Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (7)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Tari István: Elmulatott jövő
(Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 1990. Szerkesztő: Kovács Ács Károly Műszaki szerkesztő: Szilák Ibolya.)
Az 1989-es romániai fordulat után néhány hétre, 1990 február elején kopogtak be a Hargita szerkesztőségébe. Két fiatal, jugoszláviai magyar újságíró, akikről nem sokat tudtunk, noha csodák-csodája az újvidéki Magyar Szó, a mi lapjainktól alaposan eltérő oldalszámmal. formátummal, gazdag és színes tartalommal elég gyakran eljutott a szerkesztőségbe és innen arról is tudomásunk volt, hogy az újvidéki magyar irodalom Symposium vagy Új Symposium folyóiratai körül összegyűlt avangárd vagy neoavangárd írók-költők másképpen látják a világot és a művészetet. Meghívtam, hogy aludjanak nálam, akkor még meglehetősen kevés ennivalóval, a kihűlő csempekályha és az általuk hozott konyak mellett átbeszélgettük a fagyos csíki éjszakát. Ha jól emlékszem, akkor a Képes Ifjúságnál dolgozó Tari István (1953) költő különösképpen nem bonyolódott bele a jugoszláviai valóságba, de fotós társa, akinek nevére nem emlékszem és aki hosszabb időt töltött Koszovóban az albánok között, elmondotta, hogy csak idő kérdése, hogy a térség mikor válik ki az országból, hiszen a vallástól a fegyverekig minden készen áll erre. Persze, akkor még szó sem volt a teljes Jugoszlávia szétbomlásáról, olyannyira nem, hogy amikor 1991 januárjában több kisebb-nagyobb bácskai faluban eljutottam – Óbecsén kaptam Istvántól az itt látható dedikációt – úgy tűnt, hogy az elsivárodott Románia után valahol Európa nyugati felén értem földet. Több újságíróval, íróval, közéletet felvállaló értelmiségivel találkoztam ott és soha el nem felejtem életem egyik félelmetes élményét. Újvidéken a szerbek, többezren, éppen az 1942-es vérengzésre emlékeztek ( lásd Hideg napok) és hajókról engedték le a koszorúkat a Duna vízére. Újdonsült, helyi sajtófotós barátom addig-addig nyomogatta a gépét, hogy eltűnt és ott álltam a rámzuhanó szürkületben, magyarként, egy hatalmas, nem éppen magyarbarát tömegben és nem tudtam, hogy hová-merre induljak. A végén, angolul, megkérdeztem a novi-sad-i rádió címét és minden jól végződött. Másnap már a Balkán legdélibb magyarlakta településén, Székelykevén csodálkoztam, hogy az odatelepedett, egykori bukovinai székelyek utódai milyen életkörülményeket teremtettek maguknak és hogyan őrizték meg a székely nyelvjárást. Visszatérve Újvidékre Matuska Márton (1936) részletezte a második háború utolsó és rákövetkező évének a hatalmas, nagyságrendben jóval nagyobb tragédiáját, amely a szerb fegyverek és a kollektív itéletek nyomán következett be és részletei, minden településre kiterjedően, mindmáig nem ismertek. Csíkszeredában még egyszer, 1998-ban találkoztam Tari Istvánnal, ha jól emlékszem, akkor Gion Nándor (1941-2002), az akkor már nagyhírű író vezette csapatot is levittem Zsögödfürdőre és megfürdettem a hideg borvízben, hiszen mi azelőtt is, azután is mindig a hideggel büszkélkedünk. Jugoszlávia szétesése, majd a háború alaposan megváltoztatta Újvidék szellemi rajzolatát. Gion és sokan másik áttelepedtek Magyarországra, Tari Pista polgármester lett egy ideig Óbecsén és három lánya nyomán minden bizonnyal már unokái is vannak. De nem kétlem, hogy szellemileg-közéletileg éppen olyan igazságkereső maradt, ahogyan verseit írta és könyveit saját rajzaival, grafikáival, fotóival, kollázsaival, installációival illusztrálta. „ A megalázottak továbbra is megalázóikat éltetik/a megtévesztettek megtévesztőiket/a szegények elszegényítőiket magasztalják.”- írta 1989-ben. És még mondja valaki, hogy a költők nem látnokok.
Tari István: Fáklyás hazugságban
Fáklyás hazugságban
nőttem föl.
Kisszerű köpönyegforgatók
tanítottak a
szépre s jóra.
A táj egyetlen vigaszom, mely
nem öregszik időnap előtt,
és még a diktátor nélküli
diktatúrában is
oly fontos
dolgokat suttogott fülembe.
Fáklyás hazugságban
nőttem föl,
mely győzelmi mámorban úszott,
fényes rezeket
harsogtatva
ünnepelt egy darabig. A táj
biz’ játszva magába fogadott
engem, azzal a vadászattal
együtt, amelyben a
vérebek
gazdáik torkának ugranak.
Fáklyás hazugságban
nőttem föl!
És azt mondom: Jaj annak, aki
hadvezérektől
lesi el
világ birtoklását, aki az
őrjöngő tömegben se képes
elnémulni! Én elnémultam –
azóta költözött
bensőmbe
a hasonlatok mennydörgése.
Emlékkönyv: Domokos Géza hetvenöt éves
Kozán Imre : Fekete ugar
Bodor Pál: Monológ zárójelben. Röplapok versben, prózában
Imreh Sz. István: A kromoszóma
Mihai Flamaropol: 50 de ani de hochei în România
Méliusz József: Bukaresti kávéház
Pusztai Péter rajza