Dumnyezó barna vadászkalapot, zöld trencskót és fekete farmernadrágot viselt. Arca frissen borotválva, mint mindig, ahányszor (ritkán) eddig láttam – kivéve amikor rabruhában, egykori polvégbizes társai között. A Dumnyezón nem látszik meg a kora. Négy-öt évvel ezelőtt megjelent vele egy vastag interjúkötet: valamelyik újságíró faggatta a múltról. Szenvtelenül válaszolt, mintha nem is ő lett volna a totalitarizmus korának egyik bálványalakja. Mintha nem ő lett volna a mindenható Dumnyezó. A sajtóban kezdte, a központi napilapnál. Regényeket, esszéket, verseket írt, több kötete jelent meg. Aztán ő lett a dadogós diktátor legfőbb beszédírója, amolyan kvázi titkos tanácsosa. Olyasmi lehetett – képzeltem el egyszer -, mint Rákosi mellett Révai. Amit abban a végeérhetetlen interjúban közelmúltja mentségeként elmondott (unalmas bikkfanyelven), alig különbözött az átmenet elejének éppen aktuális kollektivista és nemzetelvű diskurzusától. (Elgondolkozhatunk rajta, hogy ’96 novembere után az egyik érzékelhető átalakulás: a beszédmód megváltozása.) Elolvastam megint a Kimérafaragó voltam című interjúkönyvet, jobban mondva beleolvastam. Hát: mint egy őskövület. Mint hordalékrétegekkel betemetett szaurusztelep.
Dumnyezónak, pontosabban Dumnezeu-nak (Atyaistennek), teljes nevén Popescu Dumnezeu-nak Dumitru Popescut nevezték hatalma, fensőbbséges modora és kérlelhetetlensége miatt.
Civilben, lezserül öltözve olyan, mint bármelyik bevásárolni küldött férj. Külsőleg alig változott. S belül? Eltakarja a rezzenéstelen arc. Ezt az embert szemmel láthatóan nem érdekli a világ. Hogy közelebbről megbámulhassam, meg kellett kerülnöm egy autót, mire annak a riasztóberendezése éktelenül nyávogni kezdett. Ám Dumnyezó meg sem hőkölt tőle. Közelről alaposan, szemtelenül az arcába bámultam. A szeme sem rebbent.
Valahogy, mintha, megint – félek tőle. Valahogy hirtelen elsötétedett az utca, mintha egy óriás bivaly dőlt volna rá a városra. (1997. június 19. / A Hét)

1. tg:
   2017. február 3. 12:54

   Féltünk tõle.