(Kisregény)

A kis utca eltűnt. Már a ház sem volt sehol. Sík vidéken álltak, csak messziről hallatszott a tenger hullámainak parthoz csapódása.
– Hol vagy?
– Itt vagyok melletted – szólt a Láthatatlan.
– Itt vagyok benned – szólt a gyerek.
– Indul a hajód – hallotta János a felesége hangját a tenger felől. – Gyere már, elkésel!
– Én sehová sem megyek – mondta a gyerek.
– Akkor itt maradsz, mert én indulok – kezdett vitázni vele János. – És a Láthatatlan is elkísér.

Felröppent pár sirály, élesen felvijjogtak. A hajókürt ismét felbúgott.
– Akkor megyünk? – szólt a Láthatatlan.
– Nélküle sehová sem mehetek – mondta János. – Itt kell maradnom. Őt nem érdekli a hajóút.
– Akkor Isten veled – kiáltotta még a nő.
Beborult az ég. Eleredt az eső. Óriási cseppek mosták végig a házfalakat. A tetőn lecsurogtak. János nyakába.
– Jobb itt? – kérdezte.
– Jobb – felelte egyszerre a gyerek és a Láthatatlan.
– Összefogtatok ellenem?
– Én nem látom a Láthatatlant, nem beszéltem vele – védekezett a fiatalember.
– Én azonban mindenkit látok, mindenkit hallok, mindet érzek – vihogott a Láthatatlan. – És irányítalak mindenfelé.

Zuhogott az eső. Megdördült az ég, villám hasította ketté a ház előtt álló hatalmas diófát. A szemközti házból rémülten kirohantak:
– Valakit agyoncsapott a villám? Leégett a ház?

A vihar elült. Kiderült az ég. Ismét forrón tűzött a nap. A kiskacsák és a kislibák a tócsákban lubickoltak. A kotlósok ijedten rohangáltak a pocsolyák körül és rémült kodácsolással igye­keztek megmenteni a vízbe fúlástól elfajzott csemetéiket. A kismacskák az anyjukhoz bújva érdeklődéssel figyelték a csigákat, de egyiküknek sem volt bátorsága bármelyiket is megköze­líteni.

Egy fehér lepke szállt a közeli virágszálra, ami még jobban felkeltette a kismacskák érdek­lődését, és attól nem féltek, de amint közeledni próbáltak hozzá, az ijedt meg tőlük és felröppent. A ház ajtaja kinyílt, és egy feketébe öltözött, fekete kendős öregasszony állt meg a tornácon.
– És a kicsi hol van? Hol van az én kicsim? – kiáltott fel, az ég felé nyújtva a karjait. Majd váratlanul, amint megjelent, eltűnt a házban, és hangtalanul becsukódott mögötte az ajtó. A ház is eltűnt.

János megint egy sáros falusi utcán állt és tanácstalanul nézelődött jobbra‑balra, nem tudta, hogy merre is induljon. Várta, hogy megszólal benne a gyerek vagy a fiatalember, de hall­gattak. Várta a Láthatatlan viháncolását, a fülét hegyezte, hogy meghallja annak vékony hang­ját, és nem is csalódott.
– Itt vagyok – szólalt meg a Láthatatlan a közelében -, és még más valaki is itt van. Ő, énvelem ellentétben, nem beszél, de látható.

János csak ekkor vette észre a kis vékony emberkét, a Törpét. Az egyik kapunak dőlve állt. Odament hozzá. A Törpe elmosolyodott és a kezét nyújtotta, majd kézen fogva bevezette Jánost az udvarra. Hatalmas gyümölcsfák között kanyargott egy szűk ösvény az udvar mélyén álló házikóhoz. János nem tudta, hogy hová vezetik, de szófogadóan követte a Törpét. Talán kicsit félt, de a Láthatatlan jelenléte mégis csak bizonyos biztonságot adott neki, mert állan­dóan ott hallotta maga mögött annak a kuncogását.

Megálltak a házikó lelakatolt ajtaja előtt. A Törpe egy ujjal éppen csak megérintette a lakatot, az leesett, az ajtó kinyílt, és egy hatalmas teremben találták magukat.
– Ez lesz a te házad – mondta a Láthatatlan.
– És az ott micsoda?
– Ne kérdezősködj, egyszer majd magadtól rájössz.
– Ez lesz a házam? – kérdezte kis szünet után János még mindig értetlenül nézve hol a Törpére, hol a láthatatlan hang irányában. Majd megint alaposan körülnézett, és felnevetett:
– De hiszen már jártam itt! És ez nem csak lesz az én házam, valamikor már az is volt! Igen, az én házam volt. Most is az, és az is lesz.

A Törpe elégedetten bólintott. A Láthatatlan elhallgatott.

