Vagy az öregség, vagy a fiatalság jele, én nem tudom, de még mindig megérintenek az élményeim, ahelyett, hogy bölcsen felülemelkednék rajtuk. Például azon, mennyire képtelenek elfogadni sokan, hogy ÉLHETÜNK több dimenzióban. Különösen a kultúra és a nyelv terén hamar bezárulnak az agyak – egy olyan régióban, amely arra büszke, hogy akár egy üstben, különféle etnikumok találhatók meg benne, kavarognak és érintkeznek. Ahogy az ember ezt megemlíti, mindenki felölti a konok nyakkendőjét, és arról kezd szavalni, hogy „mégiscsak magyarok vagyunk”, meg hogy „anyanyelv csak egy van”, esetleg, hogy „ők sem akarják”. Mindig mindent „nekik” kell akarniuk először, és mi majd nagy kegyesen akarunk talán, bár már ebben sem hiszek. Tovább »
Megmostam a biciklimet, kicsit beolajoztam a láncot és a fogaskereket, hogy ne nyikorogjon (annyira), majd elvittem az ócskapiacra. Az volt a szándékom, hogy eladom. Nem tudtam, mit veszek a pénzen, de ötletem volt elég.
Álldogálok a bicikli mellett, több az érdeklődő, nézegetik, de nem veszik meg.
Egy karvaly orrú azt mondja, kellene neki, pénze nincs, de ad cserébe egy régi duplakazettás kazettofont. Mérlegelek, majd beleegyezek a rserébe, arra gondolván, ha nem tudom eladni a kazettofont, nekem is jó lesz, hiszen sok régi kazettám ott porosodik a szekrény tetején. Tovább »
ha le is hull
a sötét éjjel
s vigasz nélkül
bolyong fent a hold
várni kell még
reggelig a fényre Tovább »
Nem nyikkan már kapu,
mint összezárt, fehér ajak,
merev minden zsalu.
Benn, a homlok cellájában,
megtorpant vélések
és pórázos félelmek – Tovább »
Treisdorfban megjelentek az első kávéillatú szövegek a hirdetőoszlopokon. Nem vagyok plakátszakértő, de érzem, sőt beszippantom az eredeti ötletet. Meglep a tervezők képzelőtehetsége, amely az emberi szem mellett az orrot is művelés alá fogja.
Hajdanában volt idő, amikor a szórakozott ember nekiment a hirdetőoszlopnak, és beleütötte az orrát. Ezek az átkos, szenvedéssel teli idők Treisdorfban örökre elmúltak. Tovább »
Molnár Vilmos új könyve egyestés olvasmány. S nem föltétlenül a terjedelme miatt egyestés, hanem azért, mert nem lehet letenni: a történetfüzér lebilincselő, magával ragadó. Már úgy láttam hozzá olvasásához, hogy lenyűgöző lesz az élmény, ugyanis gyermekkorom számos emléke fűződött Molnár Vilmos hősének emlékezetéhez: Csutak Levente grafikus számtalan alkotásán örökítette meg a jeles utazó, kutató portréját, s e portrék egyike kovásznai rokonaim nappaliját díszítette. Tovább »
Heten voltak testvérek. Az apa nyomdász volt, az anya szakácsnő. Mindketten komoly gondolkozású, becsületes emberek. Mi tagadás, a becsületes elég közhelynek hangzik ahhoz, hogy manapság ilyen szóval keltsünk érdeklődést valaki iránt. Sőt, egyesek szerint talán gyanús is. De milyen szóval jellemezhető a legtömörebben az, aki valóban becsületes? Hát, hogy becsületes, tehát maradjunk a közhelynél. Ora et labora: imádkozzál és dolgozzál – vallja évszázadok óta a bencés rend. Ugyanezt vallotta a Szabó család is anélkül, hogy tudott volna valamit erről a nevezetes rendről és mondásról. Egyikük sem lázadozott, politizált, irigykedett. A dolgukat legjobb tudásuk szerint végezték el, egyszóval betartották mind a világi, mind a vallási törvényeket és annyi. Egy héten egyszer, vasárnap templomba mentek, és erre szoktatták a gyerekeket is. Félreértés ne essék, azért megvolt a maguk etikai kódexe, csak ennek ritkán adtak hangot, más szóval inkább cselekedtek, mint szövegeltek. Hallgatni arany – tartja egy másik mondás. És ezt már ők is ismerték, ehhez is tartották magukat. Tovább »
A Maszol.ro portálon olvastuk: „Thurzó Zoltán nagyváradi zongoraművész „a világ leghosszabb egyszemélyes zongorajáték-maratonja” kategóriában szeretne világcsúcsot dönteni. Ezzel bekerülne a Guiness Rekordok Könyvébe. A kihívás november 30-án kezdődött és december 6-án ér véget”. Tovább »
Szeretnék olyan Ikarosz lenni,
akinek nincs vaj a fején,
és nem olvadhat el a szárnya,
miközben az apja elől menekül a napba,
szeretnék olyan Titanic lenni,
amelyik nem keresi a jéghegyeket, Tovább »
Nőnek, nőnek, aztán megtorpannak
mintegy lélegzetvételre:
esetek számaival etetgetnek,
riogatnak, mint kuvik madarak. Tovább »
Belenézek a tükörbe… Ki az?… Én!… én?… Igen, én! Ki hitte volna, láttam, hogy nagyon hasonlít rám, de azért mégis én lennék?…
Fogadjam el a valóságot, hisz ez itt a tükörben az élő valóság… vagy tagadjam le? Miért? Hiába állítanám, hogy nem ismerem, azért még más biztosan látja, hogy én vagyok.
