A barlang folytatódik

Időztünk a végponton, ki akarjuk élvezni a felfedezés örömét. Az ember fejében kavarognak a gondolatok. „Európa legutolsó földrajzi felfedezése … I.mloernek eddig teljesen ismeretlen hely . . .” Ilyeneket az ember, persze, nem mond ki hangosan.
Átadom Bélának a maradék fél tábla krumplicukrot, hozzácsapja a magáét, feldarabolja, s kiosztja. Mindenkinek jut két kockacukor a szervezetben könnyen ég, gyorsan felszívódik, ezért a barlangászok kedvelt eledele.
Béla nem leli a helyét. Addig mind forgolódik, amíg bepréseli magát egy üregbe a törmelékek alatt.
– Világíts csak ide, Laci …
A fiúk közelebb húzódnak a lyukhoz.
– Valamelyik még jöjjön utánam – halljuk Béla hangját. Már elég mélyről.
Laci mászik utána.
– Kotorni kell az agyagot – szól ki Laci. – Tamás, segíts!
Tamás is eltűnik a nyíláson.
Várunk. Időnként Tamás a lábával kifelé taszít egy adag sáros agyaghalmazt. Várjuk, hogy hely jusson a következőnek is. Béla káromkodik, mert elaludt a lámpája. Aztán Tamás tudatja a kint lévőkkel, hogy vízhez értek!
– Megvan a patak!
Az izgalom ismét elfogja az embert: hátha…
Nem lehet továbbmenni. Legfennebb szerszámmal. Sajnos, a vasrudat a labirintus környékén hagytuk befelé jövet … Azért itt még lehetne próbálkozni.
A fiúk kimásznak a lyukból, Béla facsaró viz, a csizmája megmerült, de a patakon nem lehet továbbjutni. Ásni kellene.
– Mennyit mentél előre?
– Vagy tíz métert – mondja Béla. Egy ideig még topogunk, téblábolunk előre-hátra a szűk járatban, aztán sorra bemászunk a lyukba …
Most, hogy annyi idő után ismét végiggondolom ezt a kalandot, ki tudja, hányadszor, ismét elfog a kétely: vajon csupán újságírói kíváncsiság vezetett, amikor erre az útra vállalkoztam? Vagy titkolt becsvágy?… Bár azt hiszem, egyikért sem kellene szégyenkeznem, az igazság mégis az, hogy elinduláskor fel sem tudtam mérni, mire vállalkoztam; ami itt, a föld alatt ért, számomra teljesen váratlan volt: a konkrét környezet, a körülmények, amelyek között eltelt rövid föld alatti életünk.
Amikor visszaérkezésünk másnapján reggel több mint egy hetes szakállal jelentkeztem a szerkesztőségben – bevallom, az kirakatrendezés volt. Akartam, hadd lássák, mennyire megviselt a kaland, hogy lefogytam, megsápadtam, mutogattam a sebeimet, s napokig az expedícióról meséltem a reggeli kávénál.
Amikor a kollégák megkérdezték, milyen volt, azt mondtam, hogy életem legmegrázóbb s legszebb élménye – ezt viszont tartom!
Azt hiszem, mindenki így van vele: valami olyasmit szeretnénk véghezvinni, ami előttünk még senkinek sem sikerült. A mai komputeres, agyonszervezett világban, amelyben millió éles elme figyeli a mikro- és makrokozmosz minden megnyilvánulását, lesi a rést, amelyen áttörheti az ismeretlenség ajtaját, a magunkfajta egyszerű ember számára szűkül a kör, másodpercenként rohamosan csökkennek az esélyeink. Világos, hogy tizennégyünk hozzájárulása a relativitáselmélet továbbfejlesztéséhez, valamint naprendszerünk feltérképezéséhez – minimális lesz … Akkor hát számunkra marad a barlang!
Bevallom, abban a lyukban, amelybe Béla után bevonszoltam szakadozott rongyaimat, ilyesmi is megfordult a fejemben: kevesen mondhatják el a brancsbeliek közül, hogy olyan földdarabra tették a csülköt, amelyet ember lába még nem taposott! S ez kellemes érzés …
De ezen túl, valami még meglegyintett. Elértem a patakig, amely Béla elől elzárta az utat, s hiába tudtam, hogy tovább nincs, mintegy ösztönszeriien tapogatóztam, próbáltam bepréselni a fejem a vízszintig csüngő sziklafal alá, – nem birtam beletörődni abba, hogy itt vége! S hogy nem sikerült, hát az indulatok fojtogattak …
Most már tudom az egyszerű képletet: az ismeretlen vonzása egyenes arányban nő a meghódítására kifejtett emberi erőfeszítésekkel.
Ami öt napon át velünk és bennünk történt a föld alatt, az akárhol megtörténik, százezrekkel, naponta, a föld színén is. Csak úgy látszik, ahhoz, hogy erre rájöjjek, le kellett menni a barlangba …

