Magyar nyelven írni isteni, de pokoli munka! – Interjú Döbrentei Kornéllal 

Kérdezett: Bencze Mihály 

 Döbrentei Kornél (Pestszentimre, 1946. november 3.) József Attila-díjas magyar író, költő, újságíró, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének választmányi alelnöke, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Kötetei: Skorpió jegyében (1972), Szökőév (1979), Naplövő (1984), Honvágy egy álom után (válogatott és új versek, 1992), Vitézeknek való dévaj balladák (1993), Rebellis türelem (válogatott versek, 1996), Madárpalota (gyermekversek, 1999), Nyafikai cicókák (gyermekversek, 2002), A nyájak őrzője és más versek (2002), Kardélen (2003), Mókuskerék a halhatatlansághoz (2005), Tartsd meg a sziklát (egybegyűjtött versek 1967–2007, 2008), Petrás Mária–Döbrentei Kornél: Zsoltáros ultimátum; Kairosz, Budapest, 2009 + CD, Ajánlások könyve; Püski, Budapest, 2012, És mégis; Püski, Budapest, 2014, Petrás Mária–Döbrentei Kornél: Zsoltáros ultimátum; Kairosz, Budapest, 2014, A harapófogó öblében. Válogatott versek. 1967–2018; Püski, Budapest, 2018, Hosszú versek virradása; Püski, Budapest, 2019. Munkásságát a következő díjak fémjelzik: Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1980), József Attila-díj (1991), Kölcsey-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994), Balassi Bálint-emlékkard (1998), Báró Eötvös József sajtódíj (2001), Benedek István-emlékgyűrű (2002), Vitézi Rend érdemkeresztje (2002), Vitézi Rend Nemzetvédelmi Keresztjének Ezüst Fokozata (2003), Alternatív Kossuth-díj (2004), Magyarország Babérkoszorúja-díj (2019), Hit és Hűség- Sinkovits Imre emlékezete díj (2022), Magyar Örökség-díj (2023). Döbrentei Kornél felesége az ismert Petrás Mária népdalénekes, keramikus, az MMA rendes tagja. 2023. augusztus elsején, Döbrentei Kornéllal beszélgettem Pomázon. 

Bencze Mihály: Minden ember élete valahol nagyszülők, szülők vonalán kezdődik. Megkérlek, mesélj róluk. 

Döbrentei Kornél: Két családról kell beszéljek, a Döbrentei családról, ami Dunántúl és Felvidék, illetve a Turcsányi családról, ami Erdély. Ha így nézzük, akkor én Trianon gyermeke is vagyok, mert a történelem azt bizonyítja, hogy mind a két család átkerült egy igazságtalan békeürügyén egy másik oldalra, csak az a baj, hogy ezt még nem is tudom múlt időben mondani, mert ahogy most látom, nézem, érzékelem az Európai Unió legalább olyan bűnöket követ el, mint a Trianoni Békediktátum. Itt a szüleink és nagyszüleink megpróbáltak fejfelemelve, lélekerővel valamiképpen megbirkózni ezzel az elképesztő és az idő távlatából nézve egyre hanyagabb és lelkiismeretlenebb békével. Béke ugyan az, hogyha az ember lélegezve jön a világra, de az milyen béke, amikor már a lélegzését is megcsökkentve be akarják fullasztani, el akarják tiporni a létezését? Én mindig azt mondtam, hogy a magyarsággal Istennek terve van, ma se mondtam le erről. Mások is vagyunk egy kissé, ami minket itt körülvesz, az egy nagyon mérgező dolog, de az, ami a saját hazámban is körülvesz, én nem tudom, hogy a magyarságnak mikor volt ilyen baloldala, de nem tudunk kitérni előle, mert tulajdonképpen a két világhatalom közti végtelen vetélkedésnek vagyunk az áldozatai. Magyarországnak így kell élni, naponként megharcolva az önazonosságtudatáért. S olyan helyzetbe került, hogy ha ezért tesz valamit a saját hazájában, felelősségre vonják, kiirtják és valóban, a nemzethalál képe felmerül. Én ilyen családból jövök, elég férfias család, mert csupa elszánt, korrekt férfi áll az oldalunkon és nagyon elszánt, Zrínyi Ilona jellemű asszonyok tartanak össze minket a másikon. Olyan példamutató, emberi – csúnya szóval mondom –, kollekció, amely nem mindenkinek adatott meg, beleértve a Mágnásokat sem és sok mindenki mást sem. Ez engem kötelez. Mélyebb megfontolásokat igényel. Ezek cselekvő emberek voltak, az asszonyok segítették a férfiakat a háborúikban, a férfiak meg ott álltak, ahogy kell. Név szerint nem nevezek meg senkit, nyilván az ükapám, a dédapám, nagyapám és apám is belejátszik ebbe – nemrég találtam meg egy családi címert és úgy örülök neki, hogy ezek is megvannak, mindkét ágról, ami azt jelenti, hogy olyan szeretetbeli nősülés jött létre, ahol azonos nézetek, érzelmek, gondolatok leltek egymásra. Én megköszönöm a szüleimnek, hogy ezt a folytonosságot megőrizték. 1946-os születésem után, minden megszakadt, megromlott és amióta én élek, azóta egy teljes, hátrányos helyzet rabja vagyok – nemcsak én, mások is. De az életet élni kell, csak mi Döbrenteiek ezt örököltük, ezt kaptuk. Két világháború elvesztése után, 1956-os szabadságharc leverése után és talán pitymallik valahol.  Tovább »

