Megvénültél – suttogja a diófa, a dióbél s a húsod is fanyar, és leveleid hullanak, ha vérzel, intő jel rá: időd kitelt hamar.

Reggelre kelve, egy tányér dióbél várt rám a konyhaasztalon – kiszáradt, töredezett, kínosan megtisztított diógerezdek. – Meg kell őrölni az egészet – szólt rám a konyha tündére –, ma ugyanis diós tésztát sütnék. Természetesen, megőröltem. De közben, miként a nyomtató ló, akinek nem ajánlatos bekötni a száját, ugyancsak megértem a pénzem!

Miért kemény a dió héja? És ha kemény, előtte miért puha? Akár egy gyerektenyér?

Lesz, ami lesz! Most megkóstolom a diólikőrt!

Áttetsző, csatakos dióolaj-álom hulláma csap le rám néhanap könnyíti a halálom

diófán zöld-dió-szemek hívogatnak kísértenek

Korán alkonyul, ősz lesz újra. Csatáit a nyár rég lefújta. Jön október szín-légiója, s megverten susog a diófa. (Simon István: Ősz felé)

Nagyapám diót csörgetett, s jöttek a mókusok mind versenyezve csörtetett, iromba koldusok.

Ne szaporítsad a szót, csak dióhéjban mindenről: röviden, velősen, hogy mindenki értse, szavad senki lelkét ne sértse

Diósadi Ady Endre diósadi diót enne s fog egy dióverő rudat – tovább ismeri az utat a legnagyobb diófához, mely az erdővel határos.

Akár egy fantasztikus regényben, állunk sarki hidegben, sarki fényben, diót majszolunk, két pofára, erőt gyűjtve az éjszakára, sandán lesve egy könnyű felhőt, mely fejünk fölött tornyosan felnőtt

Kegyes volt hozzánk az ősz és sok lett a dió. Leverve mind egy szálig. Ott szikkad a padláson. Macska ügyel, hogy egér meg ne rágja, idő meg ne tépje, tolvaj meg ne járja. Éjjelente lépte zörög, a macska-járőr éjfélkor feldübörög.

dióverés szemmel verés falhoz verés gyerekverés asszonyverés törökverés

álmom sátrán ma dió koppan egyre sűrűbben egyre jobban

Őszi derű harcos képe: diót ver a falu népe, hull a dió, mint a jég, menekül a falunép.

a nagy diófa alatt kicsi ház lombját rázza a vad szüreti láz, s a cserepekről lepereg a szó: kemény dió, csupa kemény dió!

Az ősz hoz mindent, ami földi jó: érik a szilva, az alma, a dió. * töröm a fejem és közben töröm a diót. körül a méla csönd: hallod a világ-rádiót?

markomban két kemény dió összeszorítva recsegés-ropogás közepette feszülnek egymásnak

N. K.-nak, születésnapjára ülök a zenekarban jó kis csapat állam alatt hegedű kezemben feszes lószőrvonó

egykori hegedűmet hallom kinek a kezén nyöszörög? nem gyantázott az istenadta minden húr csikorog zörög miért is tettem le vonóját tenyérbe simuló nyakát hány kéz nyaggatta már azóta szutyokkal lepett dobozát

Az alábbi történet leginkább nyárra való, amikor az olvadozó aszfalt szabályosan fogva tartja a járókelők cipőjét, vagy legalább is benne marad a számtalan talp és sarok jellegzetes lenyomata. A történet tehát, hogy a kánikula megpróbáltatásairól némileg elterelje a figyelmet, télen játszódik le, egy vidéki városban, amely a havasok lábánál fekszik, s éppen ezért sem előtte, […]

Gyorsan híre ment: elhunyt Béci, ahogy a rokonság becézi (az ember némán ülve töpreng s a szálkás gyászbetűket nézi)

Nem kenyerem a terméketlen fantáziálás, bár azért nem kevésszer, s akaratlanul, valahogy sikerül belégabalyodnom. Hogy az életben miképpen esnek meg velünk a dolgok, az persze leginkább rajtunk is múlik, de a körülményektől úgyszintén, meg talán azon, hogy miképpen viselkedünk adott körülmények között.

Pusztai Péter barátom születésnapjára Péterem, Péterem, nagy kő vagy énnekem a lelkemen, titkon azt reméltem, majd egymás közelében vénülünk, roskadunk, s mikor már senki se figyel ránk, jó társak maradunk de az álmok sose úgy történnek, ahogy megálmodjuk őket ostor csap szét köztünk miközben mentettük mind a menthetőket ki többet ki kevesebbet így történt most […]

eveztem egyszer ár ellenében szívem majd kiszakadt próbáltam magam alá gyűrni a szembe rohanó habokat