„Enyém egész Párizs, de én a füzetemé meg a ceruzámé vagyok”… Hemingway meg is említette az egyik párbeszédben, hogy nem bízik az olyan emberben, aki még soha nem ázott el. – írja Hemingway. A későbbi világsikerű könyvek alkotója feldolgozandó nyersanyagként szemléli az őt körülvevő világot, az „amerikai kolónia” figuráit, kiváló portrékat rajzolva többek közt Gertrude Steinről, Ezra Poundról, Frod Max Fordról, s kiváltképp Scott Fitzgeraldról. Sean Hemingway azokat a kéziratokat rendezte újra egy kötetbe, amelyek nagyapja Párizsban töltött éveiről szólnak. Az újraszerkesztésnél igyekeztek hűek maradni az eredeti szöveghez. A végeredmény állítólag jobb lenyomata lett Hemingway munkájának, mint az a kötet, ami az író halála után három évvel, Vándorünnep címmel jelent meg. Ernest Hemingway 1920-as évekbeli párizsi visszaemlékezéseiből készült memoárt 1964-ben, Hemingway negyedik felesége adta ki. Az író fia, Patrick Hemingway szerint azonban az akkori kiadásba sok olyan dolog is belekerült, amit nem is Hemingway írt. Az előszó, a befejezés és a cím sem volt még készen akkor, mikor az író meghalt. Ráadásul az első kiadásból sok minden ki is maradt, amiket Sean Hemingway új kötete már tartalmaz. Ugyan az új kiadás egy nyersebb verzió, egy befejezetlen munka, mégis jobban tükrözi Hemingway eredeti elgondolásait, és olvashatóbb is, mint a ’64-es változat – állítja Patrick Hemingway.
Fontos a szerepe  Kurt Schwittersnek:

Konstrukció előkelő hölgyek részére (1919)

különböző hulladékokból összeállított assemblage-ok (Schwitters műveihez felhasznált: autóbusz- és villamosjegyet, sajtpapírt, spárgát, szivarcsikket, szalagokat, konfettiket, tollakat, szalmaszálakat, cipőtalpat, nadrággombot stb.) 919-ben fedezte fel az assemblage forradalmi módszerét. A véletlenszerűen létrehozott művek egyik legkövetkezetesebb készítője. Schwitters mindent felhasznált: fa- és vasdarabkákat, szövetdarabokat, borítékok részeit, kárpitfoszlányokat, tyúktollat, villamosjegyet, postabélyeget, szöget, kartont, követ, bőrt és így tovább. Nem úgy alkalmazta ezeket az elemeket, mint a kubisták vagy a futuristák, akik általában csak egy bizonyos részben használták fel némelyiket a képen, s akkor is a szín vagy a kompozíció építette be őket. Schwitters „művei” akkor szűntek meg dadaisták lenni, amikor a kubista és az absztrakt képpel kezdett vetélkedni, vagyis amikor produktumainak „esztétikai” értéket akart adni, s a korábbi dadaista intuíciót akadémikus jelrendszerré alakította át: az ismétlés azonban a Dada halála. Nála a kollázs egy metamorfózison ment keresztül. Először ábrázoló motívumokként, majd absztrakt jelekként szerepelnek. Feszültség alakul így ki a tárgy és az absztrakció között, mivel a tárgynak megmarad az utaló jellege. Kompozíciói aprólékosan kidolgozottak, Szent-Ferencei szeretetet sugároznak, melyben az isten mindenhol jelen van, még a legalantasabb tárgyban is. Sokan úgy jellemzik, hogy a hulladékra vetett anyagdarabkák megdicsőülnek. Így leszámol a művészet szakrális voltával. A tárgyműveknél mindenből minden lehetséges.

(Folytatjuk)

Előzmények: Idegen a síromban 1; Idegen a síromban 2; Idegen a síromban 3.; Idegen a síromban 4; Idegen a síromban 5; Idegen a síromban 6; Idegen a síromban 7.