Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (8)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Fodor Sándor: Levelek hazulról – haza
(Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda, 1997 A könyvborítót Ádám Gyula készítette. Szerkesztő: Kozma Mária, Műszaki szerkesztő: Tőzsér László)
Hogyha Arany János: akkor Toldi. Hogyha Petőfi Sándor: akkor János vitéz. Hogyha Antoine de Saint-Exupéry: akkor A kis herceg. Hogyha Fodor Sándor: akkor Csipike.
Tévedés ne essék, eszem ágában sincs párhuzamokat vonni, csupán arra szeretnék utalni, hogy mennyire leegyszerűsítő egyetlen szereplő nevét társítani megalkotójuk mellé, még akkor is, ha nemzedékről-nemzedékre ez a legnépszerűbb. Nyilvánvalóan Fodor Sándor (1927-2012) még akkor sem csupán Csipike szülőatyja, ha előbb vagy utóbb Csíkszeredában törpés szobor őrzi majd az emlékét. Prózai-publicisztikai munkássága ugyanis jóval nagyobb lélegzetű, mint ahogyan az erdélyi irodalmi életben, a közéletben betöltött szerepe is. Nem csupán sok-sok novellájában, kisregényei látásmódjában, szikár párbeszédeiben, hanem egész megjelenésében volt valami hemingway-es. Ahogyan nyírta a szakállát, ahogyan szerette a két zsebes ingeket, ahogyan egyik cigarettáról gyújtott a másikra és soha nem szívta mellre a füstöt, ahogyan derűsen, szótlanul figyelte az életet, de leginkább, ahogyan Csíkszeredában, Kolozsvárról hazatérve, kezében aktatáskájával, felöltőjével végigvonult a főutcán és soha nem említette, de azt hiszem, kimondottan tetszett neki, amikor mögötte felhangzott a suttogás: itt megy az író. Igen, tagadhatatlanul és visszavonhatatlanul kialakította a maga személyiségét és tekintélyét, amelynek még az a jóindulatú hiszékenysége sem tudott ártani, amikor valaki érdemtelent vett a védelmébe. Sőt mi több, 1968-ban, a csíkszeredai megyeszékhely-lázadás idején képes volt megírni, hogy a város, amelyet akkor mindenki dicsőített, csak két főút kereszteződéséből, egy felnagyított T betűből áll, és a lokálpatrióták ezért majdhogynem leszedték róla a keresztvizet. De azt megúszta, ráadásul jónéhány esztendő múlva útja éppen a Keresztény Szó szerkesztőségébe vezetett az útja. Így aztán írt mindenféle témájú publicisztikát: munkahelyének az egyház és az állam viszonyáról , a papság emberi vonatkozásairól, a bukaresti rádió magyar adásának nemzetiségi kérdésekről, egy cseppet sem kímélve a hazai magyar politikai elitet, a Hargita Népének pedig heti leveleket Kolozsvárról Csíkszeredába – hazulról-haza. Tőzsér Józsefnél (1945-2013) találkoztunk, a kiadóban, amikor ide
adta a könyvét és magával vitte az enyémet – amelyet már különben is átnézett. Fodor Úr – minden korban, minden munkahelyén, minden baráti, alkotói és értelmiségi társaságban így nevezték őt közeli-távoli ismerősei, és azt hiszem, hogy ezzel nem csak két betűnyit, hanem egy vesszőnyit sem tévedtek.
Fodor Sándor: 50. levél
Hat éve bukott meg a diktatúra – annak talán a legembertelenebb formája a környéken – Romániában is. Hat éve annak, hogy reményekkel telten, ragyogó arccal köszöntöttük egymást az utcán egy immáron tényleg jobbnak ígérkező jövőre számítva. Mert jobbat, jót reméltünk nemcsak magunknak, a romániai magyarságnak, de az egész ország népének. Hittük, hogy ebben az országban anyanyelvünk – kultúránk üldözése megszűnik végre, iskoláink szabadon működhetnek óvodától egyetemig és végre igaz baráti viszony alakul ki a két állam, Románia és Magyarország között mindkét nemzet javára. Erre utalt Ion Iliescu elnök úr legelső televíziós beszéde is, amelynek során igen szépen szólt diktatúra alatt megrágalmazott szomszéd országokról, a jogfosztottakká vált, igaztalan vádakkal illetett kisebbségekről, az ország nyomorba taszított földművességéről és – nem utolsó sorban – az üldözött egyházakról. Demokráciát ígért. Az ország valamennyi polgára, minden nemzetisége számára a román nemzetével egyenlő jogokat biztosító, európai mintájú demokráciát.
Bizony, az első egy-két napon nem egyszer könnyeztem örömömben a televízió képernyője előtt.
Nem sokáig.
Először a diktátor-házaspár jellegzetesen kommunista típusú, koncepciós per ítélete alapján történt lemészárlása döbbentett meg. Hát így indulunk az európai típusú demokrácia felé? A diktatúra legaljasabb eszközeivel?
Nyomban utána – vagy talán közben – Iliescu elnök úr felhívással fordult az ország lakosságához, kérve, őrizkedjék az önbíráskodástól. Kiváltképpen a nemzetiségek lakta vidékeken. Miért „kiváltképpen”? Hiszen, amint utóbb (titokban) „kiderült”, nem is kisebbségi tájakon, hanem a színromán Kudzsiron történt a bestiálisnak mondható, legkegyetlenebb „önbíráskodás”. És nemcsak ott: az első napokban az egész országban történtek személyes „ leszámolások”.
Amit épületeinkből, intézményeinkből az első napokban-hetekben vissza tudtunk szerezni – az lett a miénk. Elorzott egyházi javaink visszaadására mind Iliescu elnök, mind Petre Román miniszterelnök csupán egy kis türelmet kért. Azóta is türelemmel sürgetjük a kormányt, de hovatovább egyre biztosabb, hogy amire egyszer az állam rátette a kezét – azt a kormány (demokrácia ide-oda) többé vissza nem adja az egyházaknak. Kiváltképpen mert az ortodox egyháztól nem vett el úgyszólván semmit.
Országosan terjeszteni kezdték: a magyarok Erdélyt akarják.
Miért?
Hogy az ország népének a figyelmét eltereljék a mintegy ezernyi (hogy pontosan mennyien voltak, azóta se lehet tudni) fiatal román életet kioltó gyilkosokról, akiknek nagy részét hurokra se kerítették, de ma már valamennyien szabadon élvezik az „európai típusú” demokrácia áldásait. Aztán jött március és következett Marosvásárhely. Azon román értelmiségiek, fiatalok számára, akik mégis bíztak a román demokrácia jövőjében, jött június 13-14-e Bukarestben. A vásárhelyi forgatókönyv alapján, hasonló furkósbotokkal, csak nem libánfalviak és hodákiak, hanem bányászok szereplésével.
A többit már tudjuk.
Mindezek ellenére azonban, reménységünk, hogy előbb-utóbb Romániában is diadalmaskodnának a demokrácia erői – megmaradt. Csupáncsak bizalmunk ingott meg – sokakban.
Emlékkönyv: Domokos Géza hetvenöt éves
Kozán Imre : Fekete ugar
Bodor Pál: Monológ zárójelben. Röplapok versben, prózában
Imreh Sz. István: A kromoszóma
Mihai Flamaropol: 50 de ani de hochei în România
Méliusz József: Bukaresti kávéház
Tari István: Elmulatott jövő
Pusztai Péter rajza