A mai naptólminden felriasztott galamb röptén,minden menekülő lábnyomán,minden elejtett kismackón,szopósok fuldokló sírásán,ősök falon függő mosolyán,minden behorpadt síron,

Minden percben köteléket oldokfél kézzel,míg a másikkal újat csomózok –ami most kezdődikalighanem valami végeés a végkép is átöltözhetvadiúj jelmezekbe.

(egy fiatal anya emlékére) Elsőre minden olyan szépnek ígérkezett:babarózsa-felhők a gép körül,melyen átrepülted az óceánt,az új föld, furcsa akcentusaivals az indián-rezervátum északon,ahol ferdeszemű, komoly gyermekeket tanítottál.Aztán lett saját házad,csupa előregyártott elemekbőls persze gyerekeid isa bádogból rögtönzött kórteremben,szültél és dolgoztál,tanítottál és szoptattálmínusz negyven fokon.

Életemben előszörszusit eszem.Elsőre furcsa,száraznak, fanyarnak tünik,de szószba mártva mársimán lecsúszik.

Csak a rózsákigazak,hűségből leckétadhatnak,földemhez csomóztákmagukat,ezer (gyök)érrelkapaszkodnak,hogy soha el nehagyjanak.

Mintha csak párhuzamos öntérbe,keresetlen mozdulattallépett át saját személytelenségébe.

Csak a rózsákigazak,hűségből leckétadhatnak,földemhez csomóztákmagukat,ezer (gyök)érrelkapaszkodnak,hogy soha el nehagyjanak.

Hírek lövedékei ütköznekbőrünk fehér falánfélreérthetetlenül.

Labdacsos dobozokkaltele a fiók, a polcok,éjjeliszekrényem,s a kisebb asztalok.

Mert van akikönyökig belenyúl,s olyan is ki rögtönbillentyűhöz nyúl,s mint mesterien cirkalmazott,epés karikatúrát,milliós röhejre bízzaa köz sikkasztóját.Aztán, (mi sem történhet meg szebben!)mint mikor tűsarok szurokba ragad,a kirohanás s annak minden tapsa,akárha gombnyomásra, ABBAmarad.

Ma még magunkra öltjükaz ünnepek színeit,falainkat átfestjük,kitesszük szellőznia szekrényekbe rekedt teletés táncolunk,táncolunk eszeveszetten,

(Lírai reflexió Marin Sorescu Táncolj! Dansează! c. versére) Látod ezt a tollat ?Könyvtárban maradt,egy nyitott könyvön-Valamely felhők közt járóhagyhatta hátra,mikor sürgős üzenetet kapott,hazaparancsolták,vagy csak lejárt akiszabott ideje, mindenképp sietve távozott.

voltam madár egedalatttéli éjben fénylőablakfüledben bizsegő énekbordád mögött melegfészek

mikor félúton, izzadt reggel,magadat bütykölöd összeizzó szeggel,próbálsz álomból testedbe visszatérni,valódat valósan valahogy bemérni –mikor süket tered egy hús-embert keres,fület és szemet, mi faladon átles,de csak huzat s a padló rése felel –

Csak pillantásodba kell fogadnoda napra kitett csíkos nyugágyat,árnyékban a kockásra font vesszőasztalts rajta a kancsóban gyöngyöző üdítőt,csak arcodat a bíborló rózsakelyhébe kell temetned s hajnalonta mezitláb taposnod a harmatota katángkórós kertben –

Ez itt a szemem. Hályogosa téli ég is, haébred hajnalban a város –s alatta lila daganat,mint ökölnyom,az abbamaradt mozdulat.

Olyan volt ez a nyár,mint mikor valakikitárja az ablakátés világgá kiáltja:„senki nem juthat sehova” !

Kapaszkodom egy alig talpszélességű sziklaösvényen,meg-megcsúszik lábam, de helyrebillenek,jobbról-balról beláthatatlan sziklamélység,vastagon bodorodó fehér köd előttem, mögöttem,akárha tejben úsznék, csak fejem bukkan ki belőle-négykézlábra ereszkedem, kezemmel próbálom ki az orrom előtti köveket s csak azután lépek-ha megcsúsznék hirtelen, ha pillanatra elszédülnék…..