Átkozott hőség Ha Caragiale ma élne, ma is csak ugyanazt mondaná: „Caldura mare, domnule…” Átkozott egy hőség, uram!… A hőmérő ugyan +39 fokot mutat. És még élünk.

Kőre kővel Kőre követ dobálunk. A cél: a tó vizéből kiálló gömbkő. A lövedék: a partmenti apróbb hordalékkövek. Valahányszor eltaláljuk a nagy követ, az ütközéstől nagyot csattan, szökken, felszikrázik és enyhe lőporszagot egy-egy kavics. Ahány csattanás, annyi kis kénköves füstfelhő, vizpermet…

Jönnek – de honnan? Jönnek a hullámok… Újabb hullámok jönnek… És jönnek… Jönnek… A hullámok jönnek… De hogy jönnek!… A hullámok… Csak jönnek… De honnan?

Mi a jó egy bakancsban? Valamikor egyetlen ütött-kopott bakancsban jártam: az volt a Cipő. (Ó, hogy utáltam!) Ma ismét hódit a bakancs – de mi a jó benne? Hogy teljesen foglyul ejti a lábat?

Kivül-belül Nyilegyenes kerités fut fel hosszan a havasra, kettészelve a roppant legelőt. Nem tudni, hogy a közelben legelésző ló most éppen kivül van vagy belül…

Mélységiszony? Elképzelem, hogy egyszer csak ölembe vehetem a saját koponyámat, s borzadállyal vegyes kiváncsisággal kukkanthatok belé. Százas, hogy kisápadnék – s még jó, ha csak mélységiszonytól!

Az érzéketlen fatuskó bűntudata Érzem, hogy valamit éreznem kellene, de – nem és nem érzem… Jégverés Istencsapásnak tartják, pedig csak a természetnek egy ostoba botlása, ami után illene azt mondania, hogy „pardon, bocsánat…”

Hallga… A tornyosuló felhők közt tomboló égiháború. De lehet, csak a felső szomszéd tologatja a karosszékét.

Gubbasztók Az útépítők ebédszünetben a már lerakott szegélyköveken gubbasztanak, csapatostól, mint a verebek. Ki-ki saját csomagjából elemózsiázik. Nem messze tőlük verebek gubbasztanak egy árva bokor ágain – sziesztázó útépítőkre emlékeztetnek…

Bölcsesség? Jó ideje meredten nézek magam elé, úgy tűnhet, nagyon töprengek valamin. Pedig egyetlen gondolatom sincs. Ez lenne a bölcsesség?

Ki elég régóta ismer, tudja, hogy amióta az első kortyot megízleltem, megittam, egészen az Egerbe költözésünket követő néhány évig sörös voltam! (Igaz, néha a kísérő szerepét töltötte be.) A felkiáltójel azoknak szól, akik megjegyzik időnként: „Karcsi, téged nemcsak a szerelem, hanem az egri borok hívtak ide!”

Diagnózis Barátomat, mig daganatos betegségeinek minéműségét vizsgálták, egyszerűen mindenéből kifosztották a kórházban. A tolvajok gyorsabban diagnosztizálnak?

Saját nyelvén Póli papagájt a véletlen vezette hozzánk: egy este se szó, se beszéd, a vállunkra repült. Csak úgy, a semmiből.

Kefekötés Aki azt hajtogatja: iszik, mint a kefekötő, az még életében nem kötött kefét. Inni lehet, hogy ivott, de a kefét más kötötte…

Szélkacaj Hányszor hallottam hajnal felé, a félig nyitott ablak résén át! Csak úgy viháncolt odakint a süvítő szél. Kárörvendő volt és kihívó. Mit tehettem? – bezártam az ablakot.

Felpockolt lábbal néztem anyámnál a szappanoperát. Elszállt egy haiku. Még utánakaptam, mint egy szúnyognak. Budapest, 2013. VI. 12.

Attól (ez is huncutság), hogy nem mindenki vállalja személyiségét, helyesebben – mert „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila, 1924), s „Lélek csak az ember a többi / emberek lelkében…” (Kosztolányi Dezső, 1928) – önmagát, nevét, mégiscsak ő (az) marad. Még itt, a kocsmában is.

Ma a sirály napja van. (gergely)

„Azt hiszem, Karcsikám, te megszépítesz minket! – kezdi Bán Mihály Jani. – Egyetlen káromkodás sem olvasható írásaidban, pedig… De hát minek magyarázzam, te is hallod” – belekóstol a sörébe. Nem ő az első, aki ezt a szememre veti. (A műveltebbek a realizmusra hivatkozva.) Igazuk van. Igaza van Janinak is, nem csak szavaiban, hanem a sörözésében […]

Ásít egyet; kikapcsolja a rádiót. Bár egyedül van a szobában, a néma készüléket két ujjal megfenyegeti: — Elhallgass…! Budapest, 2013. V. 19.

bejön a nyár mint egy kocka Budapest, 2013. V. 16.

Szakácsi László, a snookert kedvelő barátom 3-4 jégkockával issza nagyfröccseit. A humorérzékéről már többször tanúbizonyságot tett Zsuzsa az italt elnevezte Titanic-fröccsnek. A snookert természetesen a tévén nézzük, derülünk vagy bosszankodunk a „szakértő” ismételgetésein, szellemesnek hitt szavain, persze ezt csak otthon tehetjük meg, másnap felidézve, mert Andi vagy Zsuzsa teljesen leveszi a hangot, meg egyébként sem […]

„Engem, úgy 17 éves koromban, a kollégium igazgatója tanított meg inni, a nevelőtanárom meg ultizni…”

István fizetett italokat, adott kölcsön soha meg nem adásra, segített költözködnie, ingyen elvitte kocsijával anyját vagy őt, a szülőfalujába és vissza, ám ha cigarettát kért tőle, megtagadta. Volt már szó arról, hogy István közgazdász és kitűnő verseket ír. Minden írásából adott egy fénymásolt példányt Carlofrancónak,

Hajnal óta nem tudtam nyugodni, mert izgatott, hogy melyik reklám szlogenje volt, hogy „Nem lehet megunni…”. Reggel aztán útnak eredtem. Utam – puszta véletlenségből – a Vallon Sörözőbe vezetett. Megkérdeztem. „Nem a Traubisodáé volt?” – kérdezett vissza Zsuzsa. „Tényleg!” Mivel nem volt más ötlet, ebben maradtunk, meg az üdítőitaloknál. Nevezetesen a meggymárkánál.