Véletlenszerűen ismét csak a Benedek Elek szerepkörével kapcsolatos események teszik érthetővé, miként volt lehetséges létrehozni az erdélyi szellemi vezetők egy olyan heterogén csoportját, amely alkalmassá vált az erdélyi magyar társadalom teljes áttekintésére és közvetett módon megszervezésére és irányítására.

Az ő távolmaradását az első helikoni találkozóról mítoszok és ellenmítoszok sora övezi, de mind föltételezett hatalmi játszmákra utalnak. Én hitelesnak tartom Kós Károly emlékezését: „…a vécsi találkozónak nem volt semmiféle szervezete, alapszabályai, tisztikara stb. Tehát nem volt vezére, illetve elnöke sem, a 3 napos találkozók megbeszélésein sorban korelnökök és korjegyzők fungáltak… Hogy miért volt ez így, azt a gyakorlat igazolta.”

Kós szavaiból lehet levezetni és magyarázni a helikoni közösség szerveződése mögött megbúvó egyedülálló koncepciót: oly módon összehozni az erdélyi magyarság legjobbjait tömörítő „agytrösztjét”, hogy az ne öltsön intézményi formát, hiszen a kormány bármely intézményt szempillantás alatt megszüntethet egy törvénycikkellyel; ugyanakkor ne minősüljön titkos szervezetnek se, amely ellen bármilyen címen pusztító hadjáratot lehet indítani (mikéntaz időről időre megtörtént a szabadkőműves páholyokkal). A transzilvanizmus szellemében történő (erdélyi, magyar) önszerveződésnek ezt a tudatosságát – művelődés- és politikatörténeti összefüggésrendszerben – mindmáig egyedül Ligeti Ernő 1941-ben megjelent s évtizedekig betiltott műve, a Súly alatt a pálma említi. „A szervezkedés kereteit nem merevíti, nem is tágítja; inkább láthatatlanná teszi. (…) olyan kisebbségi szervezkedési alakulatra gondolt, amely gyorsan és átható erővel, de nem szilárd halmazállapotban, hanem terjedékenyen, lehetőleg minden magyart egybeterel.” lényegileg az erdélyi magyar népi hagyományokra és szokásrendre alapoz, kombinálva a polgárosult városi életformával: „A kollektív magatartásnak ilyen képlete volt minden kalákamozgalom s szellemi szabadcsopor-tosulás. (…) A lényeg…, hogy …akkor emelkedjék felszínre, amikor szükséges, ak-kor tűnjék el, amikor ez célirányosabb. Nem volt ’irredenta’, összeesküvő jellegű. Nem volt titkos sem. Diszkrétebb temészetű volt, inkább azt célozta, hogy a románok ne tulajdonítsanak túl nagy fontosságot neki…” Konklúziómondata meglepő módon összecseng Bánffy (emlékirataiból ismert) külügyminiszteri tapasztalataival: „a népek ügyei nem annyira parlamentekben dőlnek el vagy a sajtóban, hanem a közvélemény búvóhelyein, kaszinókban, asztaltársaságokban, fehérasztalnál.” Ezt nevezi némi humorral „nyílt szabad asztalosságnak” – a „zárt szabadkőművesség” palinódiájaként. És irodalomtörténet-írásunk számára komoly kihívást jelenthetne a Ligeti szempontjai nyomán kezdeményezett kutatás. Tudniillik felületes olvasással is felismerhető a korszak polgári szemléletű íróinak, például Bánffy, Kuncz, Ligeti, Berde prózájában az asztaltársaság mint értékhordozó közösség motívumrendszere.

Tovább »

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Guelminó Géza – Gézike. Ahogy saját magát látja. Hogy hogyan, miért veszett el istenadta tehetsége – már írtam. Felesleges ismétlésbe bocsátkoznom.

