Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (35)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Váli József: Üveghegyek
(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, Forrás sorozat, 1976, Szerkesztő: Csíki László, Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos, Borító: Márton Árpád)
Az arca derűs és éppen egy jó mélyet szív a cigarettájából. A könyvben semmi jelzés arra, hogy a hátlap fotóját ki készítette, úgy gondolom, saját pöfékelései között Nagy P. Zoltán (1943-2010) lehetett, akit érszűkülete ellenére sem lehetett lebeszélni, hogy hagyja már abba, mint ahogyan Bálint András (1943-1994) és többen mások a Hargita szerkesztőségében, élen Albert Antal főszerkesztővel, Kolozsi Márton főszerkesztő helyettessel – szívták valamennyien, jó keményen. A munkatársak legalább kilenc tizede füstölgött, de persze nem úgy, mint Humphrey Bogart a Casablancában, és nem is Chesterfield lógott a szájukból. Hanem leggyakrabban Mărăşeşti, Carpaţi, ritkábban Amiral és Snagov, legritkábban pedig az akkor kapható szivarskála két véglete, a Naţional, illetve a BT és a Papastratos. Úgy emlékszem, Váli József (1944-2016) a Carpaţi-ot rakta ki a nagy, fekete írógépe mellé, amelynek betűkarakterei roppant egyediek voltak, hasonlítottak a kézírására. De hogy mit szívott és mikor írta a verseit, azt legjobban özvegye, Váli Éva tudja, aki ugyancsak olvasmányos sorozatot ír az évek során körülöttük forgó, egyéni és társadalmi emlékezetet kibontó tárgyakról, itt a facebookon.
Amikor Jóskának éppen nem volt írnivalója, vagy nem művészbarátai műtermeiben nézegette legújabb alkotásaikat, akkor gombfociztunk a szerkesztőségi íróasztalon, kisebb-nagyobb aprópénzekkel. Nem tudom, hol tanulta meg, de fantasztikusan tudott csavarni és mindig, minden szögből betalált a két gyufásskatulya közötti kapuba. Dehát amit a legjobban eltalált: ő érzett rá mindenekelőtt arra, hogy ha már itt van az újság, akkor a kortárs képzőművészekről írni kell, sőt később ő volt az, aki a román televízió bukaresti magyar adásában riportfilmeket is készített róluk. Leginkább Öllerer Józseffel filmezett, ők ketten voltak a stáb, de minthogy a stáb kifejezést akkoriban a megyei pártelitre is használták, ugyancsak meggyűlt a baja, amikor egy rövid jegyzetben a filmes „stáb” krumpliföldes kiszállását emlegette.
A rendszerváltás után művelődési főfelügyelőként egyengette a kultúra útját Hargita megyében, és amikor valahol kiállításokat nyitok meg, vagy képzőművészekről írok, mindig úgy érzem, mintha az ő útját követném. De nem csak akkor. Hogyan is írta címadó versében? „Megmásztunk néhány üveghegyet, de nem a csodák völgyére nyílott tekintetünk. Újabb üveghegyek magaslanak fölénk és ismét üveghegyeket sejthetünk mögöttük.” Emlékszem, a Csíkszeredában és a majd minden erdélyi városban megtalálható Cafe-Tutunok füstös levegőjéből, nagy beszélgetések közepette, még sóvárogva ki lehetett tekinteni a világra. A nemzeti dohányboltok ablakait azóta lesötétítették, az üveghegyeken pedig akadémikusok vánszorognak…
Váli József: Csend
Márton Árpád képe mellé
Az Olt partján füzek óvta padka.
Gödörnyi űr lapul meg alatta.
Az elúszó krumplihéj után
meglódul a szombat délután:
maradna is, mert az asszonyok
halk moraja néha fölragyog.
Felettük felirat, ősi és zár is,
s a percnyi csendben oly félve búj a ház is,
mint kérdések elől e szemek, és tétlen
kis állat – szorong tenyerük a térden –
mi teszi, Uram, hogy elillanjanak
erős fogak közt a szerelmes szavak?
Pusztai Péter rajza