a kék húsörlő


anyám nagy ritkán
kicsi kék hús[rlővel
készített kekszet

olyan finom volt
visszasírom az ízét
a diabétesz Tovább »

E sorokat szívbéli jó barátom fotójának tartogattam, akit évekkel korábban látogattam meg Kanadában, s akitől annyi szépet és jót kaptam az életben.

Mindenek előtt ihletet a művészet élvezetéhez, illetve értő eligazítást a valóság látásához. S mindezt a lehető legegyszerűbben: nem átallotta ugyanis megosztani velem mindazt, amin éppen dolgozott, ami foglalkoztatta, amibe világjárása közben belebotlott. Tovább »

Tiéd a régi ház emléke
Mert elhagytad sűrű időben
Tág kapuja és hűs erkélye
Ha visszanézel elmenőben Tovább »

Álmát meséli a koma, rémálmát. Egy rém arra kényszerítette, hogy bújjon bele a régi ruháiba. Régi, levetett, kinőtt.
Ha lennebb húzta, hogy a dereka ne fázzon meg, vállnál szakadt, ha nyakánál igazította, oldala szorított, a pántok belevágtak a húsába.
– Az még hagyján – meséli a koma – de közben azt kellett mondanom, hogy talál, éppen olyan, mintha rám szabták volna.
– Fenyegetett? – kérdi Vadmalac.
– Fegyverrel nem, csak felemelte a karját. Értettem én a lendületből.
– És mosolyogtál…
– És mosolyogtam.

Forrás: ujnepszabadsag.com

Téged csak hozzád hasonlítalak:
a sugarak a napról vallanak.

Te reám sütsz, nélküled nem vagyok,
elsötétülnek a nappalok.

De hát még röpködsz, ragyogsz még felém,
hogy hol vagyok, azt tudja még a fény.

Így forog körülöttem ez a nap,
míg bennem nagy sötétek alszanak.

Forrás: szerző FB-oldala

Ma van /február 13-án/ Georges Simenon születésnapja, és eszembe jut mindenki, aki miatt rajongok érte. Agatha Christie vagy Stieg Larsson figurái is remekek, az övéi azonban hozzám szólnak egyenesen. Vannak írók, akiknek a szereplőit úgy figyelem, mint egyik mondatokkal, ritmussal, tempóval, fénnyel küszködő a másikat: igen, ezt jól megcsinálta! Simenonnal úgy vagyok, mint Thomas Mannal vagy Kaffka Margittal: az alakjai bennem sétálgatnak. Tovább »

…Az öregek Szalkszentmártonban is a kocsmát és a mészárszéket bérlik, helyzetük a dunavecseihez viszonyítva még rosszabb. A költő itt már azt a kényelmet sem engedheti meg magának, hogy külön szobát vegyen. A kocsma kis vendégszobájában hál, nappal a kocsma ivójában dolgozik.

…Fel-felruccan Pestre, s eljövet mindannyiszor új sebet visz haza, a vidékre. Ő, a nemzet eleven szelleme, mint a megtestesült fájdalom cikázik az óriási, zsibbadt törzsben. Az utolsó ember-t az irodalom nem méltányolta eléggé, talán, mert nagyon hirtelen ugrott ki az eddigi, a „felszínes” versek folyamából, nagyon is elüt a költő megszokott modorától. Az égbolt hatalmas Shakespeare-i koporsó, a föld fekszik benne. A nap bágyadt sírbolti lámpa, a zaj, amelyet az imént madárkák vagy leányok dalának hittél: a férgek rágcsálása a koporsón. Behunyt, üveges minden szem… Tovább »

Földből, homokból építem,
hogy bármikor újrakezdjem,
ledöntött napom, éjem.
Messzi egekből intenek,
ki volt, vagy csak neve tán szerelem.
Egymáshoz szóló harangok,
zengésben a csillagok. Tovább »

Kolbászból van a kerítés
Korondon, nem tör be tolvaj,
kint marad, asztalt terít és
együtt falatoz’ a holddal. Tovább »