Az eddigi Guelminók

1926-ot a transzilvanizmus gondolatiságában bekövetkező fordulat évének tekintem. Ekkor, a helikoni íróközösség megalakulásával kezdődött el egy olyan folyamat, melyben az eltérő világnézetek tudomásul vették az együttműködés kényszerét. Ugyanis a cselekvésbe fordulás időszakában még nem ez volt jellemző. 1920-ban csupán az Erdélyi Szemle egyetlen lapszámában kétféle ideológia ütközött. Az egyik: Reményik Sándor – az új hatalommal – bármiféle együttműködést elutasító, lobogó transzilvanizmus-eszménye: „kulturális tekintetben ma is a magyarság egyeteméhez tartozóknak valljuk magunkat. Ezt vésse jól eszébe mindenki, aki transsylvanizmusról prédikál!” Ugyanitt Várady Aurél Kemény és Ady szellemiségében látja a folytatás esélyét. Alaptételként jelöli meg: „a múltban mindig Erdély képviselte a magyarságnak Európa kultúrközösségével való szolidaritását”, és a reformációval meghonosodott „egyetemes emberi”, „a demokratikus egyenlőség” meg a „néplélek” összekapcsolása a „világszellemmel” – ez biztosítja a magyarság fennmaradását itt, „hacsak izoláltságban elsorvadni nem akar”.

                      1926-ra kialakulnak a sarkalatos ideológiai különbségek, amelyeket feloldani maga a politika nem képes, ellenben – sajátos módon – Erdélyben az egyre nagyobb jelentőségre szert tevő irodalom összhangba tud hozni. Ami a sokféle egyéniség által megszólaltatott sokféle hangszerből végül egybecsendül, az egy pompás illúzió, nem a politikától meghatározott durva valóság. De hát mi az irodalom egyik legnemesebb funkciója, ha nem az alámerülés az ideálok eszményi világába, legalább az olvasás fikcionális idejére? A kisebbségi írók birtokában voltak ennek az irodalom természetével kapcsolatos titkos tudásnak, és ezt nemcsak műalkotások sora, de az írók kiterjesztett szerepvállalása is tanúsítja. A transzilvanizmusnak nagylélegzetű elméleti leírása nem keletkezett: szellemiségét maguk a művek alakították. Koherens gondolati rendszerrel jószerint egymaga Makkai Sándor próbálkozott, és ő is – aki egyszemélyben teológus, politizáló vezető és író – az irodalom idealizmusát szegezi szembe a politika durva racionalitásával.

Makkai Sándor

A részleteket is egységben látó összefoglaló művének, a Magunk revíziójának egyik alapgondolata: a román államiság legyőzhetetlen „intézményes erői”-vel szemben „nekünk úgyszólván semmink sincs”. Milyen esélye van az erdélyi magyarságnak: „Minden önálló ország kultúrája szükségképpen alkalmazkodik a politikai érdekhez, ellenben a kisebbséget ilyen érdek nem kötvén, nemzeti jellemét mindig egyetemesen emberi ideálok szolgálatába állíthatja…”                   

És ami szinte hihetetlen: a kisebbségi írók feltalálják és meg is valósítják a létezésnek egy olyan formáját, amely képes nélkülözni az államiság által biztosított intézményes kereteket és meghaladni az emberi kapcsolatokat mindig ziláló politika érdekszféráját. Teszik ezt éppenséggel az irodalom illúziókból táplálkozó természetének köszönhetően.

(Folytatjuk.)

Elsõ rész

Második rész

Harmadik rész

Szász László Marosvásárhelyen született 1950-ben. Nyugalmazott egyetemi docens, irodalomtörténész. Fontosabb kötetei: Egy szerencsés kelet-európai: Székely János. Monográfia (2000); A bizarr valóság írója. Esszék Páskándi Gézáról (2003); Az identitás elvesztése. Esszék, tanulmányok (2012); Reánk kell bízni. Elbeszélések (2012); „Szerepvivő emberré lettem”. Esszék (2017).

Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó már a fentebb említett, sok szálon bonyolódó ellentmondásnak a terméke és kísérlet a feloldásra-összehangolásra. Láttuk: már évtizedekkel a háború előtt tudatosodott az erdélyi vezető értelmiségben, hogy Erdélyben az együtt élő, de egymástól végtelenül különböző nemzeteknek meg kell találniuk valamiféle építő jellegű együttműködést – természetesen magyar vezetéssel, a mélytörténelemből táplálkozó magyar nemzeti hagyományok és az államiság jogán. Trianon után ez az alapelv képezi a vezetésre alkalmas értelmiségiek közti viták magvát, a szembeszegülő eszmék mentén bélyegzi egyik tábor a másikat jobboldalinak vagy baloldalinak – ám a transzilvanizmus gondolatkörén belül a „baloldaliság”, illetve „jobboldaliság” egyre inkább valami egészen mást kezd jelenteni, mint a teljes államiságú parlamenti politizálásban.

