Anton Pavlovics Csehov

Szokatlan sorssal, mondhatnám unikummal, állunk szemben, ha Csehov életívét próbáljuk meghatározni.
A világirodalmi mércével is kimagaslónak ítélt orosz prózaíró ugyanis egyidőben volt hivatásos orvos és szenvedő páciens is – egyetlen testben megannyi lelket és szemléletet kellett összehangolnia. Ami már-már lehetetlennek tűnt, miközben környezetében legjobb barátai, szellemi társai – Garsin író, Levitan festő – a belső problémáikat nagy előszeretettel oldották fel a megadást jelentő önpusztítással, vagy annak kísérletével.
Csehovot szerencsére másfajta, hajlékonyabb fából faragták, nem adta fel egykönnyen eszményeit. Bármihez fogott, a szabadság kiteljesítésének lehetőségét kereste benne. Ezért váltogatta oly sűrűn kedvenc foglalatosságait, nem horgonyzott le egyetlen egy mellett sem. Bár talán az írói tevékenységgel valamelyes kivételt tett: ha kellett, képes volt akár kényszerítenie is magát, hogy egy-egy tervének valamiképpen a végére érjen.
De valami isteni szerencse folytán nem panaszkodhatott: befutott író korszakában az írás már könnyen ment, csak úgy siklott a tolla, szinte észre se vette. Úgy alakította témáit, hogy lehetőleg egyetlen nekifutással végezzen is velük. Ugyanakkor nem szerette javítgatni a már kész szövegeit. Írói látásmódját, a jelenségek megragadásának precízségét nagyban meghatározta orvosi látásmódja, a jó diagnoszta és sebész tisztánlátása, aki képes elválasztani a lényegest a lényegtelentől.

Egy korai példakép – a jó doktor bácsi

A gyermek Csehov családi életét zűrzavar jellemezte: sokan voltak testvérek, különös módon viselkedő, zsarnoki apjuk egy szép nap megszökött tőlük, a család valósággal egyik napról a másikra tengődött. (Egyszer ugyan még felbukkant a láthatáron, de annyira elidegenedett övéitől, hogy jobbnak látta továbbállni…)
Anton Csehov egyik nyáron egy szomszédos birtokon vendégeskedett, ám hazaúton összeesett egy vendégfogadó közelében, majd heteken át élet-halál között lebegett. A gimnázium Strempf nevű orvosa kezelte, gyógyszerelte, s már-már úgy nézett ki, hogy a fiú elpatkol, amikor végül győzött a fiatalság életereje. Az orvos dicséretére legyen mondva, szakmai tehetetlenségét türelemmel, amolyan doktor bácsis együttérzéssel pótolta: hosszasan elüldögélt a betegágy mellett, s ahogy Alekszandr Roszkin, egy népszerű Csehov-életrajz szerzője írja: „Vörös dohányból cigarettát sodort magának, borostyánkő szipkába dugta, majd ráérősen mesélni kezdett saját magáról, mesélt fiatalságáról, arról, hogyan tanult a derpti egyetemen és hogyan lett belőle orvos. Anton ekkor elhatározta, hogy ő is Derptbe megy, és orvos lesz… Amikor lábadozni kezdett, Strempf doktort tartotta a világ legnagyszerűbb emberének.”
És bár diákkorában még sok más iránt is nagy érdeklődést mutatott – erősen vonzódott a kalandos utazásokhoz, rendkívül izgatta a történelem –, kitűzött életcélja elérésére lábadozásakor még várnia kellett. A megélhetéshez éveken át házitanítóskodásból szerzett pénzt, amit rendszeresen megosztott Moszkvában élő anyjával és testvéreivel – ő maga továbbra is a szülővárosban, Taganrogban sínylődött.
16 éves gimnazista, amikor bátyja felviszi Moszkvába. A város lenyűgözi, egyben zavarba is hozza. Szédül a nyüzsgéstől, elbűvöli a színház világa. Megerősödik szándéka: a gimnázium után orvosira felvételizik.
A moszkvai orvosi egyetem nyomasztó környezetben működött, de Csehov nagy elszántsággal vetette bele magát az orvostudományokba, különösen a boncterem vonzotta. A hullaszag ellen cigarettázással védekezett, az éjjeliszekrényére pedig – örök mementóul – egy emberi koponyát állított. Ekkor kezdte beküldeni egy hetente megjelenő élclapnak első írásait. Biztatták is, meg nem is…

Minden egyszerre kezdődött?

