bevallom – be kell vallanom
hogy könnyebbüljön a lelkem
magasabb regiszterekben
tanyázik bennem a szellem Tovább »

Meghal a remény?
Hát akkor eltemetjük.
Hol itt a hézag? Tovább »

Paródiák huszadik századi magyar írókról – Szalay Károly nyomán válogatta Cseke Gábor

Kosztolányi Dezső: A VÉRES KÉMÉNY

1.
Kázmér későn ment haza. A kapunál sokáig kellett várni, még nem vacsorázott, eszébe jutott, hogy sétát tesz. Lement a folyópartra, a kócos, szittyós vizet nézte, és nagyon csodálkozott, hogy ez a partja a folyónak itt van, és nem például a túlsó oldalon. De aztán eszébe jutott, hogy akkor viszont változna a folyó fonákja.
Ezen elbúsult. Elhatározta, hogy ezentúl más ember lesz, korábban kel, a feleségével jobban bánik, talán hivatalt is vállal. Már látta a csempe íróasztalt, tintafoltokkal, mint valami baboskendő. Nagyon szerette azokat a kis fekete bugyros szoknyácskákat, amiket a hivatalnokok kabátujjukra húznak, hogy a szövet ne rongálódjék. A nagybátyjának is ilyen volt, akit nem szerettek a családban, iszákos volt. Egyszer külvárosi utcában találkozott vele, hülyén nevetett rá és hívta. Akkor elszaladt, és sokáig nem mert lépcsőn négykézláb menni.
Most is ilyen utcákon járt. Fönt, a házak negyedik emeletén volt egy sáv, ami még megmaradt a világosságból, mint azok a festék csíkok, amiket a szobafestő húz a tapéta fölé. Különben a házak egymás után következtek, és be voltak csukva. Kázmér idegesen számolta a házakat, eljutott a 77-ig, és babonásán nézegetett át a másik oldalra, hogy ott megfelelnek-e a számok.

2.
A házon túl telek volt, tömpe lomokkal, nyufrával, pirittyós celendével. Ez után a telek után már csak egy ház volt; az útra ugrott ki, magában állt, utána másik utca következett.
Kázmér bosszankodott, hogy nem számolhat tovább. Haragudott a házra, amely külön állt. De aztán elszégyellte magát. Visszament, és megnézte a házat. Közönséges tucatház volt. De a kéményen volt valami más, dacos vonás, valami ismeretlen íz. Ez a kémény kicsit oldalt dőlt. Olyan volt, mint a vidéki lányok kontya vasárnap, a pállott, fanyar délutánban. Eh, ostobaság, mondta magában, már egy kicsit régi.
Másnap sok dolga volt. Ügyeit intézte. Eszébe se jutott a ház. De délután a városházára kellett mennie valamiért. Az egyik ajtón, aranykeretes táblán, ezt a feliratot látta: X. Y. tanácsnok. Házrendészeti felügyelő. Futóan arra gondolt, hogy bemegy, és megkérdezi, mennyibe kerül egy kémény. De aztán elfelejtette. Tovább »

(Hendi Ilma emlékére)

Kél a fény, és kél az élet, egy új világ kipattan,
Szelíd szellő balzsamozza, hasad a jég riadtan.
Kandikál a hóvirág, a rigófüttye megrezzen,
Zsenge pillék keringőznek, titkok fátyla felrebben. Tovább »

– Komám, adj egy reszelőt kölcsön, reszeljem le a lakatot.
– Miért?
– Számzáras volt s elfelejtettem a számokat. Arra emlékszem, hogy mind ötös volt, csak azt nem tudom milyen sorrendben…
**
A fiam kirakatper áldozata: betört egy kirakatot, aztán kivett egy üveg pálinkát…
**
A púpos bemegy a pékségbe:
– Kérek egy bucit!
– Bucit? Még ezt se nyelted le…– szól a pék, miközben a púpjára tenyerelt… Tovább »

játssz csak
megtagadni
úgysem tudod magad Tovább »