                      Legszemléletesebben ezt Makkai Sándor gondolatmenetével lehet igazolni. Ő az, aki elemző módon elvégezte a kisebbségi létforma és gondolkodásmód racionális szembesítését a felsőbbrendűként megnyilatkozó anyaországival. „…Ez a kultúra nem lehet elzárkózó és elszűkülő, tehát halálraítélt, hanem az anyaországénál, melytől elszakíttatott, mindenütt egyetemesebb… – írja 1931-ben. – Minden önálló ország kultúrája szükségképpen alkalmazkodik a politikai érdekhez, ellenben a kisebbséget ilyen érdek nem kötvén, nemzeti jellemét mindig egyetemesen emberi ideálok szolgálatába állíthatja…” A transzilvanizmusra jellemző egyetemesség ideálja  megvalósíthatónak mutatkozik; nem a kisebbség vezetőin múlott, hogy kudarcot vallott. A sokféle közéleti konfliktus közepette nehéz volt elviselni a kettős megítélést, eleget tenni a többirányú, ellentétes elvárásoknak. Ami a román állam részéről magyar nacionalizmusnak minősült, ugyanazt a magyarországi jobboldal baloldali elhajlásnak vélhette, az erdélyi széles közönség számára pedig egyszerűen eredménytelenségnek mutatkozhatott. Baloldal-jobboldal, konzervatív-progresszív kettősség hamis szembeállítása már a Trianon előtti transzilvanizmus világképében nehezen értelmezhető dilemmaként jelenik meg. Egyetlen példa: az Erdélyi Szövetség megalakulásakor (1913) a nemzetközi hírű tudós, Apáthy István egyfelől szilárdan kiáll a magyar állam egysége mellett, másfelől – az eredendő transzilvanizmus szellemében – a nemzeti egyenjogúság korszerű eszméit képviseli (a románságra is kiterjesztve); 1920-ban ugyanezekért az eszmékért a románok elítélik, börtönbe zárják mint magyar nacionalistát…

Apáthy István

Tovább »

Megváltásig

már megtanultam annyit
hogy mennyit nem tudok
passzol hozzám arasznyit
a sajátos gondolathurok

benne kezek-lábak és a fej
félreértésekért felel
felejteném mennyi volt a jel
torokban szorulok tőle el

és lejjebb is adom
akad hogy kiborít
komoly kis fogadalom
szándékból domborít

de nem csinálom jobban
félelmek növő halmazán
kucorogva az én roppan
és kinyúlik majd lazán

Predesztináció

Varjú csőrben diócsendet
mindig roppantó az idő
darabra töri a rendet
mert tép a nagy Térfeszítő
kérdéseken innen
a válaszokon túl
egy szemnyi a Minden
és az én Ő-be fúl

Tovább »

1910-ben, még erdélyi magyar dominanciahelyzetben fogalmazódnak meg azok az egymásnak feszülő kettősségek, amelyek egy szűk évtized múltán az erdélyi magyarság számára már feloldhatatlan nemzetilét-paradoxont jelentenek majd, s amelyeknek egybesimítására alkalmasnak egyedül az irodalom és a kultúra mutatkozik. A transzilvanizmust tehát 19. századi kezdeteitől ez az ambiguitás jellemzi: formailag ideológia, amit a politika küzdőszelleme működtet; lényegét tekintve szellemiség, az a bizonyos „erdélyi szellem”, amelyet szinte kizárólag az irodalom képes életben tartani és a társadalmi tudatban szétteríteni. Kós Károly – hatalmas, szerteágazó életművével – szinte egymaga tanúsítja a transzilvanizmusban eleve benne rejlő kettősséget és ebből következően a politikai megnyilatkozásaiban feloldhatatlan ellentmondásokat. 1911-ben a Budapesti Hírlapban erdélyi értelmiségiként figyelmezteti Magyarország politikai vezetését a balázsfalvi nagygyűlés félelmetes tanulságaira: „Erdély oláhságának győzelme volt az rajtunk.” Emlékiratai szerint 1916-ban Klebelsberg Kunó kérésére hetekig „az erdélyi kultúraépítés problémájának megoldásán törtem a fejemet”, a háború kimenetelétől független lehetőségként. Trianon és a Kiáltó Szó után pedig, kezdeti aktív politikai tevékenységének energiáit áthelyezi részben a szépírói alkotás, részben egy monumentális irodalomszervező munka területére – az „erdélyi szellem” utókorának végtelen szerencséjére.

