Emlékeim iszapjában
kotorgatok mostanában.
Negyven év még nem volt elég,
hogy minden leülepedjék.

Az árvíztől mitse féltünk,
a folyótól messze éltünk.
Kodra Pista osztályfőnök
iskolából hazaküldött.

Ennek nagyon megörültünk,
s a töltéshez még kimentünk,
Szamosnéző nagy kalandra,
a víz már lábunkat mosta. Tovább »

Azért vagyunk mi, portestűek,

hogy csirkét együnk, prézlibe forgatva,

pirosra kupálva,

mert amig ezt tehetjük,

nem lehet olyan nagy baj a világgal-

melléje töltsük tele poharunk

nemes aszúval,

( asszonynak talán fél is elég)

s azt köszöntsük

a sohaháborúra

a nincséhezésre

s a nemlélekfagyásra –

mert mindent készen kaptunk:

földtől a csirkét,

égtől a jóféle nedüt,

hogy sokasodjunk emberül,

s nekünk csak annyi a dolgunk,

hogy egyensúlyt tartsunk a bőségben

és osztjuk-szórjuk két kézzel,

mert egyedül túl lehet élni

a komfort szépérzékét,

de igen unalmas lenne.

Így aztán ha eljön

(és persze, hogy eljön egyszer,

valamikor, holtbiztosan )

s szemedbe röhög szemtelen’,

te dobd eléje a lerágott csontot,

mert csak azt veszíted el.

B. Tomos Hajnal rovata

Szállást keres a szent család – címmel fergeteges pódiumműsornak adott helyet a Négyfalusi Multikulturális Központ. A szerdán (december 13-án) színrevitt zenés-táncos előadás a Mátka néptáncegyüttes koreográfusai, Ráduly Gyopár és Ráduly Sándor vezénylete alatt zajlott, köszöntő beszédet Koszta István, evangélikus-lutheránus püspökhelyettes mondott.

Az adventi ünnepségek sorozata Hosszúfalu-Alszegen folytatódik, december 17-én 11 órai kezdettel. Advent harmadik vasárnapján Ft. Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök hírdet igét, majd a bibliaórások, a fiatalok, a felnőtt vegyeskórus és a G.Moroianu középiskola diákjai előadását hallhatja-láthatja a nagyérdemű. Ezt követően a szervezők karácsonyi vásáron és szeretetvendégségen fogadják a résztvevőket.

Már a kapunál voltam, nyomtam a kódot
caplattam föl lihegve, hónaljban izzadva foltot
és megtörtént akkor minden, a szememnek alig hittem,
hogy ott jöttek egymás után, velem szemben.

Megláttam őt, a csodást, a gyönyörűt, az istennőt,
Athénét, a nagyszerűt, a gazellát, az észveszejtőt.
Fura kis kalapja alól rámnézett mélán,
motyogtam jónapotfélét mint falusi kislány,
de ő csak ellibbent mellettem, akár a szellő
hisz mindig is ez volt, exkluzív delnő.

S fel se ocsúdtam még e magasságos kegyből,
mentem tovább a lépcsőn magamban egyből
de már közelgett, morajlott, jaj, el se hittem,
kis csoport, s középen maga a főisten!

Zeuszt díszes társaság követte zúgva, sivítva,
– úgy látszik, ez volt nekem e napra megírva –
elhúzódtam, hogy a méltóknak több helyük legyen,
s tudtam, e percet el nem felejtem sosem.
Fogódzkodtam a korlátba, hogy el ne essem
méltóztass, helló, adjisten, encsembencsem –
mormoltam, hisz köszönni illik, ám ő magyarázott fennen
valakinek, s közben átnézett rajtam, észre sem vett engem.

Én meg csak őt bámultam bambán, megkövülten,
miközben a lépcsővel együtt majdnem elsüllyedtem.
Leszállt közém az Olümposzról! – villámok zúgtak el mellettem,
a többiekre, mondom, szinte nem is figyeltem.

