…A támadások, amelyek 44 végén még elszórt lődözéshez hasonlítanak, a következő év első felében általános pergőtűzzé egyesülnek. Ilyen koncentrált és heves rohamot eladdig egy magyar írónak sem kellett kiállania – azután sem, még Adynak sem. Jelentőségük csak annyi, hogy a költőt, azáltal, hogy újabb és újabb állásfoglalásra bírták, siettették fejlődésében.
…A bottal különben mint a hajszolt vadnak, csak a nyomát ütik; a költőt, mint mondtuk, olyan korszakért akarják bekeríteni s azért is igazságtalanul, amelyen az már rég túl volt. Elsősorban azt vetik szemére, ami az érdeme: természetes közvetlenségét. Helyesen, de gyalázkodva, s csak azért, hogy üthessenek rajta, azt emelik ki, ami korszakalkotó: lírai realizmusát, egyéniességét, amelynek a könnyű zsánerképek és szerepdalok után épp most következik mélyebb kibontakozása.
…A költő előbb elcsodálkozik; az irodalom nagyjai közül senki sem áll melléje; Schedel, a későbbi Toldy két bírálatában amennyi a dicséret, körülbelül annyi a megrovás is. A költő szándékát nem tartja oly nemesnek, mint Kerényiét, a népiességről pedig az a véleménye, hogy „a népet csak szépségeiben kell követni, nem gyöngéiben is”. Mindez csak az ellenfelek malmára hajtja a vizet. Garay a bölcs–tölts rímeket csámcsogásnak érzi. Hazucha úr azt tanácsolja a kezdő poétának, tizedelje meg a verseit, s öt évig ne írjon semmi prózát. A költő meglepetését ingerültség váltja fel; elköveti azt a hibát, hogy válaszol; megfeledkezve arról, hogy a rágalmat az adott pillanatban csak nagyobb rágalom gyűrheti le, jobbra-balra kioszt egy-két visszavágást, nem olyan keményet, mint amilyent a támadók megérdemelnének, s nem is mindig jó helyre. Egy-két türelmetlen elírással barátai közül is néhányat az ellentáborba kerget. Az őszinteség és szókimondás – mint mindig – akkor fogja el, amikor magának árt vele.
…A belső változást külső életében is változás kíséri. Április elsején otthagyja Vahot lapjánál viselt állását, és felvidéki író-barátai, Kerényi, Tompa meghívására felvidéki utazásra indul. Leküzdhetetlen szabadság-vágyán kívül más oka is van, hogy Vahottól megváljon. Egy szerkesztői megjegyzés fogalmazása közben a Divatlap-ot véletlenül „lapom”-nak nevezi – a lap következő számában már neve aláírásával ott a helyreigazítás – „a »lapomban« szó hibásan csúszván be, e helyett olv. »e lapban.«” Vahot érzékeny, ha tulajdonról van szó. A költő mégis elköveti a meggondolatlanságot, hogy egyezséget köt vele: költeményeit ezentúl egyedül csak a Pesti Divatlap-ban közli. A versenytárs lapoknak ezzel tökéletesen kiszolgáltatja magát. Új ürügyet is ad a támadásra: útjáról naplót ír.
…Vannak házak, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikben sehogy sem tudom magam otthonosítani. Így vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj’isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes, fiatal menyecske.
Hát még tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet. Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő táborhegyre, hol hajdan Caraffa ágyúi ordították e mártírvárosra: rettegj!…
…Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el: valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire fájdalom, későn születtem…
Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alant sürűek, fölfelé mindinkább ritkulnak s a tetőt csak néhány éri el… mintha valami katonák volnának, kik várat ostromolnak.
…Egyik lovunk patkója leesett; mig azt fölütötték, folyton meredtek szemeim a Kárpátokra, ez egymásra hányt millió piramisra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire, messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyulnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriáspalota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat gulyák és ménesek… ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép alföldre!
…Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még az nap tovább akartunk utazni, de a város minden lova – még a postamesteré is – szántani volt…Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és… esős idő volt…
Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professort… ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények!…
…másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig… mert aztán fölriadt – tán a kocsizörgésre – s mintegy elszégyenülve burkolta magát köd-paplanába… a Tátra… a szép leány.”
… Április elsején a költő nagy társaslakomán búcsúzott kartársaitól; amikor június végén visszatér, egyszerre élvezheti, amit azok távollétében viszonzásul kifőztek neki. Örömmel sietett vissza a fővárosba, s pár nap múlva ismét odahagyja. Állása, biztos jövedelme nincs; szüleihez megy, ezek most a szalkszentmártoni kocsmát bérlik. Otthon tüneményes gyorsan, alig egy hét leforgása alatt megír egy színdarabot, amelyet aztán a Nemzeti bíráló választmánya ugyancsak tüneményes gyorsan visszautasít. Az egyetemes testületi szellem oly diadalordítással üdvözli az elutasítást, mintha csatát nyert volna; mint akinek nemcsak érzelmi része van a „fickándozó” megszégyenítésében. A költő csak annyi időt tölt Pesten, hogy a visszadobott Zöld Marci kéziratát átvegye (s majd haragjában összetépje), aztán ismét hátat fordít a zajnak és a városnak, barátjához, Erdélyi Ferenchez, a gödöllei református paphoz megy; annak semmi köze sincs az irodalomhoz.
Tovább »
Pusztai Péter rajza