Kós Károly

Tovább »

                      A transzilvanizmussal kapcsolatos kutatások terén 1990 körül következett be radikális változás. Mindaddig szinte kizárólag mint a sajtót, kiadói tevékenységet, írói csoportosulásokat magában foglaló irodalmi jelenséget vizsgálták. (Arra most nincs tér, hogy ennek magyarázatát részletezzük: miszerint az irodalom volt a Trianon utáni erdélyi magyarság társadalmi életének egyetlen olyan szegmense, melynek kutatását a szocializmus tudományossága engedélyezte.) A kilencvenes években a fiatal társadalom- és politikatörténészek friss lendülete azt is jelentette, hogy felfogásukban méltatlanul hátrébb szorult a két világháború közti romániai magyar irodalom jelentősége, ugyanakkor hozzájárultak a misztifikált „erdélyi szellem”, „erdélyi lélek” fogalmának racionalizálódásához. Napjainkra kiegyensúlyozódtak ezek a folyamatok: nyilvánvalóvá lett, hogy a transzilvanizmusban a csonka társadalom csonka alrendszereit (a nevelésügytől a bankrendszeren át a paraszti gazdálkodásig) nem lehetséges egymástól elkülönítve vizsgálni. A szemléletváltás hozadéka: „a Trianon utáni erdélyi magyarság kulturális önvédelme nem a politikai aktivitástól elkülönülő, hanem a Romániába való cselekvő betagolódást megalapozó és mozgató tevékenységi körök egyik legfontosabbika volt.”

                      Ha tehát itt és ma a transzilvanizmus egyik sajátos megnyilatkozási formájáról próbálok valamit mondani, azt azért teszem, mert úgy vélem: ez az ideológia a korabeli Európában egyedülálló kísérlet volt; egy államiságából és anyanemzetéből kiszakított, megsemmisítésre szánt népcsoport túlélési stratégiája. És azért is teszem, mert fölvethető a kérdés: más világpolitikai helyzetben alakulhatott volna-e eredményesebben az, amit a korszak egyik legjelentősebb kultúrpolitikusa, Krenner Miklós egyszerűen „Mozgalomnak”, egyvengnek nevez? Közelebbről: leszűrhető-e valamiféle jótékony tanulság mindebből – az egyszerű irodalmár szemléletmódjával – a mai magyar társadalom lét- és mozgásformái számára?

Krenner Miklós

Tovább »

  4.04.

Daan nevű város negyed. Félek az új ízektől, az ismeretlen ételek és italok hatásától, rajta kapom magam, hogy a gasztronómiában is a biztonságot keresem. Otthonom az egész világ, ahogy eddig megismertem, beleértve az ízeket, a szagokat, a recepteket. Most pedig idegen terepen járok, bevetésen vagyok a dzsungelben. Dán, lengyel, nigériai, indonéz, indiai és török kollégáimmal hamar szót értünk, persze angolul. Különböző világokból jövünk, de most ugyanazon a hajón utazunk mindannyiunk számára idegen vizeken, ez összehoz.

4.14.

Közép-Európa-kompatibilis lakás, sok könyv, modern festők, igényesen érthetetlen dísztárgyak, halk klasszikus zene. Ez egy kínai disszidens tajvani lakása. Van még neki egy Malájföldön és egy Bostonban. Letartóztatták, megverték, bezárták, deportálták, kiutasították a hazájából, Kínából, ahova talán soha nem térhet vissza, még tranzitban sem egy kínai repülőtéren. A hetvenes-nyolcvanas évek ellenzéki csoportosulásainak egyik máig aktív figurája, lapalpító, a közép-európai rendszerváltások kortársa, így kortalanul is, ahogy kinéz, ötven és hatvanöt között – valójában utóbbi. Ázsiai konyhával vár engem és meghívómat, egy lengyel újságírónőt. Körteraszon tálal, amely körbeöleli a lakást, egy csodálatos völgyben vagyunk, patak és termál vízforrás között, szorosan a hegyek lábánál. A hegyvidék hallatán az európai utasnak valami hidegebb, zordabb kép ugrik be, de ez itt más. A hegyoldal itt szubtrópusi dzsungel, Tajpejtól negyven kilométerre.

