Miért volt morcos Szalvador Móki?

Volt egyszer, hol nem volt egy Nyuszi, akit Elégjólhalloknak hívtak. Zöld-erdőben élt, amelyet nem azért hívtak így, mert ott állandóan nyár lett volna, hanem azért, mert fenyőerdő volt, s a fenyők, mint tudjuk, egész évben zöldek. Persze volt az erdő szélén néhány nyír is meg bükk is, a közepében pedig egy Ezüsttölgy, ezt már elég rég ültették oda, Fekete-erdőből hozták Harkály Asszonynak, Zöld-erdő főtanácsosának az ősei. Ő még ma is németesen beszél, és nagy filozófus.
Harkály Asszony Elégjólhallok Nyuszi keresztanyja volt és Kiskopácsnak, Nyuszi jóbarátjának a nagyanyja. A fiúk barátai: Oszkár Sárkány és Szalvador Móki, róluk lesz szó a következőkben.
Szalvador Móki nagyon élénk mókus volt. A tanárok közül a vicces kedvűek Kétfarkúnak nevezték, de ő sohasem haragudott meg ezért. Nemrég Nyuszi, Móki és Kiskopács mellett Oszkárral, a Sárkánnyal egészült ki a baráti társaság, amely valaha is a legösszetartóbb volt egész Zöld-erdőben.
Ezért csodálkozott olyan nagyon Nyuszi és Kiskopács újév előtt, Szilveszter napján. Az történt ugyanis, hogy Szalvadorhoz mentek, játszani hívták volna, de zárva találták az odut, ahol lakott. Kiskopács fölment a fenyőn Szalvador szállásáig és csőrével jó erősen döngette az ajtót. Döngetésével felbosszantott két verebet, meg egy részeges mókust, aki valamivel odébb, az elhagyott oduban aludt. De Szalvador Móki nem dugta ki az orrát a friss téli levegőre.
– Pedig otthon kell lennie – mondta Elégjólhallok. – Mozgást hallok az oduban. Döngesd meg mégegyszer, Kiskopács!
Úgy is tett. Felzavart ezzel még két nyulat, meg a Szarvast, aki szintén döngetni kezdett, sőt tekintélyes zajt csapott – de ő a patájával. Tudjuk jól, hogy a szavasok pökhendiek és veszekedő bolondok, a világon mindenki őrizkedik tőlük. Nagy balett-táncosnak képzelik magukat, mert egyszer egy évben előadják a Bolerót – a jégcsapok zenéjére, a Nagy Erdei Bálon.
Most nem volt vevő erre. Viszont a két barát, döbbenten bár, de tovább álldogált Szalvador fenyője alatt, el nem mozdult onnan.
– Biztosan beteg, valami baja van. Hívnunk kell az orvost, Falábú Borzot – vélekedett Kiskopács.
Elégjólhallok ki nem állhatta Falábút azóta, hogy rávette Nyuszi szüleit: Divapofa szopránénekesnőt és Nagycsuda Danit, a rendezőt és bűvészt, hogy fogszabályozót kell hordania a fiúknak. Egy nyúl – szájában fogszabályzóval! Ki hallott még ilyet? Mi több, miután Falábú megtudta, hogy Elégjólhallok fogai kinőttek a szájából, és megétetett vele egy zsák murkot, azután még be is árulta őt Néninél, Nyuszi dadájánál, aki azóta minden reggel és minden este sublerrel méri Elégjólhallok fogait. Ez a mérőműszer nagyon pontos.
Elégjólhallok tehát unottan mondta:
– Én nem hiszem, hogy beteg lenne… Csak morcos. Újabban nem is beszél, nem is játszik, úgy tűnik, felmondta a barátságot. Jobb ha itt maradunk, várunk még egy keveset, hegyezzük a fülünket, hátha meghallunk valamit…
De Kiskopács hajthatatlan volt. Ebben nagyanyjára, Harkály Asszonyra hasonlított, aki szintén nagyon makacs volt, néha semmit sem értett – de abszolút semmit – abból, amit neki mondtak, és nem ismert tréfát. Sőt, azt beszélik róla, hogy életében egyszer sem kacagott – de ez már egy másik történet.
