Egy távol-keleti város cseresznyefákkal beültetett parkjában két szobor áll. Az egyik egy nagy tiszteletnek örvendő, V. századbeli császárt ábrázol, a másik a tolvajt, aki meglopta a császárt. Évszázadokon át a császár szobrát virágkoszorúkkal árasztotta el az utókor, a tolvajét pedig leköpdöste, paradicsommal és záptojással dobálta.

Folyton ez az átkozott dugó… épp most, mikor megkaptam életem szerepét. Van saját öltözőm, parókám, zsabóm, beszereztem Yorick koponyáját, pertut ittam a súgóval… de mi van, ha Ofélia is itt rekedt a dugóban, vagy berekedt a halott király szellem-hangja, áramszünet van a negyedben, nem gördül fel a függöny, vagy mit tudom én… világgá ment a […]

Vadmalac Komája valami olyat hallott a rádióban, hogy egy vadmalac agyát le lehet másolni egy chipre, egy ilyen kicsi bogyóra, amire a dokumentumokat is teszik. Elmentik. Már a szótól is megijed.

Megfigyeltem, hogy egy idő után nem akart eltűnni arcmásom a tükörből, mintha ráégették volna. Sőt, egyre mozgékonyabbá, mondhatni aktívabbá vált, de inkább a szó negatív értelmében. Szemmel láthatóan gyűrődött ráncokba a homlokom, mély árkok vésődtek az orrtövem két oldalán s „befolytak” az áll alá, a szemem gyakran könnyezett, mintha valaki kegyetlenül facsarná, csak úgy, minden […]

Komája jött ezúttal is a hírrel, hogy helyenként létrejön a fordított mágneses tér. Nofene. A hír Vadmalacot is meglepte, mégis úgy tett, mintha tudna a dologról. – Hát bizony, néha kézállásban jobb – mondja – s mosolyog egy sort hozzá.

Immár tudósok, kutatók is állítják, hogy a nő megalkotása nem volt olyan önzetlen, mint ahogy azt a teremtés könyve meséli. Ugyanis nem csupán társat akart állítani ama MINDENHATÓ a férfi mellé, hanem fontos szerepet szánt neki az ún. fizikai halál után is. A mennyben például ő lett az OK és egyszersmind az OKOZAT is: a […]

Egyetlen kis felhőt láttak az égen, Malacka szerint az olyan volt, mint egy sóhaj. Sóhaj az égen? Vadmalacnak minden érzéke maximálisan kezdett működni, szőre nyakán, fején az égnek állt. Azt mondta – hangosan vagy csak magának, nem is tudta, ugyanis hirtelen minden másodlagos fontosságúvá vált, az önkontroll eltűnt: – Sóhaj az égen? Kinek a sóhaja?

Kerestem a tökéletes csöndet. Elmentem a temetőbe, szélcsöndben, párás délutánon, amikor sűrű volt a levegő, de annyira, hogy akár meg is állhattak volna benne az innen és onnan hatoló hangok. Üldögéltem a dédanyám sírján, füleltem, és amikor elhallgattak a madarak – talán, mert róka járt arra -, akkor is maradt valami pisszegés. Az erdőben, egy […]

megszerettelek jobb híján szép tengertrauma fogadd el ilyen vagyok sorvadó magyar iskola de miből élsz miből táplálkozol szép tengertrauma

A sirályokat hallgatja, s fejti meg a szövegüket, azok nem tudják, hogy Vadmalac érti a nyelvüket. -Vzscs, vzscs! – sipítja Kis Sirály, két nappal korábban tanult meg repülni. Amit mond, azt jelenti, hogy zavarták a fecskék, mert túl alacsonyan repültek aznap. -Vzscs, vzscs – folytatja a jeremiádot, tulajdonképpen csak ő mesél, és nem fogy ki […]

Nézett ki Vadmalac az ablakon, mit látott, semmi különöset. Azaz a megszokottat. Utcát, házakat, metrókocsit, embereket. Hány közülük vadmalac, nem tudta. Nem lehet a külsõbõl megállapítani, azt belül hordozzák. Fa is volt a közelben, zselnicemeggy, nem is eggy, játszadozott a szavakkal. Ám azt csak õ tartotta számon, ugyanis elvirágzottak.

Már az arénában sem érezte jól magát. Egyáltalán: oda kíváncsiságból ment, nem meggyőződésből. Az utcán pedig kifordult a bele a politikai plakátoktól. Meg a nem politikaiaktól. Meg… egyáltalán. Még magamagát is megvádolta azzal, hogy enged a nyomásnak. Hamisan gondolkozik. Otthon végül kimondta, ami a begyében volt. Kiordította: – Hazugság!