Amilyen mértékben Kína nem mozdul semmi felé, amit nyolcvankilenc Európa keleti részében jelentett, olyan mértékben konzerválódik ez a művészember valakivé az 1968-tól 1990-ig terjedő időskálán: egyéniség, szabad élet, stílus, némi bohémság. Könyvespolcán ott van Sonntag mellett Milos, Kundera, Havel. Ez az ember egy évitzed amerikai élet után Tajvant választotta, a világát viszi magával, egy kozmopolita ellenzéki értelmiségi. Magyarázza nekünk, hogy szomszédai nem szeretik, mert más az életformája, mint az itteni embereké. A tajvaniak nem szeretik a politikai üldözötteket, mondja, külön akarnak élni, miután voltak már portugálok, hollandok, kínaiak és japánok gyarmatlakói, ők maguk is üldöztöttek voltak és maradtak, elég az nekik, nem kell ide más is.

A zsúfolt buszt elkerülendő taxival mentünk ki házigazdánkhoz falura, ötfelé osztva a gázsit egy népköztársaságbeli kínai illegális fuvarosnak, aki papucsban volt és gondozatlan, autója egy halottaskocsi. Korábban halottakat taxiztatott, most élőket. Biztosan a szerint, hogy ki fizet jobban… Tovább »

Van, akinek elpárolgott a Káféja, másnak csak egszerûen kihûlt, a szárazság miatt pedig megdrágult a brazil kávé.

Vannak még beérkezett szövegek, ezek meg fognak jelenni, és várunk megbeszélteket. Továbbá nosztaligia-albumokban napvilágra kerülnek a Káfé hûséges barátainak, egykori szerkesztõinek mûalkotásai. (gergely)

A Káfék története

A Káfé logóját Pusztai Péter készítette. A fejlécen díszelgõ kávéscsésze egykori szerkeszõnk, Debreczeni Éva csészéje volt.

DEMÉNY Péter:

3. 19.

Esős reggel, 18 fok. Tegnapelőtt 28 volt. Február 12-i érkezésem óta hol 20 fok van, hol 30. A ház körül ismeretlen madárhangok és érthetetlen emberi szavak. Öt hét után az idegenség már otthonos.

Tegnap rájöttem, hogy visszautazásomkor nem ugyanarról a sanghaji repülőtérről indul a gépem Frankfurtba, ahova Tajpejből megérkezem majd. A két repülőtér között 60 km a távolság. Vagyis nem tudom elkerülni, hogy belépjek Kína területére és ott másfél órát utazzak. Ez nyugtalanít. Kiutazom a tengerre, nincs senki, szeles az idő.

Olvasom a Taipei Times-ban, hogy Tuvalu szigetország kiáll Tajvan függetlensége mellett. Egy tizenegyezerkétszáz lelket számláló nemzetről van szó, amely elutasítja a kínai politikai rendszert. Ez a kicsiség nagysága.

Közben egy diktátor valahol fenyegető ballisztikus rakétákat lő most ki nem is olyan messze, csak ezer mérföldnyire. Nem megyek be a vízbe, nagyok a hullámok. Pedig ezen a tájon csak az óceán csendes. Tovább »

Az évek várostól városig

vezető léptei apránként

megnyúlnak.

Állok, fürkészem a sovány földet,

úgy tűnik,

a szüntelen küzdelem,

bolyongás és keserves babér

évei sírig tartanak,

akár a rám bukó szél,

mi lényem szikkasztván szikkasztja.

E bolyongás nem lelhet

beígért fundamentumot,

a felőrlődést csökkenteni sincs esély,

talpam alól

nem bukkan elő a megérdemelt

rög és kavics.

Nem kérhetem

a fejem fölötti csillagot se,

hogy kihunyjon, maradjon,

hisz névtelen.

Tovább »

Vettem egy mély levegőt, és megírtam a kérdéseimet Cseke Gábornak. Azt hiszem, nem kell őt bemutatnom, mindenki ismeri. Ha mégsem eléggé, vagy elkerülte volna eddig a figyelmét, akkor most hívom fel. Apropója pedig az, hogy nemrég jelent meg a Sorsok könyve című munkája, amit korábban Csíkszeredában, majd Székelykeresztúron, Baróton, majd Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter könyvtárban is bemutattak. Hálás vagyok készséges és gyorsan érkező válaszaiért. Tovább »

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Komjáti Eszter – Eszti. Hogy boszorkánynak miért ábrázolta, nem tudom. Talán azért, mert akkori szemmel nézve nem a legcsinsabbak közé tartozott? Apám egy megjegyzése jut eszembe: „Fiam, jegyezd meg, a fiatalság csak szép lehet. Udvaroltam egy lánynak – barátom megkérdezte: ilyen csúnya lánynak? Pár hónap múlva azt a csúnya lányt feleségül vette.” Eszti közgazdász volt – nincs közöttünk.

2. 15.

