Közös fájdalmak könyve
Boros Ernő újabb megjelenése az Otthonom Szatmár megye könyvsorozatban (utoljára 2002-ben a Mindennap eljött a halál című könyve látott itt napvilágot) nemcsak a helytörténetírás magasiskolája, a benne feltárt megrázó tények és súlyos jelenségek túlmutatnak egy szűkebb vidék határain. A szerző fáradhatatlanul kérdező, az okok és okozatok összefüggéseit kereső ember. Az ilyen alkotók bányásszák ki a múltból a cáfolhatatlan igazságot, hozzák felszínre, hogy látva lássa tudós, politikus és a jámbor polgár miben élt, és miben él ma is.
Alapvető módszere a tanúk felkeresése, meghallgatása, idézése, értelmezése. Nem nagyot, hanem igazat mond. Másképpen is fogalmazhatunk: szomorú nagy igazságok tolulnak elénk Boros Ernő könyvéből. Mivel a természettudományos módszerekkel ellentétben a történelem nem vizsgálható laboratóriumban, kísérletekkel, mikroszkóppal, vegyi vagy más elemzéssel, a történész az idők szemtanújához és a tudományág más forrásaihoz fordul. Őket hallgatja, faggatja, olvassa, és a számba vett tünetekből állítja fel a vizsgált korról a diagnózist. Ilyen alapossággal dolgozó alkotó Boros Ernő.
A könyv a Trianonban született Románia nemzetiségi politikájáról szól. Irgalmatlan időkről, embertelen időkről. Nemcsak a svábokról, nemcsak a magyarokról, nemcsak a zsidókról és nemcsak a cigányokról. Mindenkiről, aki nem román, aki nem akar románná válni ebben az országban. Olyanokról, akiket embernek teremtett Isten, de embertársai, csak azért, mert nem románok, megfosztják életüktől vagy vagyonuktól, életlehetőségeiktől.
A Trianonban született országokat évszázada kísérti egy sajátos nemzetiségi politika. A kicsiből hirtelen felnőtté avatott románságot például az igazi többségtudat helyett a birtoklási vágy görcsei gyötrik, amit száz év alatt sem sikerült kinőniük. Nem, mert – tudjuk – amíg csak birtoklunk valamit, addig azt el is veszíthetjük. A hatalom ebben a rettegésben csak az erőszakot, a szabadságmegvonást érzi a nemzeti kérdések kezelésére alkalmas eszköznek.
Túlságosan leegyszerűsítettük a kérdést? Lehet. Nem dolga az előszót írónak a kérdés gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális, etikai, erkölcsi, jogi vetületeit vizsgálni. Főleg nem, amikor Boros Ernő fejezetről fejezetre haladva villantja fel válaszait a kisebbségi létezés elviselhetetlenségének fontos szeleteire.
Játékszerei vagyunk az időnek? – tehetjük fel a kérdést Boros Ernő legújabb munkájának olvasásakor. Úgy tűnik, valóban játékszerek vagyunk, de nem az időé, hanem az időt-teret birtoklóké. Az időt mindig birtokolja valaki. Baj akkor van, ha az a valaki birtokolni akar engem, téged, a világot. Az ember ugyanúgy, mint az állam, dönthet a törvény mellett, és dönthet a törvény ellen. „Ha a törvény ellenében dönt, kiesik a törvény megtartó erejéből” – írja Dúl Antal (1945–2018) teológus. Megjelenik – mindkét oldalon – a félelem, azaz a reménytelenség.
Boros Ernő végig erről beszél, a félelem megroppantó erejéről, a törvényből kiesett hatalomról.
Végül egy beszédes idézet a könyvéből: „Statisztikai kimutatások szerint a két világháború között Romániából kivándoroltak több mint 90%-a valamelyik kisebbséghez tartozott.” Véletlen ez? Természetes folyamat ez? Az ember természetes szabadságvágyának a megélése ez? Törvényen belüli létezés ez?
Véletlen az, hogy az ország mára svábtalan, némettelen, szásztalan, zsidótlan lett? Ezekre a kérdésekre és a kérdések miértjére Boros Ernő könyve megadja a választ.
Nemzetiségek otthonvesztéséről, családok romániai sorsának békeidőbeli drámájáról, kisebbségiek közös fájdalmáról szól ez a könyv. A szerző fehéren feketén bizonyítja a hihetetlent: száz éve folyik a nemzetiségek üldözése nyílt és alattomos módszerekkel egyaránt.
Csirák Csaba
(Boros Ernő könyve szerkesztőjének előszava. Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
És a szerző előszava:
A kettős identitástudat nem kúrálandó betegség „Bár erről az érintettek legtöbbjének nincs tudomása – Szatmár megye területén igen sok kettős identitástudatú ember él(t). Vannak, akik az ilyen személyeket identitászavarral küszködőknek, valamiféle identitástudati ’betegségben’ szenvedőknek tekintik. A magam részéről leszögezem: semmilyen rendellenességet, gyógyítandó, kóros tudati elváltozást nem látok abban, ha valaki érzelmileg nemcsak egy, hanem két (esetleg több) néphez kötődik. Szerintem ez is csupán a másság egyik megnyilvánulási formája. Amit éppen úgy tiszteletben kellene tartani, mint a többit. Csakhogy a mindennapi gyakorlatban, sajnos, általában nem ez történik, hanem a következő: a kettős identitástudatú egyént valamilyen külső ráhatással választásra, azaz a két, szívéhez közel álló nemzet közül az egyik mellé állásra, illetve a másik megtagadására akarják rábírni. Mintha édesanyja ezt mondaná a gyermeknek: „Ha apádat is szereted, akkor nekem nem kellesz! Válassz: vagy ő, vagy én!”
Boros Ernő
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Pusztai Péter rajza