A terem váratlanul megváltozott. Átalakult. Egy szobává és konyhává változott. A konyhából még egy kis éléskamra is nyílt. Egyébként továbbra is teljesen üres volt. Se bútor nem volt benne, se ember nyoma. Mintha soha senki sem lakott volna itt, de János valahonnan mégis ismerte.
– Az ott valamikor kis főzőfülke volt és mosdó egyszerre – mutatott János szinte szótlanul, csak a száját mozgatva az éléskamra ajtaja felé. A Törpe ismét mosolyogva bólintott.
– Itt pedig egy cserépkályha állt. És ott, bent, két ágy, két szekrény és középen egy kisasztal…
– Más nem volt itt? – súgta bátorítóan a hang. – Gondolkozz csak el!
– De, volt egy régi tükör, ahol…
– Ne, ne folytasd – szakította félbe a Láthatatlan. – Hiszen én is itt voltam. Akkor még látható, és az összehajtott tükörben több példányban is megjelentem teveled együtt.
– Igen, sorban álltunk…

A Törpe továbbra is csak mosolyogva bólogatott.
– És aztán… innen hosszú időre eltávoztam – folytatta János elgondolkodva, és lassan végig­járta a két helyiséget, megvizsgálta a falakat, az ablakon kinézett az utcára, és a szemközti házra mutatott: – Amikor utoljára jártam itt, éppen akkor fejezték be az átépítését.
– Ki lakott ott? – kérdezte a Láthatatlan, de a Törpe egy kézmozdulattal jelezte, hogy már nem beszélhet, mert indulniuk kell tovább.
– Ki lakott ott, ki lakott ott? – ismételgette magában János, amíg végighaladtak az ösvényen, de ezúttal ellenkező irányban. Hiába volt a ház ismerős, mindent tudott róla, maga a kert teljesen ismeretlennek, újnak tűnt.
– Nem ismered fel? – szólalt meg a Láthatatlan, miközben a Törpe szélesre tárva a karjait, végigmutatott az udvaron, a kerten. – Valaha itt szaladgáltál.

János meglepetten nézett körül, és halkan felnevetett:
– Én szaladgáltam? Nekem sohasem volt szabad szaladgálnom.
– Ne szaladgálj, mert kiizzadsz! Ne szaladj, mert elesel és megütöd magad – mondta hangosan egy nő a fák között.

János a hang irányába fordult. Senkit sem látott, azonban ismét hallotta a hangot.
– Arra ne menj, mert most gereblyéztem el!

János és a Törpe rémülten a lába elé nézett. A Láthatatlan csak vihogott.
– Felgereblyézte, de mikor?… És hol van a gyerek, akinek mondja? – kérdezte.
– Ott szalad, nem látjátok? – kérdezte a nő.
– Nem látok senkit – mondta János.
– Én látom – jelentette ki a Láthatatlan, és a Törpe a ház felé mutatott.
– Ki van ott? – kérdezte meglepetten a férfi. – Én még most sem látok senkit.
– Megvakultál? – kérdezte a nő. – Mindig szélkajla voltál, biztosan valami történt veled.

János továbbra is csak értetlenül forgolódott, de a Törpén kívül senkit sem látott, bár a nő hangját mindig világosan hallotta a közeli fák közül.
– Itt jártam? Itt szaladgáltam? – gondolkodott hangosan. – Meglehet… Talán teljesen elfelej­tettem?

Amikor már a kapuhoz értek, a nő megint odakiáltott:
– Janika, hová mégy? Hadd menjen el a bácsi, nem kell elkísérned. Majd visszajön.
– Tudom, hogy vissza fog jönni, de az nagyon soká lesz, te akkor már nem itt fogsz lakni – mondta egy kisfiú, akit János nem látott. – Nekem most el kell mennem vele, hogy olyan nagyra nőjek, mint ő.

A nő sírva fakadt, de a férfi háta mögött valaki jó hangosan becsapta a kaput.
– Biztosan a kisfiú csintalankodik – mondta János hangosan, aki előtt szótlanul ott lépdelt a Törpe, ugyanakkor a fülébe viháncolt a Láthatatlan.
– Az a kisfiú te vagy. Valamikor te is így mentél el hazulról, pont ebből a házból, hogy soha többé vissza ne térj ide – mondta a Láthatatlan. – Az élet azonban úgy akarja, hogy visszajöjj. Igaz, a ház ugyanaz, de minden más, mindenki más és…
– … és itt már én is idegen vagyok – fejezte be a mondatot János.
– Te itt nem vagy idegen, hiszen mindig itt éltél, mindig ide vágyódtál vissza, egyedül ez a ház, a remény, hogy visszatérsz ide, éltetett.

A Törpe kedvesen mosolygott és egy kézmozdulattal további útra küldte Jánost. Ő maga meghajolt és elindult visszafelé a házhoz.
– A Törpe elmegy? – kérdezte János izgatottan. – És most merre?
– Eddig is egyedül jártál, a saját elhatározásod, kedved szerint, csak az én kíséretemben – nevetett fel a Láthatatlan. – Én továbbra is itt vagyok a közeledben, ha nem is melletted – vigasztalta. – És még a gyerek meg a fiatalember is itt van. Mindketten benned vannak. Mert ti hárman együtt vagytok te.
– Mi hárman?
– Igen: a régmúlt, a múlt és a jelen!
– Hát a jövő? – kérdezte kíváncsian. – Ha van régmúlt, múlt, jelen, valahol jövőnek is kell lennie.
– Az is tebenned, tibennetek rejtőzik, de még nem alakult ki teljesen – nevette el magát megint a Láthatatlan. – Lehet, hogy itt van, ebben a házban, lehet, hogy másutt, valahol messze.
– De hiszen azt mondtad, hogy énbennem van – értetlenül nézett körül és tapogatta végig a tekintetével a vidéket János.
– Még csak a magja van benned.

---

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