Csisztay Gizella egyetemi tanár, neves polonista, Mandics György József Attila-díjas költő felesége, számtalan írással, műfordítással, konferenciákkal, előadásokkal gazdagította a magyar-lengyel kulturális kapcsolatot. Budapesti otthonában 2023. augusztus 6-án beszélgettünk el ezirányú tevékenységérõl.

Bencze Mihály: Kedves Gizella! Utazzunk vissza egy kicsit az időben, mesélj egy kicsit magadról, szülőkről, nagyszülőkről, gyerekkorodról!

Csisztay Gizella: 1947. november 24-én születtem, az anyám, Kővári Gizella echte sváb földbirtokos családból származik, de rendkívül hazaszerető magyar asszony volt, édesapám Csisztay János postatisztként dolgozott, de művelt, a Pesti Hírlapba írogató írástudós volt. Apai ágon pedig – minden rendes magyar családban vannak határon túliak – a nagyanyám felvidéki cipszer volt, aki Nógrádba menekült és gyerekkorom legszebb nyarait a nógrádi hegyek között töltöttem, nagyapám pedig Szabadkáról származott. Mandics Gyuri feleségeként kerültem az újságírói bűvkörökbe.

Bencze Mihály Csisztay Gizellával

Tovább »

Fehér Illés*: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Debreczeni Éva: ÜVEGGOLYÓ

tegnap megvettem
a tökéletességet
a mindenséget
magamnak
olcsó volt
átlátszó, mégis tükrös
trükkös üveggolyó
talpon álló, mint a régi étkezdék
és soha meg nem rendülő
amilyen lenni szeretnék
magam is
bár törékeny, simogatnivaló
nagyanyám benne fejjel lefelé látható
mint egy fényképezőgépben
s földrengés esetén
polcról leguruló.

/Debreczeni Éváról: https://ujkafe.website/?p=62789

Fehér Illés*: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Csodálatosan játszott hawaii gitáron. Emellett „lelki fröccseiről” volt közismert. Ha felbosszantottuk – akár egész órán keresztül mondta a magáét. Egyik kedvenc szólása – a felbosszantónak szólt: Úgy váglak nyakon, hogy saját taknyodon csúszol le az emeletről! Merne valaki manapság egy diáknak ilyent mondani! Soha, senkit sem ütött meg. P. s. Mint tanár, jó tanár volt, egyetlen hibája, hogy az öt éven keresztül osztályfőnökünk, Dancsó Jenő után (Újvidékre költözött) következett, aki „különleges” tanár volt. Például: kötelező olvasmány nem volt, de kötelező volt olvasni – és arról, amit olvastunk, kéthetenként – be kellett számolni. Kell mondanom: én versekről…

a hanga hangja vadalma….

Hanga mos a patakba…

patak folyik az ágyamba….

nincs gondolat az agyamba….

szeretnék mosdani….

de ha tiszta lennék

nem ismerném

a bűnök bocsánatának édességét….

Fehér Illés*: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Kljajić Milorad – igazgató. Nem sok közünk volt egymáshoz. A magyar diákseregre gondolok. Ő nem tudott magyarul – mi nem tudtunk szerbül, ergo: tudtuk, hogy ő az igazgató. Ennyi. P. s. a/ Akkoriban szinte sportot csináltunk abból, hogy nem tudunk szerbül. A szerb diákok nagyrésze tudott magyarul, szépen megértettük egymást, semmiféle etnikai kilengésre nem emlékszem. P. s. b/ Közvetlen szomszédunkba egy szerb család költözött. Anyám megörült. Velem egyidős fiuktól majd megtanulok szerbül. Megtanult: a szerb fiú magyarul! (Ceruzarajz)

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Fábri Géza – közkedvelt osztályfőnökünk, kémia tanár, a kerékpározás szerelmese. (Ceruzarajz)

Az erdélyi szászok 1919-ben támogatták Erdély Romániához való csatolását, de a román kormány a szászokkal szemben is alkalmazta a magyarokkal szemben már elkezdett asszimilációs politikát.

Zsubori Ervin fotója

Tovább »

Bajos azt tudni, angyalom,
hol a kezdete, hol a vége.
Fehér tintával ír fehérre.

Meg hát úgysincs rá alkalom
odajutni a közelébe.
Ami gyanús volt, mind kitépte.

Mint pillangók az ablakon,
úgy tapadnak a lámpafényre.
Meddig tart vajon napja, éje?

Meddig  majd, míg egy hajnalon
megdörzsöli szemét, és végre
belesöpör a füzetébe?

