Az utcámat többnyire kutyák lakják.Hosszú vezetőszíjon sétáltatják a szolgákat.Korcs kutyák, magabiztosak,fittyet hánynak az ünnepnapokra.

Reggelre kelve, egy tányér dióbél várt rám a konyhaasztalon – kiszáradt, töredezett, kínosan megtisztított diógerezdek. – Meg kell őrölni az egészet – szólt rám a konyha tündére –, ma ugyanis diós tésztát sütnék. Természetesen, megőröltem. De közben, miként a nyomtató ló, akinek nem ajánlatos bekötni a száját, ugyancsak megértem a pénzem!

lányok és fiúk fogak fehérje párizsi  déjà vu kopott kék ruhák mennyei béke a zászló hatodik csillaga a menny

nem éltem én akkor kérem de mit tettem volna én ha élek újra és újra felkínálja a helyzetet a mindenkori élet hogy elhasalunk vagy büszkén halunk meg rajtunk áll az emlékezet pedig rajtuk akik élnek (1920. június 4. – Trianoni kényszer-szerződés) 2021-06-04

Miért kemény a dió héja? És ha kemény, előtte miért puha? Akár egy gyerektenyér?

Hát az a tenger széttetoválta énemet ott. Hol van a szappan, mely beleoldja tonna vizekbe ünnepi álmok rajzolatát, az éteri bút? Ott valahol matróz ez a lélek, s közbe’ poéta. Budapest, 2021. VI. 3.

Vegyétek végre észre a föld madarát is, ahogy kitépi magát a despota markából, s néha játszva felröppen, ilyenkor rendet tanít az égen, bájos gyerekmesébe illően, ahogy szokás.

tej cukor és smink nélkül kérem a kávém csak úgy egyszerűn natúrkeserűn ja és forró legyen

Ha a fejlécemen az emotikon burgonya alakú és nem ér össze, és jobb fele a ballal megmérkőzne, ne töprengj sokat e belterjes titkon.

megszoktuk hogy kicsik vagyunk megszoktuk hogy kisemberként nagyokat hallgatunk

A szomszéd épp olyan idegen Poroszlón, mint a bohóc, az overálos kertész, a pária szenvedélybetegen, az álcázott cserkész vagy bármelyik nemzeti, sőt világszintű szónok.

(Minivers) Sorsom előre eldöntötték Volna vicsorgó kerti törpék Utat mutattak, másra léptem Hiába várták, meg nem tértem S míg újra nőnek, mint a gombák Már mások szemében otrombák Nincs a világon annyi csapda Amibe bárki becsalhatna. 2021. május 31.

Megpróbálhatnám elmagyarázni, hogy ki vagyok. De… nagyon biztos vagyok benne, hogy megmagyarázhatatlan.

Lesz, ami lesz! Most megkóstolom a diólikőrt!

az embernek sokkal kevesebb baja van amíg csak a szívére hallgat gyönyörködik a lányokban, fiatal férfiakban örül a napnak, issza az esőt, kerteli kertjét csodálja a villámokat, felhőket, a teremtést nem gondolkodik feljebb annál, ami, aki sóhajjal vagy magában dicséri Istenét

furcsa hangú madár a meggyfán érő meggyszemekből búvik elő ez a meggymadár

Régi újság elnyűtt lapján fedezem fel az utat, az úton levést és a befutottat. Időm emlékeimben kutat, kések kimetszett darabkái: kilencvenes évek. Bukarest bejön a magyar nyelvű hírcsatornán, szakállas férfi bizakodón néz farkasszemet a forradalom üledékével,

a hullámzó májusi messzeségben visszatérnek az egykori hangok rigó szól és tücsök cirpel fölé kondulnak a déli harangok szinte láthatóvá válik az ének

Nem mondunk nemet, barátot nem sértünk meg. Befele intézzük az intézni valót. A semmit.

Áttetsző, csatakos dióolaj-álom hulláma csap le rám néhanap könnyíti a halálom

nem nem nem :// nem megyünk mi innen el akkor sem megyünk mi innen ha a gazda csak kiver

Féllábon áll a gólya Féllábon áll A gólya, Mintha súlya Nem is volna.

(gyermeknapra) Tárt szárnyú galamb, csőrében leveles ág, gyermek rajzolhatta az aszfaltra, fehér krétával mert így látta valahol épp felszállás közben, egyebet nem is tudhatott róla, csak, hogy legyen rajta szárny és a kötelező olajfa-ág – az emberek ott járnak el szenvtelen, mert ők akkor is sietnek, ha nem, csak megszokásból, bevett ritmusban tapossák a törékeny […]

Szálljon a mások rozsdás fémmadara! Elkeseredvén, lelki bajomról énekelek csak, nem reagálok, hogyha zajong a társadalom. Néha azér’ még láto’ köröttem bús vereséget, mégse fogok tollat, simogatni más turulát. Budapest, 2021. V. 29.

diófán zöld-dió-szemek hívogatnak kísértenek