Nehéz
A szívem
Papírral
Tele
Láda
Görnyedt
Írnokok

Forrás: szerző FB-oldala

Hallod, hogy pendül az ég? Jön a szél!
Zsendül a földben a nedv, fut a vér,
bizsereg a magban a lomb meg a fény –
túl vagyunk lassan a tél nehezén. Tovább »

A bucka takarta el őket, kezükben fegyver, hason fekszenek.
Az ellenség nem látszik, ebédelnek?
Előttük egy tábla, a kedvezőtlen fényviszonyok miatt nem látni, mi áll rajta.
Unalmában a koma golyóval kilyuggatta, hogy ”BÉKA”. Azaz Békét akart, de megfutott a keze az utolsó betűnél, illetve a tudata.
Mondja is Vadmalac, hogy:
-Béke, nem Béka.
Na erre viszketni kezd a koma orra. Mit csináljon?
-Hadd el, elintézem.
A zsákjában kotorász a gránát után.

Forrás: ujnepszabadság.com

Egészséges, szép hajtásai voltak a fikuszunknak. A legszebbiket letörtem és azt mondtam, ajándéknak ez jó lesz. A szülész professzornak. De vihetnék még valamit, mert ennyi nem elég. Egy szülész professzornak. Különösen azért nem elég, mert énnekem fiúgyermeket fogott ki. És még különösebben azért, mert a szülész professzor kizárólag leánygyermeket tudott magának összehozni. Hármat is. Három leánygyermeket. Egyszer mondtam a szülész professzornak, ne bánkódjék, szépek azok a leánygyermekek. Legyintett, s azt válaszolta, szépek, de akkor is leánygyermek mind a három. És az ő házában most már öt fehérnép van. Anyós, vagyis Tite mama, feleség, vagyis Emese s a három leánygyermek. Férfiú pedig csak egy. Vagyis ő, maga. Ha őt, magát egyáltalán még férfiúnak lehet számítani… Tovább »

…A támadások, amelyek 44 végén még elszórt lődözéshez hasonlítanak, a következő év első felében általános pergőtűzzé egyesülnek. Ilyen koncentrált és heves rohamot eladdig egy magyar írónak sem kellett kiállania – azután sem, még Adynak sem. Jelentőségük csak annyi, hogy a költőt, azáltal, hogy újabb és újabb állásfoglalásra bírták, siettették fejlődésében.

…A bottal különben mint a hajszolt vadnak, csak a nyomát ütik; a költőt, mint mondtuk, olyan korszakért akarják bekeríteni s azért is igazságtalanul, amelyen az már rég túl volt. Elsősorban azt vetik szemére, ami az érdeme: természetes közvetlenségét. Helyesen, de gyalázkodva, s csak azért, hogy üthessenek rajta, azt emelik ki, ami korszakalkotó: lírai realizmusát, egyéniességét, amelynek a könnyű zsánerképek és szerepdalok után épp most következik mélyebb kibontakozása.

…A költő előbb elcsodálkozik; az irodalom nagyjai közül senki sem áll melléje; Schedel, a későbbi Toldy két bírálatában amennyi a dicséret, körülbelül annyi a megrovás is. A költő szándékát nem tartja oly nemesnek, mint Kerényiét, a népiességről pedig az a véleménye, hogy „a népet csak szépségeiben kell követni, nem gyöngéiben is”. Mindez csak az ellenfelek malmára hajtja a vizet. Garay a bölcs–tölts rímeket csámcsogásnak érzi. Hazucha úr azt tanácsolja a kezdő poétának, tizedelje meg a verseit, s öt évig ne írjon semmi prózát. A költő meglepetését ingerültség váltja fel; elköveti azt a hibát, hogy válaszol; megfeledkezve arról, hogy a rágalmat az adott pillanatban csak nagyobb rágalom gyűrheti le, jobbra-balra kioszt egy-két visszavágást, nem olyan keményet, mint amilyent a támadók megérdemelnének, s nem is mindig jó helyre. Egy-két türelmetlen elírással barátai közül is néhányat az ellentáborba kerget. Az őszinteség és szókimondás – mint mindig – akkor fogja el, amikor magának árt vele.