Kiss László orvostörténész érdekes tanulmányban (Hármas szereposztásban: Csehov az író, az orvos és a beteg. Vámbéry Antológia 2004) elemzi az író, az orvos és a páciens Csehov tudati összefonódásának látható jeleit. Megállapítja, és a számmisztika tartományába illőnek tartja azt a tényt, hogy Csehov életében az 1884-es év háromszorosan is sorsválasztó szerepet tölt be: ekkor „szerezte meg orvosi diplomáját, ez évben jelent meg első kötete (Melpoméné meséi) és ugyancsak ez évben történt vele valami, amelynek igazi jelentőségét jómaga is csak később volt hajlandó felismerni: ekkor köhögött fel először vért. Pedig az újdonsült orvosdoktor jól tudhatta: a vérköpés leggyakoribb oka a tüdővész, és a sors e laikusokat halálra ijesztő tünettel jelezte, hogy a két főszerep mellé, a 24 éves Csehovra ráosztotta a tüdőbeteg szerepét is.”
E különös és ritka „hármasság” nem is hagyja el élete végéig: akár leltárszerűen is felbecsülhető, hogy miként nyilvánult meg Csehov egyik vagy másik szerepében.

* Hivatalos szakmája, az orvoslás, soha sem kötötte le hivatásszerűen. Nem tekintette megélhetési forrásnak, viszont kötelességének érezte, hogy ha csak tehette, segítsen embertársain. Míg az orvosi pályára készült az egyetemen, próbálta maga elé idézni majdani fehér köpenyes életét. Szeretett volna híres orvos lenni (ki nem?). Ugyanakkor inkább vonzotta a gyermekorvosi szakma – könnyebbnek találta a gyerekekkel való foglalkozást. De szerette a laboratóriumi kutatómunkát is. Kedvére volt a könyvtárak áhítatos csendje. Később rákapott az orvostörténetre is, elhatározta, hogy mindenáron megírja A gyógyítás története Oroszországban című traktáját, amihez lelkesen hozzá is fogott, figyelemre méltó eredményeket ért el vele, ám a nagyszabású munka végül befejezetlen maradt.
Alekszandr Roszkin már említett Csehov-életrajzában említést tesz a fiatal egyetemi hallgató egy eredeti felfedezésére is. Csehov ugyanis „nagy figyelemmel tanulmányozta a Dimitrij uglicki cárevics halálának állami okmányokból és egykori feljegyzésekből összeállított története című régi dokumentumgyűjteményt. Részletesen bejegyzett füzetébe néhány tanúvallomást a kis cárevics epilepsziás betegségéről. És amit a történészek nem vettek észre, Csehov figyelmét nem kerülte el. Éppen ezekben a tanúvallomásokban látta a zavaros történelmi titok nyitját. Hiszen az epilepszia – gyógyíthatatlan betegség. Ha a kis Dimnitrijnek epilepsziája volt, akkor felnőtt korában is szenvednie kellett volna tőle. De az a férfi, aki Dimitrij néven elfoglalta az orosz cári trónt, nem szenvedett epilepsziában. És ez minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az ál-Dimitrij valójában trónbitorló volt.”
A diplomázás utáni első napok felhajtóereje gyorsan elmúlt. A Doktor A.P. Csehov feliratú réztábla fénye a kapu alatt idővel megfakult. Ott tartott, hogy elköveti az első orvosi műhibát is: receptírás közben vesszőt tett oda, ahová igazából pont kellett volna; vesszővel írva a gyógyító vegyület helyett erős méreg keverésére adott utasítást. Csehov csak akkor jött rá a baklövésre, amikor hazaért: usgyi vissza a beteghez! Szerencséjére, a baj még nem következett be – a háziak még nem váltották ki az „orvosságot”!…
Egyáltalán: nem volt ínyére az orvosi hivatás „röghöz kötöttsége”. Nem csinálhatta azt, amit szeretett volna…
Voszkreszenszk nevű vidéki városkában telepedik meg, ismerkedvén a helyiek életével. Mindenek előtt írni akar. Témát keres az utcán, a törvényszéken. Mindenütt, ahol emberek fordulnak meg. Előszeretettel üldögél a falusi kórházban, amelyet egy híres orvos vezet. Összebarátkoznak, Csehov rendszeresen beül a rendelőbe, egy sarokba, s onnan nézi végig a mester működését. (Méghozzá haszonnal: számos irodalmi alkotásának primér élménye származott ebből a rendelőből…)

* Erre az időszakra esik betörése a komoly irodalom területére. Lassan szakít az élclapokkal, amelyek felületes fércmunkát várnak a szerzőiktől és visszatért gyermekkora színhelyeire. Bebarangolja a sztyeppet, s első komoly irodalmi sikerét éppen a Sztyepp című kisregénye hozza meg számára. Elismert író lesz, s ez a tény egy időre elfordítja a konkrét orvoslástól.

(Folytatjuk)

Orvossorsok 1; Orvossorsok 2; Orvossorsok 3; Orvossorsok 4. Orvossorsok 5. Orvossorsok 6. Orvossors 7., Orvossorsok 8., Orvossorsok 9., Orvossorsok 10.