Retro-vita: Mikor és miért (ne)?

Az irodalom anyaga a nyelv, így anyaga kifogyhatatlan – hacsak bele nem szól a cenzúra. Viszont akkor csak cenzúrázott, életidegen nyelvet nyerünk vissza, és kiherélt irodalmat. A maga természetességében az irodalmi forma változatossága ugyanúgy végtelen, mint a nyelv önmegújító képessége, ami nélkül terméketlen az irodalom.

Másfelől a széplelkek, akik az irodalmat „finomkodásként” ismerik, keverik a szép és az esztétikus fogalmát. A szépirodalom nem elsősorban szép, hanem színvonalas, mert tömör élményét nyújtja mindannak az esztétikának, ami körülvesz bennünket, s amire éppen ezért nem tudunk kellőképp figyelni. A szépség pedig csupán egy kategóriája ennek az esztétikumnak. Baudelaire, de Sade, Machiavelli egyaránt elsőrangú szépirodalmi szerzők, annak ellenére, hogy részint istenkáromlók és szókimondók, részint politikai gondolkodók. Rossz beidegződés, hogy a halálra, közösülésre, vallásra utaló szavakat tartalmazó írásokat megbélyegezzük. Használatuk csak bizonyos élethelyzetekben lehet tabu, az irodalom nem zárhatja ki épp a köznyelvben leggyakrabban előforduló szavakat.

A nyelvi cenzúrának tehát határozottan ellen kell szegülni a színvonal érdekében. Ugyanezen megfontolásból azonban egy pillanatig sem szabad tovább tagadni, hogy a mai erdélyi irodalom feltűnően nagy része egyszerre színvonaltalan és szabadszájú a végletekig. Ezek a költők és írók a felháborodásból akarnak megélni; bár a helyzet mégsem ennyire súlyos, hiszen megélni Erdélyben ebből mégsem fognak, még ha ez nem is az irodalmi közízlés következménye. Sikerük az esztétikum, a kifejezés iránti ösztönnél is erőteljesebb indíttatáson, a kefélés ösztönén alapszik. A kéjenc, a szendike, a feleség és az impotens (és mindenki más, hisz ugyanabból az anyagból gyúrtak) szeret ilyent olvasni, kétszeres haszonnal: intelligensnek érzi magát, mert minden szót felismer a versben, és kultúrlénynek, mivel úgy tudja, hogy irodalmat olvasott („irodalom mindaz, ami írva, nyomtatva, kiadva vagyon” – terjesztik a tehetségtelen költők). A tehetségtelen költő, illetve szemetet felismerni képtelen közönsége így elégíti ki egymás vágyait.

Természetesen mindenki szabad szóhasználatát biztosítani kell, nem csak a képzett szónokokét meg tehetséges írókét. Így még nyilvánvalóbbá válik: a nyelv lehetőségei korlátlanok, ám aki csak kis részt képes abból felhasználni, az nem költő. A legjobb, amit tehetünk: ami gyenge, azt nem olvassuk el és főleg nem vesszük meg.

Móra Zoltán
költő

Korábbiak:

Retro-vita: Rendhagyó „Nyelv és élet”

Retro-vita: A dolgok néven nevezéséről

Retro-vita: Az irodalom nem mindig a szépről szól

Retro-vita: Irodalom és szabadság

Retro-vita: Egy konkrétum

Retro-vita: Jó, rossz stb.

Retro-vita: Az igazi obszcenitás a véres erőszak

Retro-vita: Szabadszájúság vagy finomkodás?

2010. szeptember 5.