Nem is tudom, mit kéne tennem, hogy könnyű legyen a nehéz. Hold hull a hideg szonettekben, makacs fej alatt csüng a kéz.

Int a virágzó faág: kelj fel! Lombosodj! mutat a tölgy magára büszkén. Szirmosodj! – szól a virág, színében hívalkodva – Lábad alatt jajdul a fű: csak senkit el ne taposni!

Megkésett őszirózsáim a kertben még duzzadó bimbókkal gazdagon a zúzmarakarmú hótalan januárban. Opálos ragyogás a megjegecesedő élet vizében, az első fagy után is tündöklőben, s csak akkor fagyva, ha az éjszaka rájuk felhőtlen eget szitál.

Medália Csalódásaimat felajánlom reményeimnek, hadd járják el az élettáncot együtt, nélkülem.

Ünnepélyes fogadalom Látjuk este meghalni a Napot, És amint felváltja helyén a Hold, Látjuk körötte a sok csillagot. Mindegyik sorsa ez – el kell tűnni.

Az erdőn átszalad A nagyvad, De a facsonkok még Maradnak.

„Marad a láz, ugye fiúk, az ereinkben búgó liliom-lángú lárma. Az égig szökken, ugye, a hátgerinc és nem csavarodik fel a szivárványra!” Farkas Árpád: Köszörű-időben Nem tudom, hol volt, hogy nem volt, de valami félrement nagyon: a hátgerincről már nem is beszélünk, az agyak viszont félrecsavarodtak.

Didajka, szép, formás arcú lány volt. Már ebből lehetett sejteni, hogy felnőtt nőként nem fog örökké a telepen élni. A falusi rendezvényekre rendszeresen lejárt, s vagyonos parasztgyerekekkel kísértette magát haza.

Kő vagyok Sok nehézségben volt részem Átéltem kínt rengeteget, Pár itt maradt mint rossz emlékem, De pár nyomtalanul elveszett. Minek változtassak meg már bármit? Kemény kő vagyok, Most csak ez számít.

Szabadság, vasra-vert ígéret, szemünk láttára hervadsz a rozsdát-vétkező láncok közt, s azt merik mondani, szíveinket éled:

Milyen Trianon? Bezárt a játékbolt — siránkoztam — nem tudom megvenni a parittyás repülőgépet.

Miután ilyen-olyan okokból mind elszéledtetek körülem, mert hogy imitt nagyobbak a kenyerek s mester-fodrászokhoz járhattok,

Ezen a szépen elátkozott vidéken, néha megállva dicsérni almafát, faragott kaput, a verstelenség szemétdombjáról kászálódtam éppen. A gyomok emlékeztek rám az Árcsó alatt.

(Bakfark Bálint emlékére) Dalold azt, mit senkinek se mondtál, de ami fojtogat. Vess papírra mindent, mielőtt elmetszenék torkodat. Legyél magad fénye, üstökösként ragyogj most az éjben, Írd le azt, mi szétfeszít, borban az igazság, vagy vérben.

az ihlet és a koldus írok szűznemzéssel drosztján ül a koldus várom az ihletet

A csillagig – La steaua A csillagig, mely este kel, Az út oly véghetetlen, Hogy ezredévek múlnak el, Míg fénye ide lebben.

Szemét meleg barnából csöppentettem, Halántéka taván lepkeszárny rezdült, ajkára íveltem korallok bíborát, havasi patak metszett kristálya volt homloka.

Most, amíg be tudom kötni a cipőmet, amíg van erőm lenyomni a kilincset és átmenni az úton –

Olyan városban születtem ahol a folyó a város közepén volt olyanba érkeztem ahol az egyik negyedben

A mindenség olykor szívedbe markol – úgy kínálja magát, mint aki szeret,

varga imre szoborcsoportja alá óbudán az esernyős lányok nálam egy kicsit magasabbak s noha fémből vannak

Mező vörösben a szántóhoz képest a pipacsos rét már-már a vég- telen maga

A Farkas utcában keresztelődni valamiféle rangot jelentett, és nem hittem volna, hogy így lesz de egész életemben próbáltam megfelelni neki

Idővel szétfutottak az útak, de lábamban maradt a lépések irama.