A fordulóban kissé megálltam, hogy magam kipihenjem,
túléljem egy pillanatra, hogy őt megnézhettem,
mint egy szép szobrot, mint egy művet, rátekinthettem,
hogy ő, hogy ott, hogy elment, hogy éppen énmellettem,
hát ez csodás, ez mesés, szinte hihetetlen!

S akkor megtörtént: egyszerre ott voltunk ketten
a földön, a holdon, a térben, az egekben,
mindenki eltűnt fura ködben, én megdermedtem,
mint filmben, álltunk mátrixos-kimerevítetten,
és az örökkévalóságra vártunk önfeledten.

Aztán ő lefelé ment már, mit ment… vonult! s közben nyomta tovább
a szöveget, de egyszer csak felnézett rám azzal az isteni szemmel
pont a két szemem közé nézett, tekintete homlokomat átszúrta
– Ki a fene lehet, s mért bámul furcsán? – gondolta.
De akkor ott, egyetlen másodpercre
összefonódtunk, én, a porszem, s ő, a nők kedvence.

Majd a csoda elpárolgott, kapaszkodtam tovább sietve
mert a másodperc, mint homok, lepergett, s már vártak énrám
egy másik térben, egy másik létben, másik érán.
Csakhogy azt a pillantást, azt az egyet,
amit mostmár soha nem felejtek,
magammal vittem, íme, itt van,
el is rejtem gyorsan a kavargó hóban.

hol van az én édes hazám?
magyar földem, magyar dajkám
magyar szívem, magyar ajkam?
régen véresre haraptam

úgy jöttem világra holtan
már méheden kívül voltam
a szívemet tőled kaptam
melledre mégsem tapadtam

nincsen anyám, nincsen hazám
sem a mélyben, sem magasban
országból igazolatlan
belőled is kimaradtam

őseim, kik érted haltak
magyar földben nem nyughatnak
hétfájdalmú szüzek sírnak
krisztusaink elkorhadnak

hazám, hazám, te mindenem
sohasem törődtél velem
kik szeretnek, szembeköpnek
elhagynak, vissza se jönnek

gyermekeid széjjeltéptek
felgyújtottak, összetörtek
elástak és széjjelszórtak –
ők mind a fiaid voltak

amiről mesélt az anyám
– ő sohase járt ott, az ám! –
nincsen már meg az az ország
szertehordták, eltaposták

verik most a magyar kártyát
kik nem nézik, csak kifosztják
döngetik a magyar mellet
magyar gyűlöl magyar mellett

véresszájú költők vagyunk
te se vagy, de mi se vagyunk
hazánk helyén kakukkfészek
sírjaink is elenyésznek

édes haza idegenben
ha kimentem, jól bementem
megölellek, megsiratlak
úgy szeretlek, majd meghallak

Vitt a szag előre
Az ösztön, a sok láb
Mentünk, amerre mondták

Ott volt a móló, a part
Mindenki mást akart
A szélorgona búgott
Az eső szitált
Másztunk, rohantunk
Eltapostak
Felálltunk, nevettünk
Sokan voltunk
Mentünk, amerre mondták

Bal-jobb-bal
Előre nézz, most meg fel
Állj, indulj, soha ne maradj el
Ha elestél, akkor is kelj fel

Befelé sikoltva
Egymásba kapaszkodva
Táskát szívhez szorítva
Rohantunk űzött hangyák
Mentünk, amerre mondták

A nap, mely virradat

előtt lábra pofoz,

akkorra már ölt:

álmaidat fojtotta meg,

mint újszülött madarakat.

Kész tényekre állít, hullámvasútra,

fuss, szaglássz, keresd kenyered,

de nem mondja soha,

hogy felfalták már, lekésted.

Itt az arany, hol az arany,

mutatja: ez most a való,

későn csattan, mint pofon,

hogy minden csak csilló faló.

Gondolj közben a Bibliára

-mondja- ne szólj bűnt, tedd amazt,

kő helyett, kenyérrek dobj vissza,

megfizet érte a malaszt.

