(Kultikus sci-fi regény)

5 Mrd 534

A Vezér háza hű mása volt annak a bunkernek, ahol a hírhedt náci életének utolsó hónapjait töltötte. Valószínűleg nosztalgiából építtetett a berlini bunkerhez hasonló erődöt, mert ugyan bizony mi szükség lett volna épp az Édenben ilyen bombabiztos falakra. Vajon a dízelüzemű generátor, a levegőztető- és tisztító berendezés, a dolgozószobája stb. is mind, egy az egyben megvannak?
– Remélem, beenged a Művész úr.
Ez volt Hitler egyik beceneve a seregben, miután észrevették a festészet, zene és irodalom iránti vonzalmát. Fiatalabb éveiben ugyanis maga is írt, rajzolgatott. Elég ügyesen, bár korántsem annyira, hogy a Bécsi Művészeti Akadémiára is felvegyék. Pedig milyen másként alakult volna a világ sorsa, ha megmaradt volna a verseknél, esetleg szerez egy-két operát vagy nem hasal el a felvételi vizsgákon.
Amitől tartottam, nem vált be: a Führer beengedett, és egyáltalán nem tűnt olyan mizantrópnak, mint amilyennek képzeltem. Ellenkezőleg: feltűnően szelíd volt és udvarias, habár elég szűkszavú, akiből szinte harapófogóval kellett kihúzni a szavakat. Lakótársai Paula Hitler, Eva Braun és August Kubizek mindenben idomultak a Vezérhez, és csak akkor nyíltak meg, ha Hitler beleegyezően bólintott.
– Hű, de uncsi figurák! – súgtam oda a faternek. – Ajánlom, húzzunk gyorsan másfelé! Hiszen ezek nemcsak a fészküket, a lelküket is bebetonozták előttünk.
– Bízd csak rám! Majd betöröm én a falaikat – biztosított édesapám, aki már régóta szerette volna jobban megismerni a történelem egyik leghírhedtebb alakját. – Eredeti helyen laksz – mondta Hitlernek. – Betörő- és bombabiztos. Ha jól tudom, itt lőtted főbe magadat.
– De édesapám! – szóltam szemrehányóan apámra. – Ne légy már ilyen… indiszkrét!
– Miért, nem igaz? Vagy az csak a hasonmásod, Gustave Weler volt?
– Ki állítja?
– Konkrétan? Hát azt nem tudom. Maradjunk abban, hogy a… történelem. Igaz, hogy sikerült kiszöknöd a rommá lőtt Berlinből?
– Nahát, milyen jól értesültek egyesek! És? Végül is hol telepedtem le végképpen?
– Brazíliában, és még sokáig, 95 éves korodig sikeres gazdálkodóként ügyködtél egy fazendán1.
– Ébresztő, testvérek: ez itt a Paradicsom! Nem beszélnétek másról is, mint háborúról, halálról? – komorodott el a szőke, vidám természetű Eva Braun. – Esetleg tekézzünk. Nincs hozzá kedved, Dolfikám?
– Miért ne, és bocsáss meg, amiért ilyen gyászos emlékekkel zavartunk – kapott Hitler az alkalmon, aki imádott tekézni. – Nem-nem, ti maradtok! – parancsolta vissza a kutyáit.
A Führer meglepően jól játszott, és rajtam kívül mindenkit legyőzött.
– Genug: elég! – kezdett repdesni a szeme, amikor többszöri próbálkozás után sem bírt velem. – Hol a csudába tanultál meg így tekézni?
Még egy perc, és felrobban – emlékeztem vissza azokra a filmekre, melyekben szembeszállt vele egy-két politikus, tábornok.