…A költőnek, sajnos, a szerelemnél is fontosabb gondjai vannak: összes költeményének kefelevonatait, a nyomdahibákat javítgatja, a kötetnek, amelyet a „Tisztelet és szeretet jeléül” Vörösmartynak ajánl, a pesti márciusi vásárra okvetlen meg kell jelennie. Vidéki kislányok ilyesmit nemigen értenek meg:
Júlia szülei tilalmára, egyszeriben nem írhat a költőnek, ellenben megint szárnyára ereszti a pletykát, hogy férjhez megy. A költő viszont erre verset ír arról, hogy annyi szeretője van, nem is tudja, melyiket válassza. Amire Júlia, szegény, úgy érzi, hogy „végre lerázhatom magamról az örökös okoskodás jégpáncélját”, s rögtön talál módot, hogy izenjen a költőnek. Tudja, hogy a költő oldalán esetleg nélkülöznie kell. Foglalkoztatja ez is, de még jobban az, amiért meg kell hajolnunk előtte: nem lesz-e akadály majd a költő pályafutásában? De a szenvedély minden aggodalmat elnémít. Maga szégyell írni; Térey Marit kéri meg a szerelmi vallomás közvetítésére.
… Megjelenik közben az összegyűjtött versek kötete, benne a költő arcképe. Ebből megy egy példány Térey Marihoz is azzal a kéréssel, küldje tovább Sz. Júlia kisasszonyhoz. „Kérem Kegyedet, méltóztassék átadni őneki s egyszersmind nevemben igen-igen boldog házaséletet kívánni, mert hallom, hogy férjhez megy”… Mari továbbítja az üzenetet is, a verseket, amelyekben jó egypár szól még a tavalyi szép napokról, e szép napok erdődi kislányáról.
Mi hatott igazán Júliára: a kihívó üzenet vagy a versbeli dicsőség? Vagy az újabb pletyka – már Maritól – hogy a költő is nősül? Illetve akar, mégpedig egy – nekivaló parasztlányt keres. Mari megkérdi tőle, mit válaszoljon a költőnek?…
Nem nézhetjük részvét nélkül Júlia önbeismerését. „Hatalmadba adok – írja Marinak – mindent tenni, mit csak jónak látsz, csak azt tedd, hogy láthassam őt.” Már csak a szívére hallgat….
Később sok találgatás, sőt vita esett, valóságosan ki is kezdte újon a kapcsolatot. Koronatanút van módunk idézni. Ez a Sass Károly, aki mint gazdatiszt-gyakornok szolgál Szendrey mellett, mintha családi örökségül kapta volna a képességet a becsületes, a nagyzolás és fontoskodás nélküli beszámolóra. A forró pillanatokat is éppoly kitűnő szárazsággal – azaz hitelességgel – írja le, akár bátyja. Érdemes vissza is kanyarodnunk, egy percre.
„…Az 1847. év tavaszán egyszer a hivatalos óra végeztével sétálni mentem a vár alatti kertbe, azon kertbe, melyet a költő annyiszor megénekelt. Főnököm leánya együtt jött velem, s ott járkálva, közönyös dolgokról beszélgettünk, mígnem én figyelmeztettem Júliát, hogy menjünk fel, mert még az uradalmi postára kell elkészíteni a hivatalos leveleket, s azontúl még magánlevelet is akarok írni. Júlia kérdezte, hogy kinek írok.”
Sass érzi, jobb volna nem kimondania a költő nevét, de kíméletből sem tud hazudni. Megmondja, hogy a volt vőlegény-jelöltnek ír.
„Júlia mélázó lett, kételkedve kérdé tovább:
– Csakugyan? S megtenne-e valamit a kedvemért?
Én a legszívesebben ajánlkoztam, hogyha netalán üzenetet akar küldeni, levelemben megírom, s azon kérdésemre, hogy mi leend az, Júlia zavartan elgondolkozott.
Végre én azt az ajánlatot tettem, hogy át fogom neki adni a levelet, s ő aztán írja a végére, amit akar, s ha velem az üzenetet nem akarja tudatni, lepecsételve adja vissza a levelet, melyet én aztán rögtön postára adok. Ez ekképp csakugyan meg is történt. Én a levelet átadtam neki, s ő azt néhány perc múlva visszahozta, anélkül hogy lepecsételte volna. Az üzenet, melyet Júlia a levél végére írt, két szóból állott.”
…Sass erről szólván ezt írja még, szószerint: „Ez volt az első közeledés, mely a szeretők részéről egymás felé történt, s e közeledést Júlia tette meg.”
„…Nem sok idő múlva megjött a válasz levelemre, s abba egy másik levél volt zárva Júliához, melyet én a címzettnek hűségesen kézbesítettem is.
Másnap délelőtt találkoztam Júliával, s kérdeztem tőle, hogy mit ír Sándor.
– Mit ám! Igen furcsát – mondá Júlia, s hozzátette, hogy majd később lemegyünk a kertbe, s ott megmutatja.
Csakhamar le is mentünk. Júlia csónakázni kívánt, s így csónakba szállottunk. Én csöndesen eveztem, Júlia pedig a csónakban állva, olvasni kezdé a levelet fennhangon, hogy a víz locsogásától megérthessem.
A levél így kezdődött:

