Szigorú és komor évek következtek – 1950-et írtunk, de örök hálával gondolok a kedélyes zenei szakiskolára, amelynek igazgatónője egy természetrajz-tanárnő volt, s ahol semmit sem vettek túlságosan komolyan. Persze, hogy bifláztuk az orosz nyelvet, persze, hogy azt tanultuk:

Mindig szerettem volna eltűnni a tömegben – valamiképpen bizonyítani, hogy olyan vagyok, mint a többiek. Ez sohasem sikerült. Másságom leplezett vagy leplezetlen ingerültséget, irigységet, dühöt ébresztett, amely ellen kedvességgel, bocsánatkérő, bűntudatos magatartással válaszoltam, igyekezve meggyőzni őket arról, hogy én tulajdonképpen semmit sem akarok, legyen minden az övék, tessék csak, parancsoljanak, én itt sem vagyok, levegô […]

A ken hosszú, sötét és elhanyagolt helyiségéből este nyolc felé távoztam, gyakran N. Péter társaságában; sovány, fekete, zöldszemű kamasz volt, zenekedvelő és könyvmoly. Társaságunkban általában az jelentette a legnagyobb elismerést, ha valakit „intelligensnek” neveztek, és Péter már rég kivívta ezt az elismerést.

Barátaim közül egyesek, akikkel hetente két-három estét – anyám beleegyezésével (akinek kommunista meggyőződése nem zárta ki a zsidó érzelmeket, bár nem volt cionista) – a szervezet helyiségében töltöttem, eléggé jó anyagi helyzetben lévő családok gyerekei voltak.

Serdülőkor Serdülőkorom megfoghatatlanul pergett ki ujjaim közül. Mint valami alvajáró, megbűvölten készülődtem valami nagy, csodálatos és romantikus idôre, amely majd az élet lesz. A könyvekből készen determinált sorsok sorjáztak elém, természetesnek vettem, hogy az ember sorsa összefüggő oksági folyamat, amelyben minden egyensúlyba kerül a kompenzáció törvényének értelmében.

Kél a hold a város felett. Az erkélyen ülök. A májusi este súlyos az illatoktól. A hegy mögül tejfehér fény árad, sötéten rajzolódik az égre a várfal és a bástya. Alig érezhető szél motoz a virágba borult körtefa ágai között. Az erdőből, amely a várfal mögött sűrűsödik, éjjeli madár kiáltása hallatszik. Aztán kibukkan a holdtányér […]

A legalsó szomszédok – két nő: Radó Mici és Ilus – csomagolnak. Végleges költözés. A bécsi döntés éve. Élvezettel bolyongok a felfordulásban. Egy bronzszobrocskát a kezembe kaparintok. Harmonikázó pierrot. Nekem adják (ma is megvan, átvészelt minden költözködést, egyik fiókból a másikba rakom, képtelen vagyok elajándékozni vagy eldobni). Aztán a rádió elé állok: a dobozból zene […]

Motiváció Ma délután fél hat után néhány perccel rádöbbentem arra, hogy elmúlt a fiatalságom. Igaz, már több mint tíz éve kacérkodom az „öregség” szóval – de inkább csak a szóval, úgy tréfásan bedobom a társalgásba, s utána várom, hogy mindenki csak elnézôen legyintsen, hiszen én ugyebár olyan fiatal vagyok még. Így ment ez sokáig, ugyanazt […]