Csak figyelj s légy folyton képben,

hátszélből nem lesz hiány,

tőled északra mészárszék nyílt,

vastrend, újrafent irány.

Ismert ukázhoz, új hangsúly,

piros hajhoz zöld harisnya dukál,

egy a nem s a nem is igen,

himnuszt zeng a Heavy Metal.

Aztán eljön az alkony

s a ma (mi haszna?)

végül magadra hagy:

parfümje leng utána.

Percig még látod cilinderét,

s int kesztyűs kezével,

mintha Krúdy távozna,

hanyag, lezser léptekkel.

Egy cetlit hagy sötétlő szobádban,

akárha bérét egy könnyú nőnek,

aludj -írja- majd visszajövök,

ha a sors is úgy döntött,

de ne vedd ezt készpénznek!

nyüszítve kaparom le rólad
idők percegő homokját
éjjel kiáslak, nappal betemetlek
saját golgotámra felcipellek
zsebrevágom a borotvát
– bolond kend, néni – mondják.

szívd fel szemem a sok szépet
az eget a folyót a napot a holdat
hadd maradjon holnapra is
lelkemnek egy falat

fagylaltból repülő firkál az égre
fejem fölött riadt varjúcsapat
virágok lépnek út mellett félre
átbújok egy könnycsepp alatt

benyitok a kihalt lakásba
az eső már vár itthon
mire megjöttem besírta
magát a konyhaablakon

______________

* Debreczeni Éva a Káfé szerkesztõje volt, amikor hárman voltunk: Cseke Gabi, Debreczeni Éva és jómagam.

nem tudom, mikor kezdődött
az a kis huncut bizsergés fölfelé
a háromszögtől bolond kobold
kúszni középen a hátgerincen
talán a békegalambokkal,
talán a harci fecskékkel
vagy a borzos verebekkel
a vijjogó denevérekkel
mikor a hold megtelt egészen
mi történhetett nem értem
kint folytatódik tovább minden
az égen, a földön, a liftben
a teknős mélán pislog a vízben
de nekem van már egy kincsem
ha az a kis bizsergés fölfelé
megy a hátgerincen

Szellőt senki sem szerette igazán. Úgy élte le tizenkét kutya évét. Hogy elégedetten, vagy kutyául érezte magát, nem ismeretes. A szeretetlenség, mint tudjuk, öl, butít és nyomorba dönt. Ennek dacára vidám és pajkos fickót játszott. Dehát ez az emberekkel is gyakran megesik. Vigyorognak, miközben legszívesebben szabadon engednék könnyeiket. Tovább »

B. Tomos Hajnal rovata

Ez év, december 14-án 18 órai kezdettel, újabb jeles művészegyéniséget ünneplünk Brassóban. Ezúttal a 70 életévét töltő Bartha Árpád képzőművész gyújteményes kiállítása nyilik meg a Reménység Házában. A tárlatot maga a jubiláló művész mutatja be. Ezt követően kerül sor a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott legújabb kötet bemutatójára.A Kárpátországi szolgálat című könyv magyar egyházak főpásztoraival és egyházi személyiségekkel készített interjúkat tartalmaz.

Print

hegyekben kóborló utakat tapodó
miért rettensz meg a rád rontó ugató
bozontos kitanult útonálló ebektől
miért hagyod magad kiűzetni a hegyekből
miért nem lehetsz békében a világ ura és őre
milyen elvadult indulat iktatna ki belőle
miért fordítasz hátat visszafelé szaporázva
sandítva a feladott irányt hátra mindig csak hátra
miért hagyod hogy a kegyetlen szél taszítson teperjen
szavaidba vattás felhőfoszlányokat keverjen
ez már vereség pedig úgy teszel mintha a hegyről
vonulnál haza
mint estére ahogy ráfekszik az éjfél
éjfélre téntás éjszaka

