Te állsz, Én várok, Te vársz, Én állok.

(El nem olvasott levelek) Ha elolvasnád …. egy klasszikon, beajánlhatná egy klassz ikon) (félénk fazon).

Az utolsó bányaló Kétezer év az idő tárnáiban körbe-körbe, vagy a Názáreti jászlához kötözve elég volt.

Próbáljuk meg nagyképűség nélkül elképzelni a hatvanas évek elején május elsejei Vásárhelyen egy bolyais kissrác világra-ébredését, akivel mást sem akartak láttatni, csak vöröst meg trikolórt.

Mit őröl az imamalom? Nagy dumákból lisztet vajon?

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat. Boda Edit: Kamuflázs (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004, Szerkesztő: Demény Péter, Borító: Unipán Helga) Rég nem jártam Bukarestben […]

„Az Isten van valamiként: Minden Gondolatnak alján.” (Ady Endre ) végtelen perben állok irgalmatlan istenem mégis irgalmat várok ha nincs is rá sok ok sőt

Késő szeptemberi nyár erős illatai a légben, halára ítélt kánikula – végső rúgkapálózás.

tegnap a csapvíz visszatért a gát mögé

Színét vesztett lap. E tanú kellett, Hogy lássam: könnycsepp A vércsepp mellett.

rokolyát himbál a lombtalan fa roma-rokolyát cuppanós sárban

Reggelre a kert közepén álltam a megdermedt gyümölcsösben. Távolról a havasok fehér leple intett be a városszéli kertbe. A pocsolyákon angyal-vékony jég bőrözött.

úgyis írok míg élek úgyis rólad szól a gondolatom

a vers születése mintha hámlana a papír* s mögüle mint a lehúzós kép előbújna a színpompás poézis

„…Sokakkal együtt, továbbra is csak annak a világnak a nyelvét beszélem, amit nem kaptunk meg és most már nem is kapunk meg soha.” (Kenéz Ferenc) Tele vagyok írva, kitöltve Tele vagyok írva, kitöltve, nincs egyetlen kis üres hely se rajtam. Megcímeztetek, föladtatok, a szöveg a tietek, nem számított hogy akartam, vagy nem akartam.

vannak, akik nem növik ki a gyerekkort lázadnak ami ellen lázadni már senki nem szokott csak amíg a helyed megtalálod

Csillagaim kandi fénye láthatóságom mezsgyéjén átcsorog.

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat. Váli József: Üveghegyek (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, Forrás sorozat, 1976, Szerkesztő: Csíki László, Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos, Borító: […]

még él az a költőnő aki oly szépen írt arról amikor a földgyalu kerekei alá kerülnek az utolsó versek is még mindig valós a kérdése hogy ki rettenne vissza az egyetlen lehetséges út megtételétől ilyen esetben még mindig így van minden csak kissé modernebb: a buldózerek nappal dolgoznak éjjel olajos hasuk a csillagoknak

Bolyai Gáspár két verse Dal kell a szívnek Dal kell a szívnek, Szív kell a dalnak. A dalos szívek S szívből jött dalok Sohase csalnak.

kalitkának nyomja puha zöld hasát fejét oldalra fordítja csupa szem kukaclábakkal kapaszkodik

Édesapám emlékére A tanár úrnak soha nem volt bankba fialó pénze, s hónap végén csak háromnegyed fekete kenyeret vett a Bolyai téren a kenyérüzletben. Nem volt hétvégi háza, telke sem volt. Lelke volt. Meg ráncai. Az akkori nemzedékektől, s a régebbiektől.

Egyre nagyobb körülöttem a zaj, egyre tűrhetetlenebb a mindennapi kisváros,

Bölöni Domokosnak Téli reggelbe szorult a sorsom s az álmok vize rég fagyott. Emlékfoszlányok kapnak most torkon.

a piac kőasztalára kifordított szőlő ahogy még remegve őrzi a láda alakját és már jön a darázs döngve valahonnan