– És ha mégis súlyos beteg? És ha olyan baja van, amit nem hozhat ki a házból, amit nem mutogathat mindenkinek. Mindha…
Kiskopács elhallgatott, és nem azért, mert hibásan fejezte ki magát, mert a mintha helyett mindhát mondott, hanem mert Elégjólhallok nagyon csúnyán nézett rá, ahogy csak a nyúlak néznek, amikor haragszanak. Kiskopács ugyanis már ott tartott, hogy mesélni kezdi azt, amiről szólni SZIGORÚAN TILOS – annak a napnak a történetét, amikor Elégjólhalloknak kinőttek a szájából fogai… Mi se emlegessük. Térjünk inkább vissza Szalvadorhoz s a titokhoz, amely fogva tartja őt az oduban, a fenyőfán.
Gondolom, hogy ti is, ha nem akartok válaszolni a csengetésre vagy az interfonra, az ablakhoz lopakodtok és a függöny mögül lesítek, hogy eltűnt-e már az a személy. – Ezt teszi most Szalvador is – vélte Elégjólhallok. Akkor pedig mérget vehetünk rá, hogy a mókus nem akar többet barátkozni velünk. Ezért morcos mindig, és ezért kedvetlen.
Valóban, nem sokkal azután, hogy akkora zajt csapott Kiskopács, Szalvador egy kissé kinyította az ajtót. – Ugye, hogy igazam volt – mondta Nyuszi -, többé nem akar velünk barátkozni. – S a fa mögött bújkálók úgy érezték, Móki elárulta őket. Csakhogy jobban megfigyelve őt, észrevettek valamit:
– Nézd csak – suttogta Kiskopács. – Látod, mi van az arcán!
Móki arcára halálos betegség jelei vésődtek. Tele volt foltokkal, bundáján megjelent az egész színskála. Kedves világosszürke arca, amilyen az egészséges mókusoké, most zöld volt és narancssárga; a keze és a karja piros, kék és fehér foltokkal teli; a hatalmas köténye pedig mint a szivárvány: rózsaszínű, bordó, mustárzöld és más ijesztőbbnél ijesztőbb színezetű. Elégjólhallok kővé dermedt, megnémult … és eleredt a könnye: – Szegény barátunk! – S még azt hitte róla, hogy … Nem morcos ő, hanem meg fog halni, elviszi őt egy ismeretlen és kegyetlen betegség. Borzalmasan néz ki! Teli van folttal, megjelenik rajta minden szín.
A két barát, haraggal és szánalommal telve, megfordult és menni készült. De két lépést sem tettek, amikor hangot hallottak Szalvador odujából…
– Halló, fiúk! Kiskopács! Elégjólhallok! Gyertek fel hozzám!
Móki egy ágon állt és integetett, ama borzalmasan foltos kezével. Majd leeresztette a liftjének kötelét. Kimondottan Elégjólhallok számára készíttette ezt a liftet, egy óriási kókuszdió héjából, amit Trópusi Erdőből hoztak, rendelésre.
– Megbolondultál? – kérdezte Kiskopács. – Azt akarod, hogy mi is megbetegedjünk? Gyere, Elégjólhallok! Szaladjunk innen, gyorsan! Amíg nem változunk mi is festő…állvánnyá. Festőállvánnyá? Nahát… Festőállvány!!!
– Ez az: FESTŐÁLLVÁNY!!! – ordította kórusban Elégjólhallok és Kiskopács. Aztán beugrottak a liftbe s gyorsan-gyorsan felhúzták magukat Mókihoz, hevesen ölelgették őt és maguk is megteltek színfolttal. Sokszínűek lettek.
Lehet, azt kérditek, miért vállalta a két barát, hogy maga is megfertőződjék, s miféle betegség ez a festőállvány vagy festőállvány-kór. Mert nincs ilyen betegség. A festőállvány egy puszta tárgy, amelyen elhelyezik a festeni való vásznat vagy kartont.
Kedves gyermekek, biztos rájöttetek már, hogy Szalvador festő volt. Ezért nem nyitotta ki egyből az ajtót! – döbbent rá, végül is, Kiskopács. Nem volt ő beteg, csak alkotásba mélyült. Ez nem valami járványos betegség. A művészek mogorvák, de szükségük van a dicséretre – fejtegette magában Elégjólhallok. Így tehát Szalvador miután elmélyülten mérlegelte az utolsó ecsetvonást, kinyitotta az ajtót. De nem azért, hogy lássa, elmentek-e már a barátai, hanem ellenkezőleg: azért hogy behívja őket és csodáltassa meg velük a művét, hogy legyenek a rajongói.
