„Csak arra lehet számítani, hogy az emberek,
különféle technikák révén, boldogok lesznek, de […]
szabadok soha.” (Selyem Zsuzsa, irodalomtörténész, író)

Szabadság, nézlek: mint egy Buddha-szobor,
ülsz valamin, a szemhéjad lecsukva,
s nem tudom, álmodsz-e, vagy imádkozol.
Tűnődöm, hogy hová – a múzeumba Tovább »

Visszaigénylem
szétpletykált jogomat a
magánéletemhez.

Visszaigénylem
mindazoktól, akik el
se vehették soha, Tovább »

háborúk
taplója
szikkad a kályhán,
romlik az alvóban a vér Tovább »

Egy kis fronton
egy kis tűzvonalban
lődözték egymást az ólomkatonák.
Jobb lenne szedelőzködni – szóltam,
amikor a nehézfémeket illetően
elfajultak a dolgok. Tovább »

„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra,
és várni, hogy az eredmény más legyen.” (Einstein)

Azt hittem, ez az egész színjáték
a politika maszkos színpadán,
s a tegnap reggel arra ébredtem,
háború kopog elmém ajtaján. Tovább »

Immár negyedszerre tüntetik ki az érdemesnek ítélteket a Rózsavölgyi Szalonban.

Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg – Örkény István özvegye, életművének gondozója – Kortárs Magyar Dráma-díjat alapított, amelyet először 2019-ben ítéltek oda. Radnóti Zsuzsa és a díjat odaítélő „Alapítvány a kortárs magyar drámákért” kuratóriuma: Csizmadia Tibor, Lőkös Ildikó, Nánay István, Németh Gábor.

„Pontosan 55 éve, ezen a napon, február 24-én, 1967-ben volt a Tóték ősbemutatója a Thália Színházban Kazimir Károly rendezésében. Ezzel a premierrel indult el Örkény István drámaírói és színpadi sikereinek több mint egy évtizedes nagy korszaka. Az ősbemutató főszereplői voltak: Latinovits Zoltán, Dajka Margit, Nagy Attila, Hacser Józsa. Parti Nagy Lajost mondta a Tótékról: »Egyfajta nemzedékeken átívelő közös tudást tartalmaz.« Ezt a közös tudást keressük minden évben kurátortársaimmal együtt döntéshozatalaink alkalmával a legújabban született kortárs drámáinkban.” Tovább »

„Jó, hogy szétszórattunk, nem sok jót tettünk egymásnak.”
T. S. Eliot: Hamvazó szerda (ford. Ormay Tom)

Háború van
itt a közelben, kerget a hitvány,
Krisztus pajzsán átüt a vér,
nászt ül a zsivány,
ráomlik a rögre,
összeken a vér,
arcunk tenyerünkben,
kezünk lenyom gödörbe. Tovább »

                                                                         (Albert Camus emlékére)

Gyarmat kagylóba szorultan, friss gyöngyként csillogsz az égen,
Otthonod a tenger, egy rejtelmes sziget tart még ébren.
Uszony helyett szárnyat növelsz, hadd sodorjon a nagy vihar,
Tollaid hulljanak, szavaid lázadjanak, s oly pazar Tovább »

Paródiák huszadik századi magyar írókról – Szalay Károly nyomán válogatta Cseke Gábor

Móricz Zsigmond: MISKÁROLÓ

A gazda hatfele indult korpára malacnak. Még kissé tugymékolt ládarekeszben, csetvett, pisztomált, mint akinek nem sietős.
– Mi a fenét miáskol annyira? – vetette az asszony, zsőrhetnéke támadván, igaz is, mit kell neki reggeli-reggelvén, hogy éppen annyira… de csak úgy, inkább tisztességadásból. Láthatná, pitymázik a napocska.
– Mit nem lel?
– Ezt az izé miskároló csaklit, te, hogy a hernyó nyüvessze… Hová a kórságba kajtabajtátok?
– Ott nézze kend, ahol van, nem ahol nincs – bökte az a szemivel a ládafenekére. Ott is volt. – No, leli? Tovább »

ősz
illemtanár
tornaterem
elálló kisujj
a csésze megfogásakor Tovább »

háború van de nekem véget ér
ha holnap végre hazamehetek
otthon leszek ha nem is lesz kenyér
hisz otthont máshol mégse vehetek Tovább »

A zajos hatalmak nevében
lelkünknek ámen, testvéreim,
a ló teje legyen mindnyájatokkal,
velem a szeszek, a mákonyok,
vizsgáljuk meg az aprószenteket,
a tapló sejteket, a szuvas genézist,
beléjük oltva a próféták titkai.
Bántsuk meg egymást méltóképpen,
miképpen belénk hasítanak
az ökörsorsok csorba szikéi.
Harmad- negyedízig, örökétiglen,
áldunk téged, virtus. Tovább »

Mintha rossz álomból ébredne, kérdi a koma:
– Hol vagyok? Milyen bunker ez?
Vadmalac válaszol:
– Ez itt egy tank.
A koma kipislant a T34-es ablakán, kérdi:
– Miért a szántóföldön haladunk?
– Az utakat lebombáztuk.
A koma:
– Felszántjuk a földjeiket, ősszel vetettek.
– A lelküket szántjuk fel, komám!

/Megjelent az Újnépszabadságban: ujnepszabadsag.com

nézem a múltat
                           mennyi az illat
                                                    elterelődik
bamba figyelmem
ám az időgép hogyha leáll
                            ott a jelen már
                                                     s éteri táncunk
tornaterembűz


Budapest, 2022. II. 23.