Milyen színes, érdekes ez a világ! A téren fiatal lányok álldogálnak tiszta feketében, csak a szájuk van ezüstre rúzsozva. Karcsúak, soványak. Feszül a nadrág, felette a kis szoknya kacéran libben. Köröttük a kis szürkék. Sietnek, rohannak, mintha körbe-körbe járnának. Pont mint a Wall Streeten, csak a kávé meg a telefon hiányzik a kezükből. De nézzétek csak, ott egy naccsága, fekete aranyban. Lassan jár, de nem azért, mert magas a cipője sarka, hanem láthatóan nagyon fáradt. Estélyiben ilyenkor, délelőtt? Hová igyekszik ez az asszonyság? Ja nem igyekszik sehova, hazafelé tart szerintem egy elhúzódott légyottról. Nafene. Ott meg a kis csíkos öltönyösek, próbálnak egy bejárathoz eljutni, de egy zöldes egyenruhás útjukat állja. Nahát, olyan, mint akinek hátul is van szeme. Ráadásul mintha élvezné az egészet, pont, mint Bruce Willis. Huncut mosollyal gyilkol. Ügyes, meg kell hagyni. A bejárathoz senki nem fér hozzá. Mi lehet ott, hogy ennyire őrzi? S az is izgat, ki bízta meg vele.

Na látom, megérkezett a takarító is. Jesszusom, ez egy terminátor. Amerre jár, mindent felnyal, közben óriásira nyitja a száját, hogy elijessze a szemtelen kis szivárvány színben flangáló gyerkőcöket. Nem hallom mit mond, de meg kell hagyni, hatásos. Ja persze, a szivárvány. Neki az csak az égen tetszik. Micsoda alak.

Ahogy látom, Colombo is átcsoszog a téren. Szinte láthatatlan, igaz nincs rajta a ballonkabátja, csak a görbe hátáról ismerem meg. Ja és a fél szeméről. Innen is látom, tényleg félszemű. Ugyan mi járatban van erre? És hol a kutyája? Lehet, hogy nem is ő volt az?

A piros szoknyás hölgyek úgy rohannak keresztül a téren, hogy a belük is kilóg. Szó szerint. Egymást üldözik, vagy a férjüket? Jó kis csetepaté van kialakulóban, ahogy látom. Mert a férjek pont a kékbe öltözött dámákat udvarolják körbe. Jézusom és még csókolóznak is. Mi lesz ebből?

 

1982-ben megérkeztem az Szabad Világba, konkrétabban Nürnbergbe. Első utam a lenyűgöző Óvárosba vezetett. Amint megpillantottam az első kis családias sörözőt, azonnal rettenetesen fáradtnak és leírhatatlanul szomjasnak éreztem magam, és lehuppantam egy kockás terítős asztalhoz.

A hamutartóban egy csikk se, az asztalon egyetlen koszos pohár se, benne döglött léggyel, az asztalterítőn egy sárga vagy barna folt se. A pincérre se kellett fél órát várni, mert azonnal megjelent.

 

 

Kérdi, hogy mit parancsolok. Mondom neki, hogy egy krigli sört. Erre elkezdi nekem sorolni, hogy mi mindennel tudna szolgálni. Mondom neki, hogy ne kavarja az agyamat, ember, most jövök Romániából és egy halba sört szeretnék. Ha lehet jó hideget és csapoltat, ne üvegeset. Azt hozza, amiből a helybeliek legtöbbet isznak.

 

Mosolygott, bólintott és kihozott egy krigli gyönyörűen habzó, hideg, finom seritalt. Elsőre lekortyoltam a felét, rágyújtottam egy kárpácira és szétnéztem magam körül.

 

A kinti asztalról jól lehetett látni a söröző ablakába kitett feliratot. Az állt rajta, hogy “mäßig aber regelmäßig”, azaz ‘mértékkel, de rendszeresen ‘. Na, mondtam magamban, tudnak ezek az atyafiak valamit, és mindjárt otthoniasan kezdtem magam érezni. Néhány pohár folyékony kenyér mértékletes elfogyasztása után már annyira otthoniasan éreztem magam, hogy szinte vissza se akartam menni a menekülttáborba.