A tajvani antikommunista diktatúra ugyanolyan házakat épített az ötvenes-hatvanas években, mint ebben az időben a kommunista diktatúrák. Tézis – antitézis. Ráadásul a pártszervezés, a demokratikusnak nevezett centralizmus, amelyből a kínai-tajvani nacioanlista kuomintangban és a kommunizmusban is csak a centralizmus volt igaz, a lakosság egymás elleni megfigyelői beszervezésének hasonló gyakorlatai, ma már inkább egy korszak, mint csak egyik vagy másik politikai rendszer módszertanának tűnnek. Ennek a nagy közös korszaknak az egyik megbízható tárgyi lenyomata a panelrengeteg. A polgári építkezés vége (vagy szünete), a beton internacionáléja. Racionalista csúnyaság. Állítólag Dél-Amerikában is jelen van ez a látkép. Helyenként ez itt olyan, mint Bukarest. Ebből emelkednek ki a nyolcvanas-kilencvenes évek neo-liberális grandomániájának épületei. Ezekben a sok emeletre törekvés megmaradt, de már nem a szürke proletár aszkétizmus, hanem a drága anyagfelhasználás optimizmusa, márvány és csillár mindenfelé. Louis Vuitton. Ez volna a szintézis? Az ötszáznyolcméter magas taipei world trade center világoskék és légiesen olvad bele az égbe. Ugyanolyan színű, mint az ég, de közben felületeinek és az égnek is állandóan változik ez a kékje a nap folyamán. A hatás egyszerre egyszínű és sokféle, ezért nem harsány, hanem ízléses, grandiózus. Ezt gyönyörűen megcsinálták. Rozsdás erkélyű sikátorok végén elérhetetlenül magasodik az utcaképbe, mindenhonnan látszik, de mindig messze marad. Kiszélesülő járdán járulhatsz elébe, és ha belépsz a toronyba, ott a sznobéria. De már igényes másolók kezéből. Tudták, hogy az egyszínű vagy színtelen masszív kőfelület a lenyűgözőbb. Pedig a hagyományos tajvani építészet, pontosabban annak kínai része nagyon is színbarát, vörös, sárga, egyéb. Pagoda, lampion, sárkány. A trade center nem erről szól, hanem egyfajta kozmopolitizmusról, amelyben ha eltévednél, ott vannak a boyok minden emeleten és segítenek. A liftek gombjait már meg sem kell érinteni, az ujj melegétől indul.

Tovább »

A sáfrány-szegélyű tengerparttól

a magasságos ég sötétkék dómjáig arany létraként emelkedik

öt bolygó meg a tündökletesen zsenge hold.

Ma a vadvirágok első tűzijátéka: sárga ibolyától,

kék szemű fűtől ujjongott domboldalunk.

Ily ragyogással ér véget ez a fenséges nap,

1940. március 10. – Az egész télen át tartó

halálmegvető bátorság, a hóban folytatott nagy küzdelem ellenére

Finnországot ma fegyveres túlerő tiporta agyon.

A hold és az öt bolygó útja csak sokára keresztezi ismét egymást –

és addig gyászosnál gyászosabb dolgok történülnek még.

Boda Edit fordítása

Robinson Jeffers

Interjú Boda Edittel

Cikkemben megpróbálom érzékeltetni, hogy neves személyiségeink hogyan éreztek rá a matematika és irodalom kapcsolatára. Ady Endre (Érmindszent, 1877. november 22. – Budapest, 1919. január 27.) az előző századunk költői hatalmassága, hazafi volt és forradalmár, példamutató magyar és európai gondolkodó. József Attila (Budapest, 195. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.) mindössze harminckét évet élt, mégis a magyar költészet egyik legjelentősebb alakja.

Teller Ede (Budapest, 1908. január 15.- Stanford, 2003. szeptember 9.) a „hidrogénbomba atyja”, azt vallotta később, hogy tudományos sikereit annak köszönheti, hogy a magyar nyelv az anyanyelve, máskülönben „csak középszintű középiskolai tanár” lett volna belőle. Nyelvünk gyakran logikafejlesztő eszköznek bizonyul. Előadásaiban mindig elmondta, hogy fizikai felfedezéseit Ady Endre és József Attila verseinek köszönheti, mert az ősi magyar nyelv versben való összepréselése egy olyan jelképrendszer, amit ha átírjuk fizikára, akkor rengeteg újdonságot fedezhetünk fel ennek a segítségével. Balázs Nándor (Budapest, 1926. július 7. – Setauket, 2003. augusztus 16.) fizikus is hasonló véleményen volt. Apjának nagy könyvtárát már fiatalon kiolvasta, érdekelte a francia irodalom. 17 évesen a magyar írók közül Vörösmarty, Kosztolányi, Babits volt rá nagy hatással. Szerinte is a magyar nyelvnek, mint anyanyelvnek nagy szerepe volt sok honfitársaink tudományos sikerében. A fizika, mint alkalmazott matematika köztes szerepet játszott az irodalom és matematika közti jelképrendszer tükrözésében.