Fogytán a karbid, vissza kell indulnunk. Este fél nyolc, amikor sorra felemelkedünk az agyagos, nedves kövekről. Visszafelé az útnak rövidebbnek kellene lennie, de lassan haladunk, nézelődünk, ha már eljutottunk idáig. Megállunk az újonnan felfedezett, cseppköves képződményekkel díszített teremben. Gyöngyfüzér övezi a mészkőszinlőket, a csipkefüggöny között egy-egy magányos, vastag cseppkőképződmény.
– Ennek a teremnek nevet kellene adni -mondja Béla.
– A Magány terme – javasolom. Bélának nem tetszik, nem elég romantikus.
Egyelőre marad a terem név nélkül. Egyre szótlanabb a menet, a fáradtság lassan kiütközik az arcokon. Kinőtt a szakáll, sárosan, nedvesen vonszoljuk magunkat a táborhely irányába.
Mégis könnyebb, mint tegnap (és tegnapelőtt!). A tapasztalatlan barlangásznak az
első út azért is nehéz, mert nem tudja, hová kell raknia a lábát. Óvatosabb, nem érzi a biztonságos helyet, ahová nyugodtan léphet. Ezért lassabban halad. Aztán kialakulnak az érzékek. Ugyanúgy, ahogyan a szervezet alkalmazkodik az itteni mikroklímához, a reflexek is biztonságosabban óvnak a félrelépéstől, lezuhanástól.
Elhagyjuk Moravekéket, akik tovább végzik a meréseket, s előttük érünk vissza a táborhelyre. A kötéllétrán csak dr. Coman és Egri Laci mászik fel, Béla az oldalsó agyagos omláson kapaszkodik. Nagyon óvatosan mászik, nehezen, de felér, s kötelet dob le, hogy biztosítsuk magunkat. Örvendek, hogy nem kell még egyszer kötéllétrán mászm, inkább jöjjön a csúszós agyag.
Ez sem leányálom!
Már a közepe táján járhatok, amikor a hátramaradt lábam alatt csúszni kezd a talaj lefelé. Nem tudom fennebb lendíteni magam, két lábam távolodik egymástól, Béla sem áll biztosan.
– Dőlj a fal felé – ordít.
Csupa agyag a kezem, kétszer is lecsúszik a sziklafalról, végül sikerül ujjbeggyel belekapaszkodnom. Csak addig, amíg a lábam biztonságosabban megvethetem, aztán igyekszem tovább, felfelé.
Fent a professzor oktat:
– Kötéllétrán úgy kell mászni, hogy az egyik lábaddal mindig kifelé feszíted a létrafokot. Akkor a másikkal nem kell magad alá nyúlnod. Így könnyű és biztonságos. Meg kell tanulni kötéllétrán mászni.
Közben Garai Pista a meredek aljáról viszszacsúszott, elég szerencsésen, nem történt baja, csak Bagaméri szidja, mint a bokrot. – Mondom, hogy a sziklafal közelébe! Ember!
Útközben ért az éjfél, mire a táborba érkezünk, már kedd van, április utolsó napja, fél kettő.
Készülünk itt tölteni a második éjszakát, amely tulajdonképpen – a harmadik … Ismét eszünk. Nincs étvágyam. Kívánom a gyümölcsöt … A vacsorám egy citrom marék kockacukorral. Utána Laci ad egy bögre forró teát, ez ér a legtöbbet. Emilékről semmi hír.
Még jó, hogy út közben cédulákat hagytunk, legalább tudják, hogy mi már visszatértünk.
Jön Moravek benzinért, a másik táborban ő a szakács.
Amíg Egri porciózza, megkérdem Moravektől:
– Hogy jutottatok el az új végpontig? Rendkívül értelmes arc, kifejező, intelligenciát sugárzó vonások.
– Fábián ment, amíg az orrát beverte a sziklába.
Hát így néz ki közelről a nagy földrajzi felfedezés!
Azért Moravek nem az a kimondott fecsegő: egész úton talán tíz mondatot váltottunk. Az volt az érzésem, hogy az egész társaságból hozzá a legnehezebb közelférkőzni. Ezért is kerestem fel kijövetel után.
Új házban lakik Tordakeresztesen, két szoba, konyha, fürdőszoba. A kisszobában Krisztina, kék szemű, nagyon csendes, pár hónapos kislánya. Tőle nyugodtan lehet beszélgetni.
Kávét iszunk s kecskeméti barackpálinkát, zsúrkekszet ropogtatunk hozzá. Jó ideje feljöttünk a barlangból, letisztultak a benyomások, megszépült a kaland.
– Azt a pokoli harminchat órát Emillel … Azt írd meg.
Arca megnyúlt, fáradt, a munkaszervezéssel bajlódik az Aranyosgyéresi Sodronyipar Művekben.
– Azt hiszem, egy időre abba kellene hagynom – mondja. – Ki vagyok borulva…
Az asszonyka elszedegeti a csészéket, kifelé indul, s az ajtóból visszaszól:
– Hát azt mondtad-e, hogyan aludtál kijövetel után? … Nem! … Képzeld… – és csak úgy, csészékkel a kezében sietve elmondja.
A rekamiéjukon belül van egy párkány, könyveknek, fejjel az alá került Laci. Amikor felriadt, maga fölött látta a párkányt. Félálomban azt hitte, hogy a barlangban van, s kiabálni kezdett, hogy engedjék ki onnan, mert ráomlik a kőtörmelék … – Hát nem mulatságos? …
Az asszony derül az eseten. Mi csendesen kiürítjük a poharakat. Azután sokáig hallgatunk.

