1. Az ítélet Üres csicsergés a trón, előtte hever a történelem.

Levetik a kimenős nadrágot. Reggelig lecsöpögnek az elmosogatott edények is. Még csak egy pohár tej, aztán az álom úgy vág neki a sötét alagútnak, mintha a kijárat torkában, soha meg nem történt, vadiúj valóság virradna.

vittél sétálni mert csonttöréskor sétálni ajánlott a napsütésben gipszben voltam mely mint egy teknő közrefogja a kedvenc békát

nincs annál szomorúbb a megtisztított ruha beleesik a sárba – újra

Pohárköszöntő B.D. születésnapjára, a humor jegyében Korszakalkotó ötletem támadt, és kitaláltam egy új képletet: megmutatja, hogy kell kalkulálni immár hetvenen túl az éveket.

alkalmi rigmus Gazdag hónap a tied, Vihartól meg nem ijed, Ontja a magot, a szilvát, S Dányánban egy novellistát.

kellene még hosszú pipa egy ház az óceán fölött minden barát szarvas madár aki máshová költözött

Szürke ruháit próbálgatja az este, Vörös az ajka, meg-meg remeg a teste. Megszokott ösztöne viszi, majdnem haza, Túlélést gyakorolja, erkölcse laza. Árnyékteste nyúlik egyre keletebbre, Festeni se lehet tökéletesebbre.

Letűnt jelenek sejlenek a nyitott kályhaajtó fényében : bizsergő gyermek-ujjaim a kukoricacsöveken, nagyapám hangján duruzsoló, sárkányos mesék és hólombú fák alatt

Körben – agyagos dombok fölöttük – diólombok és zöld minden – a szűrt fény és az árnyék

a cicánknak van egy ilyen önszabályozó szerkentyűje ahogy a tányérból kifogy a víz a fenti edény utánaküld egy kortyot

Egy újabb nap ágycsikordulására felülnek a letudottak hullái és úgy tekintgetnek körbe, mint akik már átéltek egyet s mást, tetetett kíváncsisággal meresztgetik szemüket, hogy no, lám…

az a baj hogy romlik a szemem olthatatlan szenem kivel ember ugyan él már el kell tartanom a könyvet már könnyezik ha tévézek ezért hangoskönyvet hallgatok olykor

Robusztus város odaát, nem hajózom át, felhőkarcolók közt menten kilehelném lelkem.

Képzeld: csak úgy, egy-egy sáv gézzel, mint egy elfuserált Krisztust… de annyira szorosan, mintha kézfejét megszüntetni készültek volna –

a kastély körül nyílik a foltos bürök vallon poirot Budapest, 2021. VIII. 6.

amikor fociztunk a lányok a zizi laborral szurkoltak nekünk engem ne sirass már tadadam-da szívem nem erre vágyik tadadam-da csepereg az eső tadadam-da fejemen zongorázik te boldog isten erre dribliztem lőttem passzoltam erre rúgtam a kornélt

Bennünk volt a jövő. Most a múlt fészkel ott: jelentéktelen apróság, alig van már rá „vevő”. Ha a jelenünk beszélni akar, akkor a múltnak hallgatnia illik. Csak bosszúságot okoz a mostani jövőnek. Forrás: Szülőföldünk, szülőegünk. Juventus kiadó, Marosvásárhely, 2021

megjelentél a cowboykalapoddal derűsen csalódott john wayne aki lelövi a patkányt az egyik filmjében gyerekként láttam a kolozsvári republicában miután sorba álltam vajért akkor még jegyre adták de hát ezt te nálam sokkal jobban tudod

Könnyeim sósabbak, az óceánnál. Az én szívem nehezebb, mint Sisyphus sziklája. Mi nem lehettünk együtt soha, mégis drogom vagy, édes

játszik az ember hisz nagykorú már mindent megtehet játszik traktort, gyereket háborút, fegyvert játszik a szóval, önmagával a szomszéddal, játszik a babával s ha kedve tartja játszik a valósággal

Mindenkiben az isteni szépet látom, Mosolyomat, s szavaimat kölcsön adom. Gondolatom, visszhangzik így mindenkiben, S a belső fényem villog mások tükrében.

tekeredünk fel mint a ribonukleinsav a kiforrósodott vagonra előbb a korlátra körbe-körbe aztán ki-ki a maga fülkéjébe majd az ablak vetítővásznán eltolódik a szülőváros és árkon-bokron közeledni kezd mint egy rágógumis drazsé mások szülővárosa Budapest, 2021. VIII. 4.

(Móricz-ihlet) Kivilágos kivirradtig mikor szólt a muzsika? Hová lett az emlékek közt az az ifjonti csoda?

szeretni veszélyes, gyermek összevissza sebeznek hiába vigyázol, ahogy mondtam váratlanul, hirtelen érnek a kínos meglepetések