Elvesztettem valamit,
ami soha nem volt enyém igazán,
mégis fáj az űr, amit hagyott maga után.
Egy apró elszólás, árulás talán?
Kit árultam el kinek? Ez a rejtély csupán.
Egy szerető ki megosztja titkát,
mert nem csak szerető akar maradni,
sőt, mindenkivel elfogadtatni…
Szenvedek!
Átkozom a pillanatot,
mikor megestem egy baráti beszélgetés alatt,
Szeretőm elvesztve a bizalmat…?
Vagy a titkát osztottam meg valakivel,
akivel Ő nem szerette volna, de miért nem?
Képtelen vagyok elfogadni az indokot,
reménykedő lelkem nem látja az okot.
Rág a gondolat, rosszkor voltam ott,
Szeretőm inkább máshoz bújt volna;
de kérdem én, miért voltam ott?
Nem én kértem, Ő hívott…
Csapda volt hát?
Megmutassa, hogy tényleg gonosz?
Elűzzön magától?
Szavakkal is megtehette volna.
Vagy magának bizonyított volna inkább?
Tévedek.
Minden bizonnyal,
szívem súgja,
ez nem lehet.

Süss fel nap!

Sütnék én, de látod, a bárányfelhők…

Na, nekem elég. Kész, vége a mai napomnak. Az égen is a birkák vonulnak.

Ne bántsd őket, békések. Nem ők a hibásak. Látod, olyanok, mint a vattapamacs.

Persze, védd csak őket. Ha tehetném, özönvizet engednék rájuk.

Akkor magaddal is kitolnál.

Jó, de legalább nem más bosszant fel.

Higgy nekem, a bárányok nem hibásak. A szél az úr.

Na, de most nem is fúj. Már kitombolta magát, összeterelte a nyájat, hogy elvegye előled a fényt.

S mért jó az neki?

A fény, a szabadság.

Akkor már napozni sem szabad?

Napozni akarsz februárban?

most még csak porózus
széthulló törmelék a vágy
darabos száraz tapintat
kell jönni valami nedvnek
valami csapadéknak föntről hogy
összeálljon tartós kemény
szerelemmé valami eső
zuhatag tán néhány csepp
könny

egy versem szertefoszlott mint az álom
mint papundekli bőrönd ott túl a gáton
a vízbe hullva nem lett belőle vízihulla
volt nincs elillant nyoma vész csupa nulla
pedig mily büszke voltam a percre
mikor ujjam a végszót a gépbe verte
s míg lazán hátradőltem az éji lámpa égett
a képernyő hirtelen elalélt hófehér lett
csak néztem bambán nem hittem a szememnek
mit összehordtam nemrég soronként szerte pergett
egyetlen szó se jött át az űrön támadt résen
csak egyet hajtogattam hogy nekem végem végem
pedig hát itt az új vers mely a régit kiváltja
bár ő csak kisebb testvér s azt kérdi hol a bátyja
hogy tűnhetett el nyomtalanul mint kutya az éjben
megzavarodva dúdolok röhögve talpig feketében

a hallgatás

néma zsoltárai ugyanott

ugyanott semmi

semmi fölparázsló hideg

mintha valakinek
semmi
        suhanna
                tenyerébe

Torkunkba téptek ömlő árkok
tüzet most már hogyan kiáltok?
Rámtaláltak a keresések
kilesték azt is merre nézek
Elűznek maguktól a tárgyak
mikor már majdnem megtalállak
Beoltottak villanó fények
és már tőled is félek félek
Kicsapják szemed a házak
ablaktalan csillagok fáznak
Érted jönnek tövisek rózsák
meghalnak akik megcsókolják
Kerekek között gyertyák sírnak
tovább forognak égő szíjak
Térden állva halnak a fák
nem marad csak vérző virág
Kibújnak arcodból a csontok
erdővé rántják halott lombok
Hordoz e csengő ragyogás
kitépi szemét mindenki más
Madaraid szétrobbannak
porba ködbe vitesd magad
Körbe körbe a bűvös körbe
szétporlani a bűvös körbe
Körbe körbe a bűvös körbe
bennemaradni mindörökre
Körbe körbe a bűvös körbe
beleölelve beleölve

„Mindjárt a bombák ledobása után tankok nyomul-
tak be, rengeteg tankot küldtek egyetlen ember ellen…
aki füstbe és tűzbe burkolt szobájában egymaga
várt rájuk. Gépfegyverrel ölték meg. Jól tudták, hogy
őrhelyét magától sohasem hagyja el.” (Pablo Neruda)

– Mét viszi ki a veszélyes bikát a kapun? – kérdi félve a feleség.

– Mét, mét, met a bütünél kikötve unja magát, no, csihányt a pipéknek, osztán leskelőggyél! !Menj fel a hiúba, meg ne lássanak!

– Esment én a csihányt, no, majd – mormogja inkább magának az asszony, s fel a lajtorján , félrelép, megijedve rebegi. – Jaj, ha lezsuppantam vóna, Istenem köszönöm!

Majd kiesik a szeme, de a párbeszédből semmit se hall, őt nem látják, mégis restellkedik, és félti az ő urát.

– No, no, csak nehogy túl közel mennyenek a zemberek… – aggodalmaskodik.