Kit feledni vágytam
S már-már elfeledtem… Tovább »

A történelem – rendkívül unalmas! – nem tud újat kitalálni, csak ismételgeti önmagát. A Kígyószigeti csata hangfelvételei járják be a világot – írja a BBC. Az apró ukrán szigetet védő tizenhárom katonának ezt az üzenetet küldte egy orosz hadihajó: „Javaslom tegyék le a fegyvereiket és adják meg magukat, különben tüzet nyitok, megértették?” A hangfelvételen ezután ez hallható: “Akkor ennyi volt. Orosz hadihajó, menj és húzz a picsába!” Ezután megkezdődött a bombázás. Mind a tizenhárman meghaltak.

1939. szeptember 1-jén a német haditengerészeti erők megtámadták a lengyel Katonai Tranzit Raktárat a Westerplatte-félszigeten, Gdansk kikötőjében. A helyőrség kevesebb mint 200 katonából állt. Egy hétig ellenállt a támadásoknak. A Westerplatte szimbólum lett a lengyel hadsereg többi alakulata számára. Máig a hadjáratban való ellenállás szimbólumaként maradt fenn.

Forrás: ujhet.com, ujnepszabadsag.com

Nem vagyok szakértő, nem is ezért írom ezt a bejegyzést. Hanem azért, mert látom, többen mérlegelnek, „az amerikaiak is megtették a magukét”, „senki sem ártatlan” és más ilyeneket posztolnak, most, amikor ezzel nem megyünk semmire.


Hiszen ilyen érvek mindig voltak, vannak és lesznek. Hitler a németek első világháborút követő indokolt sértettségére támaszkodhatott, ki is használta. Sem ő, sem számtalan követője nem gondolt arra, mibe kerül a jóvátétel. Mint tudjuk, Hitlert végül a „gyáva németek” sorsa sem érdekelte, hiszen nem töltötték be a hivatásukat. Aki a hazát emlegeti a háború indokául, az tömeggyilkos, semmi más.

https://www.youtube.com/watch?v=-jj-PaqFrBc Tovább »

