káfé főnix

"kultúrpolip"

Retro-vita: Amikor Pruteanunak igaza volt

A rutinos mûsorvezetô, Marius Tuca (Antena 1) egyik szópárbaj-rendezvénye során G. Pruteanu szenátor vette fel a harcot a brutális, obszcén, az ember méltóságát lealacsonyító jelenetek vetítésével szemben. Ellenfeleként három érett korú nô és egy férfi „vitézkedett”. Amikor az említett mûsorok sugárzását, legnagyobb meglepetésemre, két nô a védelmébe vette, Pruteanu felkérte ôket, hogy ott és akkor rendezzenek egy vetkôzési jelenetet mindnyájunk épületes szórakoztatására, példaképül véve az általuk felmagasztalt mûsorszámokat. Türelmetlenül és kíváncsian vártam a fejleményeket, de a két hölgyemény nem dobálta le magáról a ruhát (pedig még a jó öreg Marx, Engels és Lenin is azt mondta, hogy az elméletet össze kell kapcsolni a gyakorlattal!), hogy bájaik illegetésével szolgáljanak az erkölcs jó példájául a nagyérdemûnek és fôleg gyermekeik részére, akik bizonyára szájtátva bámulták volna, hogy mit tud az édes mama.

Alig telt el néhány nap, és a RMSZ ápr. 3-4-i számában hasonló témájú cikksorozatra bukkantam, Miért és mikor (ne) finomkodjunk az irodalmi szövegben? címmel, amelyben író-költôk és költô-írók elmélkednek a szókimondás jogosságáról az irodalomban, olyan módon, hogy éppen csak nem küldik el a kedves – velük nem egyetértô olvasót – az anyukája melegebb tájainak meglátogatására (?? – szerk. megj.). Igaz, nem merészkedtek stíluselmélkedési igyekezetükben a testnek eme topográfiai tájait mindnyájunk legnagyobb „gyönyörûségére” pirulás nélkül papírra vetni, de az elsô lépést megtették.

„Ne feledjék, fiaim – mondta neves professzorom –, hogy a szexualitás az emberré válás nagy aktusa, amelynek érzéki gyönyöre a teremtés ajándéka a szülés fájdalmaiért és a gyermeknevelés gondjaiért.” Milyen csodálatos meghatározás! Azonban ma már nem lehet így írni! – mondanák az említett stílusreform elmélkedôi. Nevén kell nevezni a gyermeket. A jelenkori irodalom irányvonala szerint nem lehet „szép, érzékletes képeket” papírra vetni (idézet A szöveg hatalma címû cikkbôl [szerzôje Vakarcs Szilárd – szerk. megj.]). Így került terítékre, a trágár szavak, szövegek megírását igazolandó, Diderot francia író (1713-1784). De hát mit várhatunk egy olyan írótól, aki házasságtörô életet élt, és akirôl így ír a Révai Nagy Lexikona: „Mélység és határtalan felületesség, bámulatos világosság és kínos homály, emelkedett erkölcsi érzés és aljas pornográfia szüntelenül váltakoznak irataiban. Úgy, hogy egységes képet éppen nem könnyû rajzolni róla.” (5. kötet, 516. old.).

Tagadhatatlan, hogy példátlan társadalmi züllésnek vagyunk a tanúi. A fiatalság idegrendszerét erôsen megterheli a csend- és dallamromboló zene, s ha ehhez az irodalom ocsmány termékeivel is hozzájárulunk, megbocsáthatatlan merényletet követünk el az eljövendô nemzedék erkölcsi magatartása ellen. A szépirodalom elleni orvvadászok annak a szemétládának a magaslatáról prédikálnak, amelybe belegyömöszölnék legjelesebb mûveinket csupán azért, mert nevezett láda gazdáinak stílusalkotási elmélete nem hágja túl a szemétláda magasságát (A szöveg hatalma címû írás). A jó és rossz megítélésében a nevelésnek döntô szerepe van. A Jó, rossz stb. címû cikk szerzôjének (Kukorelly Endre – szerk. megj.) egy családi vacsora alkalmával elhangzott „hülyeség” megjegyzése parlagiasan jellemezte abbeli bátorságát, hogy ezt ki merte mondani. Az elhangzott, illetve leírt önértékelô szó kétségtelenül bekerül az ocsmány szavak magyarázó szótárába a szerzô(k) újdonsült stílusmûvészetének példájaképpen, és nem utolsó sorban a jobb sorsra érdemes olvasóközönség mûvelôdési épülése céljából. (Titok, hogy miért nem lehetett a „belévaló bátor gyerek” jellemzést használni?!) S ha majd „haladó szellemû” irodalmunkban általánossá válik a trágárság, nem lehetetlen, hogy a köziratokban is helyet kapnak egyes meghatározások. Például a születési bizonyítványt a szó mögött rejlô természetes aktusról fogják elnevezni, és a „született” kérdés esetében is, a szerzô épületes javaslatára, ugyanúgy fog történni a válasz.