– Hagyd nyerni, különben mindjárt kiteszi a szűrünket! – figyelmeztetett apám titokban.
Hagytam, mire ingerültsége olyan iróniává változott, hogy majdnem szétpukkantam mérgemben.
– Brávó, éljen! – tapsolt neki édesapám. – Ezt csinálja utánad valaki. Ember legyen a talpán, aki legyőz téged tekében. Már csak arra lennék kíváncsi, milyenek a rajzaid – nézett várakozóan a mesterre.
Persze hiába. Ehelyett egyre sűrűbben kukkantott az ajtóra, mintha azt akarná jelezni, hogy vége az audienciának, mehetünk.
– Feltételezem, hogy ebben is ugyanilyen mester vagy, bár egyesek szerint a festményeid zöme… másolat – próbálta kiugrasztani a bokorból.
A Vezér szemében ismét megvillant valami.
– Meglehet. Legalábbis részben, de hogy közöttük egyetlen eredeti sem lenne, elég amatőr meglátás. Gusztave, Paula ti hogy látjátok?
– Ahogy te – erősítette meg szavait a dús hajú, szép termetű Paula. – Akár meg is mutathatom őket, ha megengeded.
– Felőlem.
Nekem tetszettek a csendéletek, lakóházak, tájképek. Jórészt ezek iránt érdeklődött az ex­vezér. Még Blondie-t és Évát is felfedeztem közöttük. Embert már kevésbé. Mintha nem érdekelték volna az emberek.
– Más képed nincs, már úgy értem, idegen festőktől? – puhatolódzott édesapám félhangon, a zsidóktól, múzeumokból és egyéb helyekről elorzott képekre gondolva.
Hitler nem felelt. Alighanem meg sem hallotta, édesapám pedig jobbnak látta, ha nem ismételi meg a kérdését.
– Foglaljatok helyet, beszélgessetek! Én addig főzök egy kis kávécskát. Bocsánat! – tűnt el Eva Hitler a konyhában.
Nem könnyű feladat olyan emberrel csevegni, aki folyton azt lesi, mikor fogják kalapjukat a vendégek. Paula Hitler azonban jól ismerte a bátyóját, és olyan ügyesen vezette a purparlét, hogy Hitler nyelve is megoldódott lassacskán. Ekkor derült ki, mekkora tudás szorult a kis bajszosba. Rengeteg dolog érdekelte: művészetek, filozófia, politika, műszaki tudományok, gyó­gyászat… Hosszan idézett Schopenhauertől, Goethétől, Shakespeare-től és a… Bibliából. De behatóan ismerte Platón, Arisztotelész, Buddha, Konfuciusz és Kálvin műveit is.
Ha korábban Hitler, most én hallgattam. Hiszen ez az emberke még az apámat, sőt, mindnyá­junkat leköröz! Már az sem lepne meg, ha elszavalná egyik versét valaki.
– Kubizek, volnál szíves felolvasni a Denk’ es! című költeményt! Felolvashatja? – kért engedélyt Paula a Vezértől.
– Nem, hagyd! Ez már túl… túl… Hogy is mondjam? Intim dolog, és a vers is érzelmes – tiltakozott Hitler, mintha szégyellné, hogy ilyen lágy érzelmek jellemezték valamikor.
– Érzelmes? Zseniális, tiszta Heine-vers, amitől, ami igaz, az igaz, ma is kicsordul a könnyem, ha olvasom – bizonygatta Hitler ifjúkori barátja, feltehetően őszintén, elvégre ez itt mé­giscsak az Édenkert, ahol senki sem hazudik.
– Gut, nem bánom. Elolvashatod. De csak ezt, és semmi mást.
A férfi rázendített. Kívülről tudta, nem kellett azt neki olvasni.