Megérkeznek a cimborák, szomszédok. Szinte kórusban mondják:

– No, münk es jövénk, láttuk vót, meg es dicsértük vót mán, de most vadabb kinézetű – véli Józsi bá.

-Ammá igaz, ne félj, jó erőst fogom! – feleli a gazda. Aztán megpillantja a gyereket is Mózsi mellett.

– Ejsze te es üsmersz, cseplesz? –kérdi tőle.

– Ühüm.

– Hozám a legénykét, guvasztya a szemit, roppant kíványcsi – mondja mentegetőzve Mózsi.

– Nem látod, helytelenkedik, te Mózsi, a kulyakjával hadonászik, sirüjj haza vele, hé!

Miután elmennek, a többieket is figyelmezteti:

– No, tü es hátrébb hátrébb, met mán én es kezdek félni tölle, ez mán nem játék, azt mondgya a báytám, le kell lőni, no, meglássuk, meddig bírom… Meg az apósom es eszt monggya, a bíró. No, az enyim nem es mehet a legelőre, roppant szigorú, igazságos ember, meg es náspángojja a legénykéket , még a leánkákot es, ha estefelé, amikor jő a csorda, s a végin a bikák, ha künn csatangolnak.

– Jól es teszi, szigorú, de jó ember, ammá igaz..

-No, elég vót, kell érkezzen a barátom, a vadász, mán várom es, eddig megehült a bika, tük es eriggyetek haza!

A gazda is indul befelé a bikával, s hát a kapun belül a bika megugorja magát, s egyenest a szarvával már öklelné is fel a fehérnépet, ha be nem csapná a kertajtót ijedtében, s ekkor szembefordul a gazdájával, aki becurukkol félelmében a színbe, s épp jön a vadász, barátja, a hosszú udvaron, a megvadult bika, szembe vele, leszegett fejjel, de a vadásznak a helyén van az esze, leteríti egyetlen lövéssel.

Đuro Damjanović – verse igaz történetről szól. Srđan Aleksić-et (Alekszity Szrgyan) a Szerb Köztársaság Katonasága katonáját saját katonaságának tagjai verték agyon puskatussal, mikor (1993. január 27.-én) Terbinje-ben egy bosnyák ismerősét akarta megvédeni. 

Kép a háborúból

Verték.
Verték és verték.
(Jaj! Ó jaj! Ó jaj!)
Verték,
verték, verték.
(Jaaaj! Ó jaaaj! Ó jaaaj!)
Verték, verték, verték, verték.
(Jaaaaaj! Ó jaaaaaj!)
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték, verték.
Kik?
„Kik?” A katonaság.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték.
„Milyen katonaság?”
Melyik katonaság nem vert?
Verték, kegyetlenül verték,
kezdetben ököllel verték.
Verték, kegyetlenül verték,
ököllel verték, ököllel verték.
Verték, kegyetlenül verték,
ököllel verték, lábbal rugdosták.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték
fáradt ököllel, pihent lábakkal.
Verték, verték, verték,
elfáradt lábakkal rugdosták,
megpihent ököllel folytatták.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték.
„Miért?”
Mert nem volt hajlandó verni.
Verték, verték, verték,
verték, verték, kegyetlenül verték.
Pisztolycsövet dugtak
véres jajjal teli szájába,
mely könyörgött: „Hagyjatok!”
Verték, verték, verték,
és mikor már kezük, lábuk
fájt az ütlegeléstől,
puskatussal verték.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték, verték,
verték, puskatussal verték.
Verték, verték, verték
és puskacsövet dugtak
véres jajjal teli szájába.
Véres jajjal teli szájába,
mely könyörgött: „Öljetek meg!”
Verték, kegyetlenül verték.
Verték, verték, verték, verték,
míg állt, míg esett.
Verték míg állt,
verték míg esett.
Verték, verték, verték,
verték míg esett.
Verték miután elesett.
Verték míg feküdt.
Verték, verték, verték,
emelték és verték,
míg újra el nem esett.
Ismét emelték,
és tartották,
tartották, hogy ne essen el,
tartották és verték,
míg újra el nem esett.
Verték ököllel, lábbal,
ököllel, lábbal, puskatussal,
puskatussal, lábbal, ököllel,
ököllel, lábbal, puskatussal.
Verték, verték, verték,
verték, lelketlen lelkükkel
utálattal verték.
Verték, verték, verték
de ő már nem jajgatott,
véres szájával nem ismételt,
nem szólt.
Verték, verték, verték,
de ő már nem könyörgött,
se „Hagyjatok”, se „Öljetek”.
Ők akkor mint valami palántát
leöntötték vízzel.
Leöntötték vízzel,
nem azért, hogy enyhítsék fájdalmát,
lemossák az alvadt vért,
a halálból hozták vissza,
halott mivoltából felélesztették,
felélesztették nem az életért,
hanem, hogy még élve ütlegeljék,
tovább verjék.
Mikor ebben a krisztusi munkában
kudarcot vallottak,
holtában verték.

Fordította: Fehér Illés