Mindegy, hogy komolyan vagy lazán, átlóg az ész a való falán.

Kikopott érzéseken kitopogja azt az ész,

ma is megnőnek a terek ajtódon ahogy kimegyek

megfejelt valóság az én akadt horogra füstben oldódó óság így kelek dologra

arcszínű ég hiába delejez estéről maradt egy szép kis mosoly

lényed parádés varázslatán ha hét komor koboldja dobol

milyen csendbe milyen zaj szitál egy tekintet hova ráncigál

aki én nem vagyok egy szárnyhozóra várt

Varjú csőrben diócsendet mindig roppantó az idő

valami áthull az időszitán szembe-száll rozsdás emlékhintán mézmadarunk árnya áll

majd helyetted Múzsa jön és csókol ujjak hegyére ül a kísértés szavak szakadnak – semmit sem pótol idegeneké lesz a megértés

az éjszaka ül most éghintán és titkos csodája ént cincál

Tolong a bajos belső mindenség, majd egybezsong, mint egy kis istenség.

szárnyalsz – szép szavadon foglak visszaeső kis fényszilánk pattan le rólad: befonlak

van alkalom és alkotó makrancos mindenható

pompás napok fénye éle és éke visszavert kis háborúk dicsősége hangulatba kevert

ma mindent elfelejtek a honnan jöttem a merre menjek

ész fogta testem újra ring benne lágyan egymásnak esünk míg minden csak úgy kering lényünkből adunk-veszünk

dombornyomású most a könnyhiány és öt évtizedbe zár, hogy kilestem nem volt és nincs semmilyen jó irány a szép szavak ritmusból hát kiestem

meleg takarótested benne a vágyunk fessed még ha majd az időnek a fák is mind kidőlnek

ez egy jó váll finoman puha és meleg buborékvilág száll benne a Mi összeremeg

a közös idő bármit ellophat lehet a világ üres műterem az a több meg más el is kophat ahogy elfogyhat életfűszerem

parányi téren át szép fényformás színeibe fürdet még hangtalan reggeli csodás égi ecsetvonás a nyugalom árad és parttalan

A későtavaszi eső pont akkor állt el, amikor kinyitotta az ajtót. Köszönés nélkül, nedves, szétzilált hajjal, átázott kabátban és sáros cipőben léptem át a fényesre suvickolt küszöböt. Majd a kínos tisztaság nem kívánt ellenpontjaként válla fölött néztem be a tágas és steril nappaliba. Elnyomtam egy feltörni vágyó sóhajt. A karosszék üres volt, hiányzott belőle apám, […]

Incselkedik, piszén szemét veti rám ármány árnyaként: géngombolyagommal játszik, facérnak is csupán látszik, hűtlen macska pózban párzik, és mégis lustán és puhán szeretem minden délután.