Május újszülött napjain bejártam Sepsiszentgyörgy határát, a közeli falvakat s örömmel láttam, tenyérnyi földdarab se maradt gondozatlan. Bodok utcáin ráérősen lépkedve, kedvesen köszönt rám egy öreg bácsi, s kérdezte, látva, hogy idegen vagyok, szükségem lenne-e valamire, mert aztán ő segítene.

Kismalacot még elszalasztottak szódáért. Ám végül nem kellett a víz, Vadmalac a falhoz vágta a flaskát. A pódium viszont a helyén, Vadmalac utólag megrugdosta. Mikrofon beállítva, de a keserűségének nem volt hangja, a koma leszedte így is, úgy is.

1. Valóság A tévében vi­hart mu­tat­nak. A szél hir­te­len bevágja az erkély­ajtót. Sza­ba­di úr kinéz. Süt a nap. Lozsádiéknál is nyit­va az erkély, látja, amint kacéran be­lib­ben egy édes gömb­villám. Ram­bo csu­ka­fe­jes­sel előre ug­rik, ha­tal­mas rob­banás. Kő kövön nem ma­rad.

A fotelben ült s az eget figyelte. A szürke eget, az egyre sötétebbet, már dörgött is, mintha a katlan oldalát verték volna – fakalapáccsal. Egy madárpár húzott be a láthatárába. Magasan szálltak, olyan közel az éghez, hogy mindössze sejtette, hogy varjakat lát. Tempósan szálltak, vagyis sietség nélkül. Vadmalacot meglepte, mennyire nem befolyásolja őket az égi háború.

Papírlapok szállingóztak az égből. Olyan volt az egész, mint a havazás. Vadmalac csodálkozott, hiszen nem hallott helikoptert elhaladni a fejük fölött, akkor meg honnan? „És miért? Kinek az érdeke?”

A szép utcán megyek , bámulva a színes falakat eső után , a borún napfény szitál át , kertekből zöld árad, árvácskaágyások , tulipánok , gyöngyvirágok, jácintfürtök szivárványos ragyogása, hűvös virágtüzek.

Még nem jártam iskolába. Inget venni voltunk. Jöttünk haza.

A szív vergődik, kattan – fény balzsamozza. Tavasz suhant el.

Vitatkoztak, hogy amit a koma mondott, az vers-e. „Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!” Vadmalac szerint, ha ez egyáltalán vers, akkor az emlékkönyvbe való. „Hiszen rímmel.” Igy mondta: „rímmel, de értették mindketten, miról van szó.

– Székletmintát hoztam, vizsgálatra… A fitos, sportosan öltözött kis hölgy selyempapírba göngyölt, fehér zsinórral átkötött csomagocskát helyez a közönségablak pultjára. – Neve? – néz fel a laboránsnő.

Az élet csatáiban mindenkinek méltó ellenfél jutott: önmaga. * Minden könyv kollektív termék: egyetlen szerző hangja számos elődjének és kortársának visszhangja.

Hogyha a költő a versben vetkőzni kezd, jaj az olvasónak, mert zavarában nem tudja hova nézzen. * Vannak olyan írástudók, akik a bensőjükben íródó szövegek tekintetében írástudatlanok. * A látás paradoxonja: amit érdemes nézni, az közvetlenül nem látható.

Más szárnyaival csak vergődni lehet. * A jelentőség: felnagyított és túlértékelt jelentés. * Tehetős légy a tehetségedben!

Egyszer nekem is jutott egy morzsa a Nemess László (1944–2000) írói-szerkesztői batyujából. Huszonöt lejért (több deci vodka ára) valósággal rám tukmálta az „ötletet”. – De aztán megírod! – vette szavamat, immár távozóban – szinte futva, nehogy meggondoljam magam – a folyosó végéről.

Némely költő fintora kilóg a versből. Mert túlságosan erőlteti a jelenlétét. Költő, tanulj kicsiny lenni saját világodban! * A szél szabadsága csak önnön határáig terjed, a lendület fogytáig. * A versnek nincs középpontja. Mert a középpont bennünk van.

Villám-lak A barakk ott állt, egy nyírfaliget kellős közepén, a tóparti kemping területén. A kemping két tucat ehhez hasonló barakkból állt, s telt ház idején a vendégeknek jól meg kellett nézniük a szállásukra kijelölt házikót, mert egyik éppolyan volt, mint a másik. A gondnok emiatt minden barakkra egy-egy megkülönböztető elnevezést festett: volt közöttük Farkas-lak, Zöld […]

Ki úszhatná meg szárazon ezt a folyékony labirintust, amit életnek neveznek? * Hazatérni: megtérni önmagunkhoz. Hontalan vagy-e? * A költők és a versfaragók túl sokat írtak a rózsáról, és a bogáncsról igen keveset. Pedig bogáncs éppen olyan csodálatos, mint rózsa. Sőt, kevésbé művi. Műrózsát már nagyon sokat láttam; műbogáncsot még egyet sem.

Légy korszerűtlen! Minden korszellem egyfajta tévelygés. Védjen a másság. * Az ideológia fejlődése: az eszmék rögeszmévé válnak. * Világot látni nem kell sehova se utazni. A világ éppen ott van, ahol te vagy.

Csak egyetlen tárgyilagos földi tanácsadót ismerek: a halált. De ő is szűklátókörű. Nem képes önmagán túl látni és krónikus távlat-nélküliségben szenved.

Minden utad mély-magad felé lejt. * Nem falak, csak küszöbök az akadályok, ha eljött a lépés ideje. * Minden fény és ragyogás kölcsönzött. Ne kevélykedj, telihold.

Belépek a Pilvaxba. Megrendelem a kávémat. Szólok a pincérnek, hogy szórjon bele egy csipetnyi Aradot is. Budapest, 2016. III. 15.

Faragott oszlopok dőlnek. Biztosan állnak a fény csarnokai. * Egy látomás mesterkélt utánzata a valóság. * Hiszek: látom a szürkületben a visszafogott ragyogást.

Ezerkilencszázhatvanhét december huszadikán megnyílt a Katona féle pékség a kolozsvári Deák Ferenc, vagyis Groza Péter utcában. Falait fehérre meszelték; egy helyen szabadon hagyták a téglákat és feketével a falra festették: „1967. XII. 20.”. Kiszámítottam: szerda volt akkor, mert 1967. december 24-e vasárnapra esett, mégis nyitva volt a Szentegyház, vagyis Március 6. utcai játéküzlet, és ott […]

Csak a madár kitárt szárnya adhat távlatot az égnek. * A vers hontalan, ha nem a csend a szülőföldje és az otthona. * Aki megérkezett önmagához, annak nincs miért sietnie.

Búcsúbeszéd Kedves Gyerekek! Búcsúzom… Nem, nem tőletek… A könyvtől. A nevetekben is … Isten veled, könyv…!