2.

A sepsiszentgyörgyi Kozák József az anyja mellől került árvaházba. Hogy miért? Okát máig nem sikerült megtudnia. Csak arra emlékszik: örökre meggyűlölte a betonfalakat. De valamilyen „csoda” folytán elmondhatja: szerencséje volt…
1985-ben kerültem ki a csíksomlyói gyerekotthonból. Kőművesként végeztem, de egy évet sem dolgoztam a szakmámban, mert bekerültem a sütőiparba, így pék lettem. Szerencsésnek mondhatom magam? Talán. Amikor elvégeztem a szakiskolát, 17 éves voltam, és a gyerekotthon megengedte, hogy még egy évig ott lakhassak, így tudtam spórolni egy kis pénzt, hogy ki tudjak venni egy albérletet. Az első albérletem Csobotfalván, a gyerekotthontól pár perc sétára volt, egy öreg néninél, aki olyan volt nekem, mint az anyám, talán anyám helyett anyám volt. Ott laktam 13 évig. Egy barna zsákban voltak a dolgaim: egy rend ruha, meg egy pár apróság; úgy költöztem be abba a kis régi házba…
Hogyan kerültem be a pékségbe? Volt egy János nevű gyerekotthoni társam, aki pár évvel idősebb volt, és neki nem volt munkája. Elcsaltam magammal, hogy tegyünk egy próbát a pékségnél, hátha felvesznek dolgozni. Bementünk a káderosztályra, elmondtuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, szeretnénk itt dolgozni. Nem sok sikerrel jártunk. Én kimentem a pékség elé a lépcsőre, és ott sírtam, talán egy kicsit sajnáltatva magamat. Akkor jött egy kis, alacsony nő, és megkérdezte, miért sírok, és elmondtam, hogy gyerekotthoni vagyok, és szeretném, ha felvennének dolgozni. Megsajnált, és azt mondta, egy hónap próbaidőre felvesznek. Attól kezdve hét évig dolgoztam ott… Így már nem volt gond a mindennapi kenyér. Nagyon sokszor vittünk a többi árva társunknak meleg kenyeret, kiflit, amit lehetett. Nap mint nap a gyerekotthon előtt mentünk el, és némelyik olyan izgalommal várta a meleg kenyeret!
1989-ben leszereltem, visszamentem a mamához lakni, és a pékségbe is visszavettek dolgozni. Csak egyvalaki hiányzott: a szerelmem, aki ugyancsak a gyerekotthonban nőtt fel, és ő volt az első szerelem az életemben. Nem várt haza a katonaságtól, férjhez ment. Ezzel akkor szembesültem, amikor megkerestem őt Csíkszentsimonban. Nagy csalódás volt számomra, hogy a nő, akit igazán szerettem, már nem az életem része. Akkor magamba zuhantam, és kerestem, kutattam, hogy ki is vagyok, mit szeretnék, miért is vagyok ezen a földön; és mi az a hiányérzet és az az üresség, ami bennem van.
Így kezdtem el dalokat írni. Az elsőt „anyámhoz”, akit soha nem láttam, nem is hallottam felőle, és biztos voltam, hogy ő már nem él; gyerekkori álmaimat dédelgetve írtam meg hozzá az első dalomat. A gitáromat pengetve kerestem hozzá a megfelelő ritmust.
A zene, illetve az árvaháziak zenetanítása, a tehetségesek zenekarrá szervezése lett Kozák József erőt adó mentsvára. Magyarán: a társadalmi munkába való bekapcsolódása emelte ki lelki válságából. Amely időnként még utol-utolérte. Egyik nap például feltűnt egy fiú az ismeretlenségből, s kiderült, hogy az ő édes bátyja. Meghatottan borultak egymás vállára. Megtudta tőle, hogy van még egy huga is, s a családból csak Kozák József volt az, aki az árvák kenyerét ette. A találkozás kíváncsivá tette s felkereste édesanyját:
…A vonaton utazva az járt a fejemben, vajon miért csak tőlem vált meg, és a többi testvéremtől nem; talán egy kicsit irigykedve szemléltem a bátyámat. De izgatottan vártam a találkozást anyámmal. Megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre. Az ablakhoz érve csalódottan néztem: ez lehetett volna az én otthonom? Az ajtón belépve az asztalnál ott ült egy megfáradt, ősz hajú cigányasszony és a húgom. Odaléptem a húgomhoz, megöleltem. Anyám felállt az asztaltól, átölelt, és sírt, zokogott, nyafogott. Én mondtam neki, ne nyafogjon… Végre megkérdezhettem tőle, miért tette ezt velem, ha a többi gyereket felnevelte… Csak egy síró hang maradt meg bennem, talán én is könnyeztem a lelkem mélyén…Nem voltam ott tíz percet sem, felálltam az asztaltól, elköszöntem, és közöltem: „soha, a büdös életben ne keressenek többé”. Az ajtón kilépve, sírva, zavarodottan kerestem az utamat. Olyannyira megviselt a „jó” anyámmal való találkozásom, hogy egy hétre bekerültem a pszichiátriára Csíkszeredában… A bátyámtól tudtam meg, hogy hárman három apától születtünk, én talán szerelemgyerek voltam, és az apám valamiféle zenész volt, aki már nem élt akkor…
Kozák Józsefet még sok próba elé állította az élet: sikertelen tüntetésszervezés az árvaházi rendszer megreformálásáért, csődbe jutott házasság az anyaországban, félreértett lázadó szándék a Csibész Alapítványnál, ahol pedig jól érezte magát. Karrierje végül is „happy end”-del végződik: „ Ma már a gyermekvédelem alkalmazottja vagyok Csíkszeredában, és gyerekeket tanítok többnyire mandolinozni, de más hangszereken is… A legnagyobb félelmem a lakás. Nem tudom, meddig maradhatok itt, és félek, hogy megint új helyet kell keresnem. Tíz helyen laktam már jól-rosszul, de a tizedikre nem szeretnék visszamenni, mert az nem más volt, mint a csíkszeredai vasútállomás.”

(Folytatjuk)

Előzmények: Árvákról – nem csak árváknak 1; Árvákról – nem csak árváknak 2., Árvákról – nem csak árváknak 3., Árvákról – nem csak árváknak 4., Árvákról – nem csak árváknak 5., Árvákról – nem csak árváknak 6., Árvákról – nem csak árváknak 7.