apja.

A vendége még mindig szótlanul állt. Tanácstalanul. János végignézett rajtuk, elmosolyodott, mert már tudta, hogy mi fog történni. Emlékezett.
“Honnan tudom mindezt?” – kérdezte önmagától, de választ nem kapott.
– Hallod a tehenet? – kérdezte Jánost a lánya, aki az imént szállt le a buszról. János elnevette magát.
– Én már eleget hallottam. Kisgyerekkorom óta.
– Én is – szólalt meg egy fiú. – De aztán sokáig azt sem tudtam, hogy hogyan is néznek ki az állatok.

“Városban éltem, rengeteg ember, jármű között” – folytatta János a fiú gondolatait, aki éppoly gyorsan el is tűnt, mint ahogyan megjelent előttük. De János körül minden eltűnt. A kis falu, a templom, a buszmegálló, az emberek – mind-mind eltűntek. Idegen hangok ütötték meg a fülét.
– Tudsz bolgárul? – lépett oda egy fiatalemberhez, de az nem is vette észre, mert szótlanul ment tovább, mintegy keresztülment Jánoson, aki tanácstalanul állt. Lassan kiemelkedett a porból előtte, körülötte egy kisváros. Egyre nőtt, az utca szélesedett, a házak az égbe törtek. A fák eltűntek, járművek jelentek meg. És egy hatalmas templom.
– Voltál itt – szólalt meg a Láthatatlan. – Nem is egyszer.
– Lehet – vonta meg János a vállát, és érdeklődve körülnézett.
– Tényleg, jártam itt. Nyáron is, télen is – jegyezte meg mintegy magának. Lassan elindult a széles úton. Egy kis parkhoz ért. A padokon rengeteg fiatal üldögélt.
– Itt is jártál.
– Igen, jártam. Valamikor. Nagyon régen.
– Mit beszélsz össze-vissza, nem hagysz aludni – érezte János, hogy valaki rázza a vállát. – És a rádiót sem kapcsoltad ki.
– Hol vagyok? – nyitotta fel a szemét.
– Itthon. Az ágyadban – nevetett a nő, aki gyorsan visszament a helyére, és eloltotta a villanyt.

---

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