”Hogy ki ne látszódjék a köldöke.” Vadmalac komájának volt három kérdése. Az első: ”Melyik birodalom volt nagyobb – az oszmán, vagy a móroké?” Vadmalac nem tudta, mert nem mérte. ”Benne sincs egyik sem a Bibliában.”

A Koma mondta – lélekszakadva, bár rég történt: – Azt állították, két órára viszik el, de évekbe tellett, míg az elsők hazajöttek. Mások odapusztultak. Nem tudták róluk a hozzátartozók, hol vannak, hogy vannak, élnek-e? S aki hazajött, már nem volt ember, sokan röviddel azután meghaltak. Vadmalac lehajtja a fejét, mit csinálna.

– Drágám, hogy nevezik magyarul ezt a tárgyat? – Az asztal. – És ezt? – A szék.

Vadmalac három almaevési periódust különböztetett meg a saját életében. Az elsőben anyja hámozta, vágta fel szeletekre, majdhogynem dugta a szájába az almát. A másodikban Malackától tanulta el a szárat kivéve elmajszolni az egészet, attól a gondolattól indíttatva, hogy mindent a Jóisten teremtett, s hogy a mag evése külön élvezetet jelent. Viszont most a harmadikban kételye […]

A Koma óbégatott, hogy kánikula van már májusban. Hallgatták, közben csöpögött a homlokukról az izzadtság. Egy idő után Vadmalac megunta az egyoldalú melegfrontot, hát odaszólt: – Hideg van, meleg van… Idézte a Komáját. – Hideg van, mondod, majd meleg van, sehogyan sem jó neked.

Megriadok néha szavaimtól, amikor elém sorakoznak, versben vagy prózában. Engem is bántanak, másokat is. Bár nem akarom. De a szavak nem tágítanak. Kijelentenek, megszólítanak, rávilágítanak, nem hagynak úgy, ahogy vagy. Alakítanak rajtunk. 2018-05-19

Van egy amerikai haverem (Connecticut), aki időnként fölcseréli Svájcot Svédországgal. Mikor még papíron leveleztünk, gyakran Svájcot írt a borítékra, aztán egy-egy értelmesebb postás néha áthúzta az országnevet, amikor meglátta, hogy Stockholmról van szó.

A magas, vékony Zoli szerette gyámbászni a göndör, szőke Jenőt. — Tíz percet kell ülni a vécén? Tíz percet kell ülni a vécén? — nyomorgatta Jenőt a szünetben. * Kolozson nyaraltunk. Megtetszett ott nekem egy arasznyi felfújható krokodilus. Apám bement a boltba, hogy megvegye, de még sokáig nem jött ki. — Mit gondolsz, Kemá — […]

Éppen nem vacogott, de fázósan húzta össze e kabátját. Nyaknál főleg – hiába volt még a tarkója is szőrös – érezte a hideget. Viszont ha felnézett, nem az az egyhangú téli szürke és alacsony kupola kurtította meg a látóhatárát, egészen meglepődött, vastag pamaccsal festett valaki oda dinamikus formákat. És ami meglepte, hogy nem szürke, hanem […]

Vannak az életben nehéz helyzetek, amelyekből a legegyszerűbben lehet csak kikerülni. Bohumil Hrabal születése előtt fél évvel történt a következő eset, amit Jaroslav Kladiva jegyezett le: „Egyik vasárnap Maria hazament és bejelentette a szüleinek, hogy gyereket vár, az udvarlója viszont nem akarja feleségül venni.

Kitett egy fakanalat maga elé, hogy az a kamera. Fényképezőgép. És akkor próbálgatta, hogy milyen kép felelne meg a helyzetének. Az ő privát állapotának, de vonatkoztatva ugyanakkor a világ állásához. Mert azt úgy kell.

Haikut szerettem volna írni arról, hogy valami hiányzik a norvég fedélzeten: éspedig a por. Természetesen sosem voltam Norvégiában, de elképzeltem, mitől érezném furcsán magam egy norvég hajón. Ez a furcsaság nem feltétlenül rossz, mégis eszembe juttatja, hogy a desztillált víz ihatatlan. S amíg ezen gondolkoztam, hazai teasütemény után nyúltam a habszivacstálca és az átlátszó fólia […]

Belátta, igazuk van azoknak, akik óvatosságra intik. – Húzd meg magad! – szólt a szomszédja. – Olyan időkent élünk? – Lesz még cifrább is!