– Nagyon szép – mondta halkan Elégjólhallok, aki ama … FESTŐÁLLVÁNYON meglátott egy rendkívül furcsa képet. Leszakadt fülek, röpdöső farkak, pislogó szemek, mindenféle színű bundák mögött megjelent egy gondtalan óra, amely ráfolyt az egész tájra.
– Nem erről van szó – mondta Szalvador és letakarta a festőállványt. – Ez egy kiállításra készül, és nem fejeztem még be. Oda kell festenem az eget is, meg néhány égő zsiráfot. Ehelyett nézzétek ezt, ami nektek készítettem!
És kivett a kis kemencéből, melyben kerámiákat égetett, két frissen zománcozott csészét. Rajtuk jeleneteket lehetett látni Zöld-erdő életéből: hogyan esett le a fáról Harkály Asszony; mit látott Vakond Alina az ő titokzatos ablakából; Lusta-folyót meg Oszkár Sárkányt, ahogy tüzet lövell az orrából; vagy az állatkerti állatokat, amikor nem akarnak szabadulni, hiába nyitotta ki a ketrecüket Elégjólhallok; a Karácsonyi Koncertet, a jólöltözött népséggel együtt; sőt még az új tévét is, amelyet Nagyerszényű Nénje küldött – gyönyörűen oda volt festve mind a két nagy taáskannára, melyet Szalvador a barátainak adott. Csak az a történet hiányzott, amikor Elégjólhalloknak a fogai kinőttek a szájából. De azt ígértük, hogy erről nem beszélünk.
– Jaaaj, Szalvador! – hangzott két szólamban – Milyen szééép! … Gyönyörű!
– De mi pedig… – kérdezte félénken Elégjólhallok, – mivel tudnánk mi… Mit adhatnánk mi cserébe Neked?
– Semmit, semmit… – hárította el nagylelkűen Szalvador. – Vagy tán… lenne valami…
– Mi lenne…? – szökött feléje Kiskopács nagy lendülettel. Elégjólhallok viszont sejtett valamit és megelégedett azzal, hogy a csodálatos kannát, amit ajándékba kapott, elhelyezze egy asztalkán a sok festék s a rengeteg, különféle méretű és formájú ecset mellé.
– Hát az lenne… hogy segíthetnétek kidíszíteni a Nagy Jégcsap Termet az Újévi Bálra – folytatta Szalvador. Látva pedig, hogy két barátja szótlan és eléggé feszélyezett, sietett bejelenteni, mert kitalálta, miért hallgatnak: – Már előkészítettem mindent! Ide nézzetek!
És megmutatta az óriási ládákat, amelyek teli voltak koszorúkkal, frissen kifestett színes gömbökkel, csomókba kötött csillagszorókkal, arannyal, ezüsttel spriccelt pókháló lampionokkal és Szilveszterre összegyűjtött sok más csodálatos dísszel.
Ja így, az már más! Elégjólhallok és Kiskopács örömmel elfogadta az ajánlatot, segítenek ők Mókinak, hogy feldíszítse a Nagy Termet a Bálra. De mindenekelőtt összeszedték a festékeket, rendet csináltak a műteremben, fehér, új és tiszta terítőt tettek az asztalra. Kiszedtek a szekrényből egy nagy adag cukorral bevont diót, amit Moki ott tartalékolt, s teát főztek… Moki ezalatt mosta magáról a festékfoltokat. Végül asztalhoz ültek, diót ettek, teát ittak az új kannákból, amelyeket jó és … morcos barátjuk, Szalvador a Nagy Festő ajándékozott nekik határtalan nagylelkűséggel. Móki viszont abból a pohárból ivott, amelyben az ecseteket tartotta – de előbb jól-jól kimosta a hóban.
Mert neki, mindig annyi gondja volt, és sajnos, sohasem jutott eszébe, hogy magának is készítsen legalább egy darab szépen zománcozott kannát, amiből barátai társaságában megihatja a fahéjjel illatosított almateát…!

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. mese, 2. mese, 3. mese, Interjú a fordítóval, 4. mese, 5. mese, 6. mese