 

Később tudtam meg, hogy Bajorországban az ottani törvények szerint a sör valóban élelmiszernek számít. Egy aradi barátomat Passaunál komoly autóbaleset érte. Másnap reggel kórházban megkérdezték, hogy mit hozzanak neki a reggelihez: kávét, teát, vagy sört.

Tovább »

Ezzel a furcsa címmel hirdette a Brassó Lapok Magdó István művészi fényképész tárlatát, amit 2023. november 23-án nyitott meg a Reménység Házában. Ez nem a 60-ik tárlatát jelentette, hanem azt, hogy a művész az idén töltötte a 60-ik születésnapját, amit úgy képzelt el, hogy 60 darab fényképét állítja ki. Ő úgy nyilatkozott, hogy ha az emberi élet 20 éve egy évszaknak felel meg, akkor most ő késő őszként látja magát, ezért csak novemberi képeket állított ki, és csak a barcasági világot, ahol született és él, tárja a közönség elé.

Házy Bakó Eszter az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület elnöke nyitotta meg a tárlatot, méltatva a szerzőt.

Tovább »

Idő

A lét forgató-

könyvét meghamisítja

s széttépi aztán.

Beismerés

Kényszerzubbonyban

vergődnek  bátorságról

szóló  álmaim.

Már nem

Már nem emlékszem

pozitív töltettől mi-

kor dagadt versem

Hamarosan hatvanhat leszek. Sok varázsmese, jóslás, szarvas-patás ijesztgetés fűződik ehhez a számhoz, sőt a Biblia is felemlíti néhányszor. De én nem vagyok babonás. Számomra sokkal mérvadóbb a tapintható valóság. Hiszen ami tegnap virgonc-elevenen ugrott, szaladt, ma nehézkes, minden mozdulatra megcsikordul, szemem a közelieket, emlékezetem csak a távoliakat látja, nyögök, ha nyilall, és sóhajtva felseprem, ha valamit leejtek a könyhakőre. Mondják az előttem járók, hogy lesz ez még rosszabb is: egy szép napon észreveszem, hogy kikapcsolt az utcazaj, nem érzem a reggeli kávém ízét, nem emlékszem, mit ebédeltem tegnap. Előbb a kapuig, aztán a küszöbig, végül csak a papucsom orráig ér majd a látóhatár, és ezt nem lehet már az időjárásra, fáradtságra vagy holmi frontátvonulásra fogni. Ez már maga a ráncos, petyhült, aluszékony öregség. Ajaj, hatvanhat! Még kimondani is kínos. Sovány vigasz, hogy voltak-vannak, akik nem bírták szuflával eddig, már 40 vagy 50 után kifutott lábuk alól a föld, s repülniük kellett. Tovább »

Éget nagyon a  nap. Épp azon gondolkodtam, hogy keresni kellene valami árnyékot. De jobb szórakozásom akad, így inkább nem mozdulok. Jó tudom nem illik hallgatózni, de mit csináljak, ha jó a fülem. A medence szélén fekszem, pár méterre arrébb egy óriás fűz ágai lágyan ringatóznak, a szélben.

Anya, észrevetted, hogy most nincsenek itt oroszok?

Majd lesznek.

Ne izélj már, Mari. Tovább »

Amikor szombaton kimentem a Guadeamusra, leesett az állam.

Ömlött a tömeg. Nem viccelek: egy tűt nem lehetett leejteni. Csütörtökön fújt a szél, péntek délután már mintha megmozdult volna valami. Szombaton azonban hemzsegtek, botladoztak, áramlottak, sodródtak.

Tiszta szívemből gyűlölöm a tömeget, de ebben az esetben mégsem tudtam eltekinteni attól, hogy ezek mind egy könyvvásárra jöttek! Talán csak nézelődni, talán csak ajándékot vásárolni az ünnepekre, talán csak az eső elől, talán csak… Végül is mindegy: itt vannak, könyvek és standok, szerzők és dedikálások között.