A dolog lényegét és az egész problémakört (amit, úgy tûnik, társadalmi kérdéssé szándékoznak duzzasztani), a legvalósabban Az igazi obszcenitás a véres erôszak címû cikk szerzôje (Orbán János Dénes – szerk. megj.) közelítette meg. Az irodalom nem mindig a széprôl szól címû cikkbôl (szerzôje Sántha Attila – szerk. megj.) a következô mondatot emelem ki: „… ha a szerelmi aktus leírásából éppen a testiség hiányzik, akkor majdnem biztos, hogy mûkedvelô szerzô mûvével állunk szemben.” Cáfolatnak talán elég a következô idézet egy, fiatalkoromban, tanárom ajánlatára olvasott kisregénybôl (sajnos, a címét elfelejtettem, és a könyv elkallódott a háború viharaiban). Egy lajosmízsei legény csíki látogatása alkalmával forró szerelemre gyulladt egy székely leány iránt, érzelme viszonzásra talált, „… és akkor, az alkonyatba hajló ôszi délutánon, az egymás karjába való kívánkozás beteljesült és mélységes szerelmi kettôsben találkozott Lajosmízse Csíkszeredával…”.

A szerelmi aktus ezen leírását csak egy mély érzésû, mûvelt író képes ilyen hatásosan kifejezni. Ez mûvészet, amely magasan fölötte áll a stílusbarbarizmus elméletének! A pontosítás kedvéért meg kell jegyezni: a finomkodás, kényeskedve megjátszott elôkelôséggel történô beszéd és írásnak nincs mit keresnie egy értékes irodalmi mû szövegében. De különbséget kell tenni a finomkodó írások és a mûvészi igénnyel készült, mûélvezésre szánt irodalmi alkotások között. Senkinek sincs erkölcsi joga, hogy feltûnési viszketegségbôl az ellenkezô végletbe csapjon át, és szószegénysége miatt durván belemarkoljon a közerkölcsöket védô felfogásba.

Furdal a kíváncsiság, hogy amikor (majd) az említett trágár, durva „mûalkotások” olyan mértékben jelennek meg a könyvpiacon, hogy kötelezô olvasmánnyá teszik ôket az iskolákban, a magyar szakos tanárnô hogyan fogja elvégeztetni a stíluselemzést, és utána milyen magasra röppen fel a tekintélye a (fôleg középiskolai) tanulók elôtt?!

Egy nagyobb város képzômûvészei rettegtek attól a mûkritikustól, aki kiállítások alkalmával soha nem ejtett egy jó vagy dicsérô szót se a kiállított képekrôl, ehelyett ledorongoló ítéletet, véleményt mondott és írt róluk a sajtóban. Történt egy ilyen kiállítás alkalmával, hogy a mûbíráló lebiggyesztett ajakkal nézte végig a festményeket, ám hosszabb ideig állt egy alkotásnál, ami az ecsetvonások összevisszaságát mutatta. Ôurasága viszont obszcén jelenetet, mindkét nembeli szervek jellemzô vonásait vélte felfedezni rajta. Tetszését nyilvánította és kérte, hogy mutassák be neki a „mûvészt”. A kiállítás szervezôje néhány másodperc múlva a szomszéd szobából kézen fogva elôvezetett egy … majmot.

Befejezésül érdemes megjegyezni: a szónak irányító ereje van. Aki felhasználásával erkölcsromboló hatást vált ki, óriási felelôsséget vállal magára az eljövendô nemzedék nevelésének folyamatában! Terényi Ede Zene marad a zene? címû tanulmányában így ír: „A modern zene legjobbjai zenével és szóval tettek hitet a dallam mellett. Hitvallásuk felelet a merre tovább? kérdésre is: a dallam mindenekelôtt!”. Könnyû megérteni, hogy ez áll az irodalomra is.

Kalmár Zoltán
(Nagyszeben)

Korábbiak:

Retro-vita: Mumuban, akár a tehenek?

Retro-vita: svédek

Retro-vita: Elaléló lila ló

Retro-vita: A rendőr meghalt, a diri él

Retro-vita: Ágoston Hugó finomkodik

Retro-vita: Ribillió a Korunknál

Retro-vita: Hogy beszélne egy katona?

Retro-vita: Fragmentálunk?

Retro-vita: …az Akadémiát?

Retro-vita: Spontán gondolat