Denk’ es!
Wenn deine Mutter alt geworden
Und älter du geworden bist,
Wenn ihr, was früher leicht und mühelos
Nunmehr zur Last geworden ist,
Wenn ihre lieben, treuen Augen
Nicht mehr, wie einst, ins Leben seh’n,
Wenn ihre müd’ geword’nen Füße
Sie nicht mehr tragen woll’n beim Geh’n,
Dann reiche ihr den Arm zur Stütze,
Geleite sie mit froher Lust;
Die Stunde kommt, da du sie weinend
Zum letzten Gang begleiten mußt!
Und fragt sie dich, so gib ihr Antwort,
Und fragt sie wieder, sprich auch du!
Und fragt sie nochmals, steh’ ihr Rede,
Nicht ungestüm, in sanfter Ruh’!
Und kann sie dich nicht recht versteh’n,
Erklär’ ihr alles froh bewegt,
Die Stunde kommt, die bitt’re Stunde,
Da dich ihr Mund – nach nichts mehr frägt.

Én ugyan egy kukkot sem értettem németül, de mire való a fordító? Nyers fordításról lévén szó mellőzöm a műelemzést, de érzelem az tényleg volt benne, ki is bújt egy könnycsepp a félre fésült hajú, kefebajszos férfi szeméből. Még ilyet! Elég sok mindent láttam, tapasztaltam életemben, de ezt sem néztem volna ki Hitlerből.
– Nem hallhatnánk néhány részletet a Mein Kampfból2 is? – reszelte meg a torkát édesapám.
– Azt már nem. Elégedjetek meg a Denk’ess-el!
– És ha szépen megkérlek?
– Akkor sem. Ez az irkafirka tiszta agyrém, és még nagyobb bakot lőttem vele, mint A tőkéjével Marx Károly. Bárcsak visszacsinálhatnám az egészet! Ennél már csak akkor botlottam nagyobbat, amikor meg is valósítottam egyet-mást belőle. Valójában alig tudom elhinni, hogy az Úristen megbocsátotta bűneim, és nem vágott Lucifer mellé a Seólba – roskadt magába az egykori kancellár.
Ő magába, mi pedig a fotelbe, és egy darabig szótlanul szürcsölgettük Paula méregerős kávéját. Inni, cigarettázni nem lehetett. Hitler sohasem tűrt meg a környezetében ilyesmit.
– Te hiszel a Seólban? – rezzentettem fel gondolataiból Adolfot.
– Miben?
– A Pokolban.
– Akárcsak te. Itt, mindenki hisz benne, mert a Pokol fogalma együtt jár Isten, Jézus és az angyal fogalmával.
– Együtt bizony, éppen ezért sehogy sem fér a fejembe, miként tudtad összeegyeztetni hitedet a Mein Kampffal, zsidóirtással stb., amit a jelek szerint máig sem dolgoztál fel igazán. Vagy akkor még nem hittél Istenben? – bosszantott fel Hitler ájtatossága azok után, hogy sikerült lángba borítania a világot.
A kis ember istenesen tűzbe jött, és el kezdett ugyanúgy ordítozni, ágálni, mint régen, diktátor korában. Sajnos németül, és olyan sebesen hadart, hogy ezt már a fordítógépem sem tudta követni.
– Bocsánat! – torpant meg hirtelen. – Kissé megfeledkeztem magamról. De ami történt, azon nemigen változtathatunk utólag, ezért nagyon hálás lennék, ha elfelejtenétek végre, ki voltam. Végül is mi fontosabb: honnan jöttem, vagy hova megyek, testvérem?
– Hova mész?
– Ahova mindnyájan: megkeresni és megismerni az Úristent, hogy utána életünk végéig csak neki szolgáljunk – térdelt le imára kulcsolva kezeit. – Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökkön-örökké. Ámen.
– Hogyhogy megkeresni? Ezt értsem úgy, hogy még meg sem találtad? – vártam ki, míg befejezi az imáját.
– Én? Hát… izé… tulajdonképpen…
– Jaj, testvérem, hogy kérdezhetsz ilyet egy Éden-lakótól, vagy nem tudtad, hogy csak az kerülhet a Paradicsomba, aki már megtalálta a Teremtőt? – segítette ki zavarából Hit­lerné.
– Egyértelmű, bocsássatok meg, egy pillanatra kipottyant a fejemből. No de ezen belül? Alkalmasint van valami más, konkrét életcélod is, mint imádkozni, meditálni, ami ugyan szép dolog, de nem lehet reggeltől reggelig csak ezt tenni. Hogyan kamatoztathatnád ily módon például istenadta képességeid, tudásod, ha egész nap csak az Urat dicséred.
– Miért ne, hiszen az angyalok is ezt teszik. Egyébként foglalkozom én mással is. Persze már nem rajzolok, még kevésbé verselek, politizálok stb. Viszont összehoztam egy zenekart, melyet én magam vezénylek, továbbá énekelek, táncolok, ami, ugye, szintén művészet, csak jól kell csinálni – nézett maga elé unottan.
De ismerős nekem ez a tekintet! Mintha találkoztam volna vele már valahol. Mégpedig azoknál a tesóknál, akik boldognak vallották magukat – gyulladt világosság hirtelen az agyamban.
– Egyszóval boldog vagy.
– Tökéletesen .
– Köszönöm a beszélgetést. Örülök, hogy fogadtál, és megismerhettem a történelem egyik leghíresebb emberét. Édesapám, mehetünk. Ne zavarjuk tovább a hölgyeket és urakat!

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész