Otthon nem használtunk csúnya szavakat. Ezek szerint vannak csúnya szavak. És szép szavak, most nem a Kosztolányi-féle fülolajat értve ez alatt: a szép valamiként a morál szférájába csúszik. Jelentős amúgy is a csúszkálás-bizonytalankodás, sőt csúsztatás, sőt. Hazudozás. Hipokrízis, szóval, már bocs, de szar az egész. Jók vannak és rosszak, rendes-becsületes szavak meg fúj, de rondák, és hogy mi micsoda, azt „én” mondom meg, hatalmi szóval, ilyen egyszerű a világ, dichotómiák hálózata, magam is így tanultam. Ekként szocializálódik a gyerek, európai kultúrkör, keresztény középosztály, van némi deklasszálódás ugyan, ám az csak meglepően enyhén szól bele. Valamelyest beleszól, mert az iskolában, már az óvodában is keveredsz a prolikkal, hurcolod haza ártatlan, kerek szemekkel a tanultakat. Az óvónéni kurva. És látod nagyanyád hihetetlen eltátott száját. Apámtól soha káromkodást nem hallottam. Semmit, tehát nulla hülye meg franc, még fene sem, durvább végképp semmi. Magyar királyi katonatiszt, a Ludovikán végzett, századpk. az orosz fronton, partizánvadász, nem folytatom, annyira túl került, úgy hiszem, a káromláson, hogy na. Valamiként magán az Istenen is. Egyszer, családi vacsora alatt, azt mondtam valamire, hogy hülyeség, hát az megállt a légtérben. Megállt például a kanál. Kicsit az idő is, mintha respektálta volna ezt a dolgot az idő, engem respektált, milyen egy kibaszottul bátor gyerek vagyok. Ez a kibaszott, nyilván vili, hogy provokáció ebben a szövegben, mondhatnám művészet, pontosan amennyire irodalom és nyelvi provokáció fedik egymást, ki-ki döntse el, beletörődik-e ebbe a heveny definícióba. Jó, szóval semmi sem áll meg, a merőkanál is max. megakad egy pillanatra, beleakad a levegőbe, megy minden tovább, picit másképp. Új szó, új helyzet, előbb csodálkozunk, legelőször én, aki mondtam, nem elsősorban azon, hogy mit, inkább hogy hol és mikor, kinek, és attól már vadonatúj a helyzet.

Az irodalom más. Mondhatni. Élet és irodalom, az 2 ügy, nem összekeverendő. A mechanizmus mégis meglepően hasonlít, igen erős a szavak térképző ereje, ne csodálkozz a nyelvvédőkön, normális frusztráció-kompenzálás, a területvédelem szép, goromba, atavisztikus dolog. Persze, nevetsz rajta, és persze magadon nevetsz: de nem épp ilyen mulatságos, szánalmas is, aki direkt ellenkezőleg mozog? Gorombul: az nem ugyanaz? Egy megoldás van (no, most megoldok, úgy látszik, valamit), ha beengeded magadba azt, egész mélyre le, amit föl kívánsz használni. A szót. Majd ott, belül, eldönti valami, hogy, tényleg, jó-e vagy rossz.

Kukorelly Endre
költő, író

Korábbiak:

Retro-vita: Az igazi obszcenitás a véres erőszak

Retro-vita: Szabadszájúság vagy finomkodás?

1. káfé főnix » Blog Archive » Retro-vita: Egy konkrétum:
   2010. szeptember 1. 06:13

   […] Retro-vita: Jó, rossz stb. […]

2. káfé főnix » Blog Archive » Retro-vita: Mikor és miért (ne)?:
   2010. szeptember 5. 07:28

   […] Retro-vita: Jó, rossz stb. […]

3. káfé főnix » Blog Archive » Retro-vita: Fragmentálunk?:
   2010. szeptember 18. 09:48

   […] Retro-vita: Jó, rossz stb. […]

4. káfé főnix » Blog Archive » Retro-vita: svédek:
   2010. szeptember 29. 06:06

   […] Retro-vita: Jó, rossz stb. […]

5. káfé főnix » Blog Archive » Retro-vita: Amikor Pruteanunak igaza volt:
   2010. október 6. 16:57

   […] Retro-vita: Jó, rossz stb. […]

6. káfé főnix » Blog Archive » Retro-vita: A Káfé kérdezett is (1):
   2010. október 12. 11:21

   […] Retro-vita: Jó, rossz stb. […]

7. káfé főnix » Blog Archive » Retro-vita: A Káfé kérdezett is (2):
   2010. október 16. 06:02

   […] Retro-vita: Jó, rossz stb. […]