Ó, dicső nyugdíjkor, suszterek álma,
s a munkásé, ki a futószalagnál állva
tölti éber élete felét, s az élet felén
már visszeres a láb, fáj a derék –
kegyes vagy hozzám: akár a befőtt, Tovább »

…Önhittségéről, kezelhetetlenségéről, amelyet akkor is, később is annyian szemére vetnek (s annyian utánoznak), Aranyhoz való barátsága ad igaz képet. Összeférhetetlenségében nincs egy szemernyi irigység vagy önzés. Semmi hasonlóság benne azokhoz a különös bolondokhoz, akik kivétel nélkül csak másokban tesznek kárt, magukban soha. Nem saját érdekeiért: elveiért borítja fel az asztalt s a legszívélyesebb baráti viszonyt. Ő, a megmérhetetlen egyéniség, aprólékos fegyelemmel beleilleszkedik a közös célért folyó munkába és szövetségbe, sőt maga keresi azt. Nem vetélytársai vannak, hanem ellenfelei. Kortársai közt Arany az egyetlen, akitől dicsőségét félthetné, s ő támogatja azt legjobban, nemcsak irodalmi téren, hanem magánügyeiben is. Kioktatja az írói mesterség, illetve az érvényesülés titkaira, tanácsokat ad neki, munkára ösztökéli, úton-útfélen portálja, naphosszat szaladgál, hogy kiadót, pénzt és állást szerezzen neki.

…Azzá vált volna Arany a példakép nélkül is, akivé vált? A kérdés nem hiábavaló. A szalontai öreg jobbágy-szülők fiát mindannyiszor szinte kötéllel kell kihúzni megszokott környezetéből. Költőnek született, nagy költő, de vérében van az elnyomott parasztság óvatossága, fogyatékossági érzése az úri világgal, a hatalmasokkal szemben; feléjük s a szerep felé is csak akkor tesz egy-egy lépést, ha két oldalról is karonfogják. A távoli példakép persze nagyobb biztató erő a jóbarátok szavánál is. A görög és angol stúdiumokba temetkezett falusi jegyzőnek a rokonszellem mutatja meg az igazi utat. A költők természetrajzához tartozik, hogy titkos szálakon világrésznyi távolságból is érintkeznek, s közelebb vannak egymáshoz, mint családtagjaikhoz. Arany igazi mentora nem a derék Szilágyi István, az érthetetlen szépségek rajongója, hanem már akkor is a népköltő, amikor azt még csak verseiből ismerte…
A Szalontára árasztott meleg megsokszorozódva csap vissza Pestre. A visszhang a fiatal költő végszavait hordja vissza, de mégis távolról érkezik, újdonság a fülnek. A fiatal költő most, hogy útitársa akadt, még biztosabban halad az úton. Aranynak tulajdonítsuk, hogy új barátja most ér el pályája legsikeresebb szakaszához? Arany nem kritizál, de egy költőt még a bírálatnál is jobban befolyásol az, hogy összes alkotása közül melyiket dicséri épp az ember. Arany a hátvéd, az igazolás…
Kettőjük közül ő az igazibb népi származék. Otrombaság volna a népszeretetnek, a népért való küzdelemnek, a népiességnek jogát ahhoz kötni, hogy kinek mi volt a szülője, de az egész, földmívelőkért, juhászokért lelkesülő nemzedékben el egész Táncsicsig, Arany az egyetlen, akinek apja a saját két kezével túrta a földet. A fiatal költőt, akár az öreg Petrovicsot, szíven találja, ha bántani vágyó, alattomos célzásokkal ráolvassák családja valahai szlovák gyökerét. Arany maga a megtestesült magyarság. A nép maga nem szól bele az érte folyó harcba. Mi tudjuk már, hogy a néphez s így a magyarsághoz az emberkerülő Aranynál is több köze van annak az országfutó hajdani színésznek, aki legfogékonyabb korában csárdák és kunyhók mestergerendája alatt oly sok időt töltött a nép testi-lelki közelségében. De ő maga – ha fejében ilyen egyáltalában megfordult – Aranyt a népnyelv különb művészének s így a nép jobb ismerőjének tarthatta. Új barátjában, Homér és Shakespeare lelkes tanulmányozójában, a kor legképzettebb magyar írójában a magyar parasztság fiát ölelte magához; legmagasabb gondolatairól válthatott szót vele. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor) Tovább »

(P. Piccaso-nak)

Néha úgy írok
széttaposott roncsokról,
s az egyszemű, merőlegesen
tüzelő Napról,
mintha szavakba másolnám át
a Guernicát. Tovább »

vérben forgó szeretetünket
bocsásd meg nekünk
februári nap

Forrás: szerző FB-oldala

boldogtalan bárgyú férfi
őrült gyászordító
ordít lehalkított membránnal is
a képernyős távbeszélő
kutyát sirat esztendőkön át
de hát meghalt
de hát meghalt
valamit csinálok magammal
én ezt nem bírom Tovább »

Paródiák huszadik századi magyar írókról – Szalay Károly nyomán válogatta Cseke Gábor

Tóth Árpád: ADY ENDRÉNEK

Mester, egy ifjú agg, setétlő béna, sánta
Szólt félszegen feléd, motyogva és szelíden:
Kinek halk nyála folyt, borongó, furcsa ívben
Olvasva énekeid a vénhedt utcasárba…
Ki elmekegte őket, nyifegve csendesen,
S halk, holdas esteken, vetvén a keshedt ágyot
Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott
Málé kis inasod én szörnyű Mesterem. Tovább »

Mi van, mi ütött belém? Éjfélkor

legnagyobb gondom, hogy van-e kávé.

Agyamban lámpák gyúlnak, s pillérsor

között négy betű ver, pulzál: CAFÉ.

Tovább »