Székely Aladár felvétele

Fejér Lipót (Pécs, 188. február 9. – Budapest, 1959. október 15.). A berlini egyetemen Hermann Amadeus Schwarz volt a mestere, akinek arra a tételére, miszerint adott hegyesszögű háromszögbe berajzolt háromszögek közül a talpponti háromszög a legkisebb kerületű egy új és egyszerű bizonyítást adott. Schwarz előadásain ismerkedett meg a Fourier-sorok problémájával, ami professzora szerint ez megoldhatatlan, ám Fejér 1900-ban a Francia Tudományos Akadémia lapjában, a Comptes Rendus-ben tette közé a Fourier-sorok lezártnak hitt elméletének továbbfejlesztéséről, új összegzési eljárásáról szóló tanulmányát, ez lett a híres Fejér-tétel. Göttingenben David Hilbert előadásait hallgatta, majd a Pázmány Péter Tudomány egyetem után Kolozsvárra kerül magántanárnak a Ferenc József Tudományegyetemre. Tovább »

2024. 02. 11.

Tizenkét óra harmincöt perckor szállunk fel. Három-négy óra múlva elhagyjuk a Kaukázus légterét, besötétedik. Tudom, hogy diktatúrák alszanak alattam. Akikkel szemben most itt tizenegyezer méter felett és mínusz hatvan Celsius-fok alatt ugyanolyan biztonságban vagyok, mintha demokráciák lennének. A sehol léghajóján utazom. És a kérdésre, hogy hány óra van, az a válasz, hogy hol? Az ittbe és a mostba a kelet-kínai reggelben térünk vissza, itt fogunk leszállni.

2. 12.

Bécsből repültem. Ahhoz hogy keletre utazzak, nyugat felé kell indulnom. Shanghai Pudong repülőtér. Reggel hat óra. Szmog. Lassúság. Több mint negyed órán át gurul be a gép a pályáról. Hich-tech és kommunizmus egyszerre. Egymásba torlódó korszakok. Tizenegyórányi repülés, hét órával van később, mint Közép-Európában és negyven évvel régebb. Egyszerre érzem magam 1980-ban és a jelenben. A folyamatok nagyjából ugyanazok, mint a fejlett világ bármelyik repterén és legalább akkora az egész, mint, mondjuk, Londonban. Építészetileg kimondottan érdekes, impozáns csarnok. De időnként sokkal alacsonyabb szinten ugrik elém valami. Ki kell töltsek egy tranzit kártyát saját írószerszámmal, egy üvegasztalka sarkán, mint régen a kolozsvári postán. Később ugyanezt Tajvanban már minden érintettnek külön lámpafényben és nem saját tollal kellett megtennie. A kínai kartonon minden rányomtatott rovat rövidebb, mint amennyit rá kellene írni. Kifutok a sorból, rövidítek, és elrontom. Ez is ismerős. Persze észreveszik, de nincs gond, kijavítják. A kínai őrség segítőkész, de körülményes és hivataloskodó. Amint nem szólítják meg, vigyázba áll. Ilyet máshol nem láttam. Elmegyek egy egyenruhás nő mellett, szalutál nekem. Nem viccből. És egyáltalán senki nem mosolyog. Szabad embernek érzem magam közöttük. Forgatja az útlevelem. Újból és újból átlapozza. Most ő a szabad ember, mert akkor adja vissza, amikor akarja. Nem bánom, átmenetileg átkerült hozzá valamennyi az én szabadságomból. Megmutatja a kollégájának. Az elviszi, majd visszahozza. Szorongok. Mintha visszavittek volna időgéppel a nyolcvanas évekbe még egy pecsétet elintézni. Megint átlapozzák. Mint régen az amerikai útleveleket a román-magyar határon. Neki addig van szabadsága, ameddig tovább várakoztat, mint ameddig muszáj. A tajvani útlevélellenőr csak addig várakoztatott, ameddig kellett. Mint a kelet-nyugatnémet különbség: egy nép két rendszerben. Ugyanaz a nyelv. És itt a Pudongon mintha mindenki ugyanazt az olajos szagú pacsuli kölnit használná.

Papíron van hat órám Kína területén. Kilépek a repülőtér kapuján. Rövid sétát teszek, látom, a repülőtérre igyekvők sorát. Félek, hogy elmulasztom a visszautat. Itt kell hagynom Shanghait. Pedig vonz, ami kivet.

Tovább »