Jó! Én vagyok! És? Talán szégyelljem magam? Lehet, hogy van miért, de én nem tudom, vagy nem akarom tudni.
Érdekes vagyok a tükörben, különleges és sokarcú. Tovább »
ha én sírok
az nem a te könnyed
s ha mosolygok
nem a nevetésed Tovább »
— Nem lát? — kérdezi a nővér, mikor rossz asztal felé indulok. Hangjában semmi pimaszság, ellenkezőleg: végtelen részvét lappang a látássérültnek vélt öregúr iránt.
Szigetszentmiklós, 2021. XI. 17.
A: – Cudar világ, de összenyomnálak!
Mint rothadt almát, ha becsap a pírja!
Az illik hozzánk, ugye fiúk,
a keserű, férfias önfegyelem,
a káromkodó, asztalra csapó
majd fejet lehajtó, fogösszeszorító
düheink megfékezése – Tovább »
sokszor egy kor utódjának
személytelen semmit ad át
sajnálom az olajszagú
szép írógép alkonyatát
Szigetszentmiklós, 2021. XI. 10.
Romjaimon már túlnőtt a psziché,
esténként úgy rúgja le a testem,
mint elnyűtt cipőt a rossz gyerek
s mezítláb suhan át a kerteken,
levelek erezete lesz,
húnyt szemű bogár
s halak hátán
pikkelyként süllyed alá
tintakék mélységekre. Tovább »
egyszer kifogynak a versek
egyszer elhallgatsz te is
egyszer majd mások néznek
egyszer másnap lesz ma is Tovább »
Tanárok, diákok, levelek között
hull az ősz, a tél botladoz,
sokadszor mondják a bölcsek:
jó durva lehet ez a böjtidő. Tovább »
(A Patronus és egyéb hátrahagyott írások)
LÁTOGATÁSOM ROOSEVELTNÉL
Hétfőn délután hat órakor, miután már én eltávoztam otthonról, telefonon jelezték a Hungária-szállodából a feleségemnek, hogy Roosevelt látogatást óhajtana tenni nálam, mire feleségem visszafelelt, hogy már nem vagyok otthon. Az esti órákban a munkapárti klubba vetődvén, a szolgák Hengelmüller báró népszerű nagykövetünk egy névjegyét adták át azzal a homályos üzenettel, hogy Roosevelt találkozni óhajtana velem, miután a lakásomon nem lehetett, vagy a Park-klubban, vagy holnap este nyolcz órakor. A nagykövet tehát nem hítt meg engem hevenyészetten a Park-klubba ebédre, mint azt egy-két lap írta, még kevésbé igaz hát, hogy én meghívását visszautasítottam és a legkevésbé azzal az ízetlen megjegyzéssel, hogy nem szoktam olyan nagyurak közt lenni, mert előkelő társaságban voltam én akkor is (éppen négy királyt szorongattam a kezemben).
A látogatás ügyét tehát rendbehozván telefonon a volt elnök környezetével, tegnap pont nyolcz órakor este megjelentem Roosevelt lakásán Kálmán fiammal, ki birja az angol nyelvet s tolmácsul szolgáljon s kit görbe szemmel nézegettek a folyosón megjelent ujságíró-kollégák.
– Ki ez a fiatal ember? – kérdezték.
– A fiam, – feleltem.
– Csak nem akarja bevinni a volt elnökhöz?
– Sőt.
– Minek?
– Hát tudják, csak úgy a pompa végett. Ha az ember egy államfőhöz megy, annak az uniformisába öltözik, – tréfálkoztam velük. – Roosevelt is a fiával van.
Mr. Roosevelt megérkezvén a vasútról, egyenesen a fürdőkádban frissítette fel magát s ebben a perczben öltözködésével volt elfoglalva. Titkára egy piros-selyem bútorzatú szalónba vezetett, a hová két ujságíró is követett.
– Mindjárt itt lesz mr. Roosevelt, – mondá a titkár. – És tudja-e, mit üzent? Hogy olyan szívesen látja önt, mint őt az édesanyja, mikor született.
Ezt az előleges czukorkát küldötte ki, mialatt öltözködött. Igazán kedves dolog. S a mint szopogattam a czukorkát, észrevettem, hogy az egyszersmind milyen finom és szellemes dolog, a mellett, hogy helyzetfestő. Hiszen csak az édesanya képes arra, hogy valakit szeressen, a kit még nem látott s a kivel, ha látja is, nem tud beszélni, se az vele.
Ha sohase hallottam volna is hírét Rooseveltnek, akkor is tisztában lettem volna vele, hogy a ki ezt a mondatot üzente ki nekem, jó koponya lehet. Sasszárnynak a suhogása ez. Tovább »
Pusztai Péter rajza