Arra ébredek, hogy vacog a fogam. Lefekvéskor magam alá tettem a viselőzoknit, mert reggel mindig pokoli kín beöltözni a vizes rongyokba. A zokni nem száradt meg, de átnedvesedett a derekam alatt a hálózsák.
– Fázol? – Ez Egri hangja.
– Bőven . . .
Ad egy száraz melegítőt. Magán szárította meg.
– Emilék visszajöttek? – kérdem suttogva.
– Nem…
Nézem az órát, megállt. Ebben a csoportban nincs több óra, a fiúk féltették lehozni a magukét (a professzor már hármat barlangászott el) …
Aggódunk Emilékért. Még az is megfordul a fejemben, hogy ha valami történt, s egyikük nem tud járni, hogy visszük ki innen…
A szemben levő sziklafalon egyszer csak megjelenik egy imbolygó fény: a Pali lámpája!
– Hol voltatok? – esik neki Laci. – Szervusztok. A végén …
– Már azt hittük, hogy vájtatok egy új barlangot!
Pali arca rettentő sápadt, most látszik, hogy milyen sovány ez az ember.
– Kaptunk egy új járatot – mondja, s nekem úgy tűnik, hogy túlságosan egyszerűen.
Egy pillanatig csend.
Aztán ráözönlenek a kérdések. Én meg sajnálom, hogy ebből kimaradtam … Mert most már világos; a barlang folytatódik.

Következik: Óránként száz méter …

Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon / Vörös kérdőjelek nyomában / … Egy… kettő…. tíz! / Lélekmelegítő / Egy száraz nadrág / Nevek a sziklafalon / Valami lóg a levegőben /