Bemutatták Dezső László kötetét

Február 17-én a marosvásárhelyi Bernády Házban népes közönség előtt mutatták be a gyergyószentmiklósi Dezső László EFIAP természetfotós, az EKE tiszteletbeli elnöke Medve című fotóalbumát. A szerző egy Görgényi-havasokbeli tisztáson több évig figyelte, fotózta, filmezte, gondozta a medvéket. A fotókból és a történet leírásából állt össze a nyomdatechnikailag is kiváló minőségű kiadvány. A marosvásárhelyi eseményen a könyvbemutatóval együtt a Bernády Ház tetőterében, a Marx József Fotóklub közreműködésével a kötetben levő fotókból kiállítást nyitottak meg. Levetítették a könyv „főszereplőjéről”, a Lekvár mackóról szóló kisfilmet. Ezután a szerző Domokos Csaba biológussal, valamint dr. Borka-Vitális Levente állatorvossal, a Milvus Madártani és Természetvédelmi Csoport medvekutató programjának résztvevőivel beszélgetett a programról, a medveügy rendezéséről a kötetben is leírtak és a kutatók által megállapítottak tükrében. A könyvet, a műsorvezetést is magára vállalva, Vajda György, a Népújság munkatársa mutatta be. Az alábbiakban közöljük a Bernády Házban elhangzott recenzióját. Tovább »

ködfüggöny
ereszkedik alá
eső szitál
éled a természet Tovább »

Egy évvel ezelőtt jelent meg Daczó Katalin Jeles alcsíkiak című életrajzi adattárának első kötete, és idén már a második válogatást vehetik kézbe az érdeklődők, amelyben alcsíki neves személyiségek munkásságáról, élettörténetéről lehet olvasni. A 27 személyt felsorakoztató kötetben betűrend szerint E-től G-ig szerepelnek a jeles alcsíkiak, tehát a munkának még közel sincs vége. Daczó Katalint, a Hargita Népe egykori munkatársát a kutatómunka nehézségeiről és érdekességeiről kérdezte Péter Ágnes.

Tovább »

A nemzetközi vadászatellenes bizottság fölhívását olvasom abban a külföldi folyóiratban, amely nemrég a világ vadászainak lelkesítő eredményeit ismertette.

Úgy gondolom, az ilyesmit nevezik közkeletű idegen szóval dialógusnak.

Ilyenkor valószínűleg a vadászok lőnek először, azután pedig azok lőnek, akik sohase lőnek, mert nem engedi őket a meggyőződés, a vadászellenes becsület. Tovább »

– vadászgépektől recseg az ég
csak eső még nem bombák hullanak
bizsereg a föld magokat növeszt
a sár pezseg és bugyborog a nap
tetők alatt és ablakok mögött
bujkálva élünk mint a bogarak
valami készül érezni az ízét
de fordul a fény és továbbhalad Tovább »

szentpétervári fehér éjszakák
kijevi fekete nappalok
golyófény európa egén

Forrás: szerző FB-oldala

A buszra várók azt tárgyalják, hogy mostanában mintha túl sok lenne a temetés.
–Most például éppen Miki urat temették, aki Münchenből jött haza a fényes, drága autójával, nem látszott rajta, hogy meg fog halni.
–Azon nem látszott semmi. Csak az a sok arany, ami a nyakában lógott, s a csuklóján fityegett…
–Mindig tele volt arannyal az az ember…
–Tele. És a karóráját is örökké fitogtatta, hogy neki milyen drága karórái vannak…
–Az semmi! Még az egészségével is dicsekedett, hogy neki milyen jó, német egészsége van… Tovább »

– Az maga a béke volt, tudd meg.
Ezt Vadmaac mondta, amikor a komája elmesélte, hogy látott valami selymes, könnyű jelenséget elsuhanni.
– Madár volt, békegalamb? – kérdi Vadmalac.
– Inkáb egy vékony kendő, melyet a szél visz magával.
– Hova lett?
– Elvitte, el, beletűnt az ég kékjébe.
– Vagyis tőlünk el.

Forrás: szerző FB-oldala

Kossuth Lajos (Monok, 1802. szeptember 19. – Torino, 1894. március 20.) magyar államférfi, a Batthyány-kormány pénzügyminisztere, a Honvédelmi Bizottmány elnöke, Magyarország kormányzó-elnöke, az 1848-1849-es magyar szabadságharc szellemi vezére, a mai napig élénken él a világ magyarjainak az emlékezetében. Kossuthfalváról származó birtoktalan evangélikus köznemesi család sarja volt, családjának első okleveles említése 1263-ból való. Tovább »