És a dolog fokozódott: már alig lehetett kávét venni. De elég izgatott voltam anélkül is.

 

Minden nyári vakációmat Simonyiban töltöttem kb. tízéves koromig, de utána is még vagy 5-6 évig legalább a felét, felváltva a két nagyanyámnál meg a Gabnai tanyán.

 

Simonyifalva a falu becsületes neve, de a helybéliek és a szomszédfalubeliek is csak Simonyinak hívták. És „simonyi” volt a melléknév is: a simonyi emberek simonyi embereknek hívták magukat egymás közt. Simonyifalviaknak csak a Simonyin kívüliek hívták a simonyiakat.

Simonyinak a Vadász felőli végén lakott Molnár Jani bácsi. Felesége, Ida néni, anyai nagyanyám testvére volt. Az ő fiuk volt Molnár Jancsi, a törtnelem-tanár, aki engem a kolozsvári egyetemre irányított. A nagyothalló, de ügyes és okos Gyenge Jóskát, aki rokonunk, elvitte Temesvárra egy szakiskolába, ahonnan kikerülve az évek során megbecsült bútoasztalos mesterként vonult nyugdíjba.

 

Farkasmamámtól a kertek alatt jártam át hozzájuk Jani bácsit hallgatni. Sok könyvet mentett meg a kommunisták könyvégetéséből és szívesen olvasott fel nekem. Nemigen merte kiadni a kezéből őket, nehogy a hatóságok elővegyék érte. Ő olvasta nekem először hangosan a Toldit meg Arany János balladáit.

 

Gyermeki elmémet ezen felül is állandóan pallérozni igyekezett, például azzal, hogy bemutatta nekem, hogy forog a Föld.

Először elmagyarázta a Föld Nap-körüli pályáját, majd a pedig a saját tengelye körüli forgását. Azt mondta, hogy ezt magam is megtapasztalhatom: húnyjam be a szemem és forogjak a saját tengelyem körül. Jó néhány fordulat után kissé már szédülni kezdtem. Ekkor felszólított, hogy most feküdjek le a földre hanyatt, a szemem továbbra is becsukva tartva. Megtettem és valóban éreztem, hogy forog velem a föld. Mármint a Föld.

Ezt később még megtapasztaltam egy párszor, anélkül, hogy becsukott szemmel forogtam volna. Elég volt hozzá, hogy többet igyak a kelleténél.

 

Tovább »

cselényi béla

Tovább »

Éget nagyon a  nap. Épp azon gondolkodtam, hogy keresni kellene valami árnyékot. De jobb szórakozásom akad, így inkább nem mozdulok. Jó tudom nem illik hallgatózni, de mit csináljak, ha jó a fülem. A medence szélén fekszem, pár méterre arrébb egy óriás fűz ágai lágyan ringatóznak, a szélben.

Az egyik oldalamon egy öreg házaspár, ketten együtt már biztos több mint százhatvan évesek. A néni kalapban fekszik, s fogják egymás kezét. Keveset beszélnek, a bácsi láthatóan unatkozik. Ránéz élete párjára.

-Elmegyek veszek újságot – mondja.

-Vigyázz magadra – néz rá féltőn a néni. Tovább »

B. Tomos Hajnal rovata

Árva Bethlen Kata emlékének adózik a Fogarasi Református Egyházközség ma, szombaton, ez év november 25-én, 16 órai kezdettel. Igét hírdet Nt.Szegedi László Tamás,  majd Adrási Ibolya magyartanár “Asszony a macénás mögött” című előadása következik. A Gy.Szabó Béla emlékkiállítást Nt. Ferenczy Miklós nyugalmazott esperes méltatja. megnyító beszédében. Az ünnepség Árva Bethlen Kata sírjának megkoszorúzásával és állófogadással zárul.