…A belső változást külső életében is változás kíséri. Április elsején otthagyja Vahot lapjánál viselt állását, és felvidéki író-barátai, Kerényi, Tompa meghívására felvidéki utazásra indul. Leküzdhetetlen szabadság-vágyán kívül más oka is van, hogy Vahottól megváljon. Egy szerkesztői megjegyzés fogalmazása közben a Divatlap-ot véletlenül „lapom”-nak nevezi – a lap következő számában már neve aláírásával ott a helyreigazítás – „a »lapomban« szó hibásan csúszván be, e helyett olv. »e lapban.«” Vahot érzékeny, ha tulajdonról van szó. A költő mégis elköveti a meggondolatlanságot, hogy egyezséget köt vele: költeményeit ezentúl egyedül csak a Pesti Divatlap-ban közli. A versenytárs lapoknak ezzel tökéletesen kiszolgáltatja magát. Új ürügyet is ad a támadásra: útjáról naplót ír.

…Vannak házak, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikben sehogy sem tudom magam otthonosítani. Így vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj’isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes, fiatal menyecske.

Hát még tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet. Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő táborhegyre, hol hajdan Caraffa ágyúi ordították e mártírvárosra: rettegj!…

…Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el: valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire fájdalom, későn születtem…

Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alant sürűek, fölfelé mindinkább ritkulnak s a tetőt csak néhány éri el… mintha valami katonák volnának, kik várat ostromolnak.

…Egyik lovunk patkója leesett; mig azt fölütötték, folyton meredtek szemeim a Kárpátokra, ez egymásra hányt millió piramisra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire, messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyulnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriáspalota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat gulyák és ménesek… ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép alföldre!

…Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még az nap tovább akartunk utazni, de a város minden lova – még a postamesteré is – szántani volt…Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és… esős idő volt…

Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professort… ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények!…

…másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig… mert aztán fölriadt – tán a kocsizörgésre – s mintegy elszégyenülve burkolta magát köd-paplanába… a Tátra… a szép leány.”

… Április elsején a költő nagy társaslakomán búcsúzott kartársaitól; amikor június végén visszatér, egyszerre élvezheti, amit azok távollétében viszonzásul kifőztek neki. Örömmel sietett vissza a fővárosba, s pár nap múlva ismét odahagyja. Állása, biztos jövedelme nincs; szüleihez megy, ezek most a szalkszentmártoni kocsmát bérlik. Otthon tüneményes gyorsan, alig egy hét leforgása alatt megír egy színdarabot, amelyet aztán a Nemzeti bíráló választmánya ugyancsak tüneményes gyorsan visszautasít. Az egyetemes testületi szellem oly diadalordítással üdvözli az elutasítást, mintha csatát nyert volna; mint akinek nemcsak érzelmi része van a „fickándozó” megszégyenítésében. A költő csak annyi időt tölt Pesten, hogy a visszadobott Zöld Marci kéziratát átvegye (s majd haragjában összetépje), aztán ismét hátat fordít a zajnak és a városnak, barátjához, Erdélyi Ferenchez, a gödöllei református paphoz megy; annak semmi köze sincs az irodalomhoz.

Tovább »

                                               (Antoine de Saint-Exupéry emlékére)


Többször körberepültem a Földet, s a felhők fölött,
Megérintettelek Isten, s a Kis Herceg megszökött.
Bolyongott, s lassan csillag lett, égi harang kongva hív,
Zuhanok, nyakamba dögcédula-kolomp, tranzitív. Tovább »

Az ég szürke palatető
volt a tegnap. Ma beszakadt,
s hull, szétcsorog a fényeső
az öreg, kérges fák alatt.
Fehér macskák a hófoltok,
ide-oda hurcolkodnak,
néhány napig roggyant bokrok
oltalmában meghúzódnak…

2022. 02. 03.

felkeltem és már
hosszan esteledik is
lett egy haiku Tovább »

A nem-történik-semmi
percekben
néha megáll az idő Tovább »

1
egy beteggé tett emberiség
örök és torz képei lettünk
választott uralkodóink
egyik másikának Tovább »

Vállam mögül kiszakadt a repülés,
Kővé lett, belémhullott a merülés.

Mint szénégető idő agg tenyerébe,
Bor és kenyér beleszürkült szentségébe. Tovább »